Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-22 / 248. szám

1968. október 22, kedd 5. oldal Emlékülés Baján Bensőséges ünnepség ke­retében emlékeztek meg Baján, a József Attila Mű­velődési Házban a Türr István által megalakított Népoktatási Kör 100. év­fordulójáról. Az emlékülé­sen, amelyet Karajkó János vb-elnökhelyettes nyitott meg Faludi Gábor és dr. Kubatov János Türr-kuta- tók emlékeztek meg Türr István általános és kul­túrpolitikai tevékenységé­ről. Majd a felnőttoktatás megyei helyzetének és fel­adatainak megtárgyalása következett Kádasi László megyei művelődési osztály- vezető vitaindítója után. (Pollák Richárd, népműve­lési felügyelő leveléből.) A szülőföld szereteíéből Évek során át meg­figyeltem, hogy Katonaite­lep kis állomásán a Kecs­kemét felé haladó, délelőtti vonatra hetenként többször is felszáll egy törékeny al­katú, őszes férfi. Könnyű, rendszerint világos öltö­nyével, kalapjával, csokor- nyakkendőjével — sokáig nyugdíjas tanítónak tartot­tam. Aztán ugyancsak gyakran láttam őt a megyei nép­front-székházban. Otthono­san mozgott, fürgén tett­vett, segített rendezvények­nél, kiadványok szortírozá­sánál. S az itteniek is jó- barátként kezelték. Sűrűn találkoztam vele a Kecske­méti Állami Levéltárban is, hol poros szagú fóliánsok Balázs bácsi kívánsága öreges betűkkel írta ké­rését a katymári szociális otthonból Almási Balázs bácsi: „Tegyenek egy megem­lékezést az újságukba, mi­lyen szép volt az ünnep­ség, amit nekünk, öregek­nek csináltak itt, az ott­honban. Jött egy titkár elv­társ és olyan szépen el­mondta miért kell az öreg embereket tisztelni, hogy mi sírtunk örömünkben — dehogy vagyunk mi elha­gyatva. A gondnoknő meg a nővérek nem ismerve fá­radságot patyolat tisztába öltöztettek bennünket, de a nagy tisztaság ugye, a ta­karítónők érdeme is. Az ünnepség ebédjére az áldott jó szakácsnőnk ugyancsak remekelt- A fi­nom húsleves után malac- pecsenye volt, meg torta is, kétféle. Ebéd után jó mu­zsikára megtáncoltattuk a nővérkéket is. A mulatság után igen jól aludtunk.” Almási Balázs bácsi ké­Meg jelent a Fáklya legújabb száma A 32 oldalas, népszerű ké-* peslap, érdekes tartalmából néhány cikket, riportot eme­lünk ki: A Komszomol közelgő 50 éves jubileuma alkalmából Jevgenyij Tyazselnyikot, a Komszomol KB első titkára „Komszomolista jellem»» cím­mel írt ünnepi megemlékezést. A lap kommentátora, Leon­tyev: „A realitások politiká­ja»» címmel az ENSZ közgyűlé­sen elhangzott szovjet javasla- latokat méltatja. A Komszo­mol 5 kitüntetése című össze­állítás bemutatja a Komszo­mol 50 év alatt kapott kitün­tetéseit. A legemberibb ember című Lenin-sorozat 2. részének címe: Lenin és az ifjúság. Két teljes oldalon, színes ké­pekkel illusztrálva mutatja be a lap Pécs testvérvárosát, Lvo- vot. „Beteljesült vágyak” a cí­me annak a kénes riportnak, amely egy moszkvai fiatalasz- szony, komszomol-titkár port­réját festi meg. A végzősök maguk osztják el a munkahe­lyeket című cikkben az uráli műszaki főiskola hallgatója és komszomoltitkára számol be arról, hogyan osztják el egy­mást közt a hallgatók a mun- kah elveket. „Feledhetetlen évtizedek” címmel Álla Taraszova