Petőfi Népe, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
on Ezt a históriát nem azért mesélem el első személyben, mert azt a látszatot akarom kelteni, hogy velem esett meg. Még csak azt sem állítom, hogy barátom Jóska, szőrül szóra így mondta el. 2. Szóval, megettem az ebédet, s még volt tíz perc időm. Gondosan megpuhítottam egy Harmóniát, s rágyújtottam. Három percig dohányzom, utána a büfében iszom egy rövid szimplát, az öt perc. Két perc alatt kényelmesen felsétálok a szobámba, s pont kettőkor dolgozom tovább — ez volt a tervem. Tízperces terveket egyébként nem szoktam készíteni. De akkor Annus már egy hete a Mátrában volt, úgy éreztem magam, mint egy kitett csecsemő, s hogy jobban teljék az idő, minden percemet előre beosztottam. No, mindegy. Szóval ültem az ebédlőben, cigarettáztam, és Annusra gondoltam, hogy már egy hete a Mátrában van. Akkor jött Hantos Gyuszi és mellém ült. En ezt a Hantos Gyuszit nem szeretem. Ez a Hantos Gyuszi, kérlek, egy fecsegő vénasszony, ez a legszívesebben a saját ügyeiről is másoktól értesülne, ennek az a legfőbb öröme, hogy közügyeket csinál az emberek magánügyeiből, nincs az az apró magánügy, amit Hantos Gyuszi hangyaszorgalommal át ne alakítana közüggyé. Hozza-viszi a híreket, mint méhecske a virágport. E tekintetben hihetetlenül áldozatkész, gyakran látom, hogy ebédidejének egy részét is közügyek létesítésére fordítja. Az egyik perciAlföldi festők ALFÖLDI festőművészeink közül öten jelentkeznek az idén alkotásaikkal Párizsban a modern képzőművészet minden ősszel megújuló nagy nemzetközi bemutatkozása alkalmával. Közülük vezető név a Kiskunság és a Hajdúvidék népi életének, tájainak, lel- kületének külföldön is elismert hirdetője: Holló László. Ö írta most Kecskemétre: „Ismét elérkezett a vándormadarak ideje, ismét indulunk ...” A „VÁNDORMADARAK” — rajta kívül — a kecskeméti kiállításokon is többször meleg sikerrel szerepelt Baranyó Sándor és Berényi Ferenc szolnoki, továbbá Bényi László fővárosi és Félegyházi László Debrecenben élő festőművész. Az új, fiatalabb generáció érdemes képviselői ők. Mind az öten, mint Pogány Ödön Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója írta róluk, a „genius loci” megszólaltatói. Műveik a legújabbkori magyar festészetnek megnyilatkozási formái, azaz a táj, a magyar Alföld jellegzetességeinek, népi lelkűidének érzékeltetöi. Összefűzi őket az a fajta festői hangvétel, melyet az alföldi festészet ismérvei között tartunk számon: a vehemenciának, a fűtöttségnek, a szenvedélyességnek erővel és bátorsággal teljes megváltása. Ezt a mai magyar forradalmi erőt reprezentálják most is Nyugaton, a mai magyar valóságot, a világnézeti progressziót. Műveikkel nem a nemzetközi divat közismert és jórészt már megunt ismételgetése jelenik meg Párizsban, hanem egy különleges művészi kultúra mondanivalója, egyéni felfogásban, zengő színekben. ÖSSZESEN 65 műalkotással szerepelnek a Paris— Motreuili Galerie Municipale-ban, ahol egyébként is jóhangzásúak már évek óta a magyar kiállítók névéig Részben ismerjük már ezt a most bemutatásra kerülő kitűnő kollekciót, s nem lehet kétséges az október 12-én megnyílt kiállítás nemzetközi értékű, tikere. Remélhető, hogy a Párizsból majd hazakerülő