színész­nő méltatja színházának a Moszkvai Művész Színháznak 70 éves jubileumát. Beszámolót olvashatunk a Szocsiban meg­rendezett nemzetközi táncdal­fesztiválról és két magyar részvevőjéből: Dobos Attiláról és Mary Zsuzsiról, akik a lap hátlaoián is szerepeinek. Be­mutatja a lan a Himkiban működő szatirikus esztrád színházat, továbbá a szovjet ifjúsági vitaklubokat. Mai kér­dések. mai vélemények című összeál’ításban olyan kérdé­sekre kapunk választ, mint: ml vár a bolygónkra a jövő­ben? Mikor szállt halóra az ember? Megállapítható-e, hngy kinek mi legyen a szakmája? rését — íme teljesítjük. Neki pedig kívánjuk, hogy még hosszú éveken át tu­dósítson bennünket az ilyen kedves ünnepségekről. Szerkesztői üzenet „Irodalombaráf’-nak üzenjük. Megtisztelő szá­munkra, hogy olyan feszült figyelemmel kíséri lapunk­ban az „Egri csillagok” képregény változatát. Ilyen magasszintű érdeklődésre nem is számítottunk. Mi ezt ugyanis főleg iskolá­soknak szántuk a kötelező olvasmány kiegészítéséül, mintegy illusztrációnak, s nem ahelyett. Kár, hogy nem olvas más lapokat is, mert akkor tudná, hogy nem mi vagyunk a kezde­ményezők e téren. Sajnos, a „Kráter foglyai" (a „fog­lyait” kis betűvel írjuk!) dupla közlése egyelőre le­hetetlen. (Annyira azért nem irodalom!) Írjon más­kor is ilyen „bátran", de ne névtelenül. Különben levelén jó szórakoztunk. Vicclapnál még nem pró­bálkozott? Üdvözli: Egy irodalombarát szerkesztő mellett, höl régi iratokat böngészőn, hód meg nagy eszmecserében a levéltáros­sal. A találkozások gyakori­ságához képest elég sokára ismertem meg Szécsényi Károdyt. Aki valóban nyug­díjas ugyan, de nem taní­tó, hanem áUomásfőnök volt. „Összejöttünk”. Meg­tudtam, hogy mint a Nép- kutató-Honismeretí Kör tagja rendkívül buzgó ku­tatója Kunszállás történeté­nek. Mesélte, hogy szinte egy asztalsort betöltő fel­jegyzése, cédulája van már a kis település födött el­szállt évszázadok írásos emlékeiről. Mint mondotta egyszer — „Gazdag anya­got gyűjtöttem össze, hogy könnyebb dolga legyen majd a történésznek, aki — utánam — kedvet kap Kunszállás történetének tu­dományos igényű megírá­sára.” Rokonszenves sze­rénység. Hiszen az ő kuta­tó, gyűjtő munkája is ma­ga a tudományos lelkiisme­retesség, következetesség. Gyűjtő, rendszerező mun­kája eredményeként szép kis kötetek állnak már ké­szen, legépedve: kicédulázá­sok összefoglalód, dokumen­tum-szemelvények, teljes szövegek, térképek. Amiből majd a későbbi, ténygazdag monográfia készül. Ez az eredménye hosszú évek búvárkodásának. S mennyit formál, gazdagít felfedezésein! Hiszen még a hazautazás rövid tíz per­ce alatt is számtalanszor „,kileshettük”, milyen él­vezettel ízlelgeti egy-egy oklevél latin szövegének ér­dekes fordulatait útitársá­val, a Nagykőrösre igyekvő levéltárvezetővel. Milyen érzékletesen tud beszélni egykori kunszállási épület falmaradványáról, régi csa­ládok sorsáról, jegyző­könyvben rejtőző „sztory”- ról. Ugyanilyen szuggesztív örömmel tartja előadásait is helytörténeti kutatómun­kája időnkénti összegezése­ként. Csak a vázlatát mu­tatjuk be egyik előadásá­nak, melyet a kör Szilády Károly utcai klubjában tartott Kunszállás újratele­pítéséről. — 1622. Első fázis. Kecs­keméti bérlők. — Egy 1669. évi kuriozitás. — 1743. Az újratelepítés második fázisa és a redemptdo. Első lakók. — 1840. A harmadik fázis. Tanyák keletkezése. — Bir­tokosok számszerű megosz­lása 1879-ben. Ez is sokat elárul ab­ból, hogy Szécsényi Károly, milyen mélyre hatolt az ál­tala igen szeretett kis te­lepülés múltjának feltárá­sában. „ ... hogy annál köny- nyebb dolga legyen majd a történésznek...” — Kutat a múltban, hogy munkájá­ból a jövő történésze is profitáljon. Előadásokat tart, hogy a szülőföld mai lakóinak is minél többet átadjon abból a szeretettel fűfött kíváncsiságból, amellyel az elődök életé­nek, munkálkodásának nyo­mait feltárja. S a hallgatók érdeklődéséből, kérdéseiből, ötleteiből, új megközelíté­seikből Szécsényi Károly is profitál. Erkölcsi sikert. Az elégtétel kellemes örömét, hogy a kis falu népének elfeledett értékedből sok mindent sikerült át- és to­vábbadni. Hogy ezek újra megismerésével jelenünk építése is színesebb, gazda­gabb legyen. Károly nép- E róla ké­Szécsényi frontaktivista.. szült pillanatfelvételhez mellékeljünk egy gondola­tot. A társadalmi struktú­ra és a szocialista hazafi- ság kérdéscsoportjával fog­lalkozó népfrontdokumen­tum többek között szor­galmazza, hogy a népfront nevelje az embereket a ha- za földjének, tájainak, mű­emlékeinek és természeti kincseinek szeretetére, vé­delmére. Járuljon hozzá történelmünk nagy esemé­nyeinek, köztük a forradal­mi munkásmozgalom félév- ( százados jubileumainak méltó megünnepléséhez.. Milyen ió. lélekemelő, hogy Szécsényi Károlyhoz hasonlóan sok-sok népfront, aktivista kapcsolódik be ilyen hazafiúi munkába ... Tóth István 38. Uszkov azonban semmit sem mondott Hvataj-Mu- hának. Nem is tudott vol­na mondani. Hisz álmában hallotta, amikor Luka Lu- kics fittyet hányva a ke­mény hidegnek, az éj folya­mán többször is kiment a sátorból megnézni a lova­kat. A ménes alighanem hajnaltájban tűnt el. Nem lehet még az nagyon mesz- sze. — Azonnal indulás a ké­résére! Mégpedig ekkép­pen: Ljubimov, Hvataj- Muha és Orocsko máris el­indul a kutyákkal a ménes után. Egy napot adok rá. Ha ezalatt nem találkoznak a ménessel, azonnal vissza­fordulnak. Mi közben át­költöztetjük a tábort a Szperanszkij-barlangba. Pé- tya majd mutatja nekünk az utat. — De ha ... — kezdte Orocsko tétován. — Ismétlem: egy nap múlva visszatérnek a tá­borba. Ha nem találják meg a ménest, málhánkat átszállítjuk a Szperanszkij- barlangba, s rádiógramot frakció' adunk le: küldjenek más lovakat. Mit tehetünk még ezenkívül? Elvégre min­dent nem bírunk a hátun­kon elcipelni! Amikor Ljubimov két társával elindult a ménes után, s amikor a holmikat lehetett, mi meg a hatvan­hatodikon vagyunk... De azért itt is jó meleg van. 'Pétya, vedd csak elő a hő­mérőt. Igen... Uszkov füttyentett a cso­dálkozástól: a higany tizen­négy fok meleget mutatott. — Tessék!... Mégiscsak érdekes egy barlang ez! Az örökké átfagyott talaj nagy mélységben is rendszerint mínusz két, mínusz hat fok hideget mutat, itt meg ti­zennégy fok meleg van. Megint csak a föld alatti — Milyen reakciót mon­dott, Vászja bácsi? — kér­dezte Pétva. — Emlékszel a Tomboló folyó völgyére? A meleg ta­vakra? Hát ez ugyanaz. Ügy látszik, itt valahol a föld mélyén vulkanikus te­elhelyeztók a barlangban, vékenység folyik, vagy.. Uszkov, Borisz és Pétya végre lepihentek. Most az­tán körülnézhettek. A bar­langot olyan otthonosnak találták, hogy akár örökre is berendezkedtek volna már benne. zott. — Olyan, mint a gránit­palota a Titokzatos szige­ten — mondta Borisz. — Már csak Nemo kapitány hiányzik. — Nincs nagy különbség — felelte Uszkov mosolyog- munkra? Nem fejezte be. Borisz felemelt a földről egy kő­darabot. A fehér kvarckő­ben sárga aranyerek csil­logtak. De az aranyon most senki sem csodálko­— Lám, ez is aranyérc. Nos hát... Amíg időnk van, gyújtsuk meg mind a három lámpát és menjünk a barlang mélyébe. Vajon milyen örömet tartogat Szá­va. — Verne Gyula szigete a harmincötödik délkörön A lámpások sárga fényé­ben tompán csillogtak a fiúk, lányok, katonák Szenvedélyem a havonta egyszer, a tv . hullámhosz- szán sugárzott Halló fiúk, halló lányok műsorának megtekintése. Azon túl, hogy az ember szuper-mi­ni szoknyákat, a táncdal- énekesmők formás combjait láthatja, beatzenét hallgat, megismerkedhet az ifjúság igazi gondjaival, törekvé­seivel. Kedvelem ezt a va­lóban fiataloknak, s tegyük hozzá idősebbeknek egy­aránt hasznos adást. A leg­utóbbi „Halló” azonban eléggé megtépázta illúziói­mat, mert mit láttak a volt katonák, a jelenleg is had­seregben szolgálók és azok, akik ezután teljesítik ha­zafias kötelezettségeiket? Egy mondattal így jellemez­ném: valami furcsa felvá­gottat Már a kezdés technikai megoldásában belesült ez a katonai „Halló”. Az éjsza­kai gyakorlaton részt vevő vadászrepülő — egyáltalán miért az éjszakát választot­ták a szerkesztők, hiszen semmit sem lehetett látni —, hangját ugyanis egyál­talán nem lehetett haliami. Kétségtelen tény, hogy An­tal Imre nemcsak zongora­művésznek, de riporternek is kiváló. Sokszor megcsil­logtatta már előttünk ezt a képességét. Éppen ezért ért­hetetlen, miért vállalkozott erre a suta, tiszti tányér­sapkában csetlő-öotló, ci- vil-katonaszerepre? Tovább megyek. A 50-es évek ele. jén dívó katonai fegyelme­zések szatírájával úgy járt a rendező, mint az a va­dász, aki a nyulat veszi célba, de vadásztársát lövi le. Olyan képet festettek a hivatásos, s a beugró szí­nészek a magyar néphad­seregről, amely enyhén szólva nem igaz! Egyetlen utalás csupán: a parancsok kiadása, a katonák cseleke­deteinek megítélése nem így történik, még ha ka- rakírozva is került bemu­tatásra. Roppant furcsa volt a polgári ruha „tetején” dísz­lő derékszíj, s azon a né­hány katonasapkán kívül az is, hogy csupán két ka­tonát hívtak meg a stúdió­ba, s azok közül is csak a híradó szakaszvezető „tud­ta a szerepét”. Antal Imre sem brillírozott, hiszen meg sem kérdezte ettől az iga­zán katonás módon visel­kedő szakaszvezetőtől, mi­ért lett a magyar néphad­sereg kiváló katonája? A jelvény ugyanis ott dísz­lett a fiú mellén. Az ízíéstelenség határát súrolta, az egyébként kitű­nő színész, Bodrogi Gyula immár százévesnek szá­mító szóvicce, s raj pa­rancsnoki — legalábbis a műsorból erre gondolha­tunk —, tevékenysége. Ki­szólása, kiabálása felesle­ges volt, szintúgy az egész stáb „megfegyelmezése”. Ügy vélem szükségtelen vé­gigmenni az egyébként unalmas, régen ellőtt poé­nokkal tarkított adás mo-. mentumain. A célt nem ér­ték el, nem sikerült bemu­tatni katonafiataljaink éle­tét, nem tudták — mert nem is ismerik — humo­rossá tenni a néphadsereg­ben előforduló visszássá­gokat, sőt még a repülő ve­zetőjével készített riport is félresikerült. Súlyos kritika ez a Ma­gyar Televízió egyébként népszerű adása számára? Igen! De meg kell monda­nunk a televízió már na­gyon sok sikeres, humo­ros, a katonaéletet való­ban pontosan bemutató adását láttuk. Ez a „Hal­ló”, elsősorban a televízió színvonalas katonai adásait járatta le! Végezetül je­gyezzük meg: máskor ha a tv rendezői ilyen fába vág­ják fejszéjüket kérjenek meg egy katonát, esetleg egy katonaidejét leszolgált tv-riportert, adjon taná­csot, legyen szakértő a mű­sor összeállításában. Ha ez így történik, akkor végre fiataljaink, katonáink is lát. hatnak egy jó „Halló kato­nák” műsort. Gémes Gábor barlang szögletes kőfalai. Gyakran láttak a töréseken jól látható érceket. Minél beljebb haladtak, annál melegebb lett. Tizenhat fok, majd tizenkilenc! A barlang mélyén már a kő­falak is melegek voltak, ha megérintették őket. De íme véget ért a barlang. A fel­derítők figyelmesen vizs­gálták a hatalmas kőtöm­böt, amely elzárta előttük az utat. Valahol mögötte a fülledt kriptában feküsz- nek Szperanszkij földi ma­radványai. Pétya a lába elé pillan­tott: a kiszáradt agyagon emberi lábnyomok rajzo­lódtak ki világosan ... i A csődör magabiztosan hajtotta a ménest. Két ló, amelynek sikerült elszakí­tania a kötőféket, elöl vág­tatott, a többi nyolc meg egy kötőfékre fogva, cso­móban futott. A csődör há­tul trappolt sereghajtóként. Jól ismerte az utat, a ka­nyarokban, ahol az élen fu­tók tétován összetorlódtak, előrevágtatott és kis ideig a ménes élére állt, hogy aztán megint elfoglalja he­lyét hátul. A ménes egy percre sem állt meg. Hágó következett, utána hegyvi­déki völgy, majd egy szé­les folyó, magas, sűrű fü­ves térség, meleg vizű ta­vak. A kimerült lovak, a vezér akaratának engedel­meskedve összeszedték utol­só erejüket, s futottak. Végre kiértek az első hó­nélküli legelőre. Itt meg­pihentek, kis ideig járkál­tak a száraz fűben, aztán lassan megindultak a folyó mentén a jól ismert első táborhely felé. Estefelé, amikor a lecsil­lapodott ménes erdőn ha­ladt keresztül, egy felriasz­tott medve morrant rájuk a bozótosból. A lovak ne­kilódultak a kopár folyó­partnak. Egy hevesvérű szürke kanca, amely eddig külön futott a ménestől, belevetette magát a vízbe, hívogatőan nyihogott és úszni kezdett. A ménes megtorpant a parton. A csődör riadtan felnyerített, mintha megérezte volna a bajt, de a kanca csak to­vább úszott előrenyűjtott fejjel. Hamarosan elkapta az ár és magával sodorra. Ezt már a csődör nem bír­ta tovább nézni, bezavarta az egész ménest a folyóba és maga is beúszott a kan­ca segítségére. A lovak fel­felhorkanva, nagyokat fúj­va, úsztak. A folyó köze­pén elkapta őket a sodrás, és vitte, vitte lefelé. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom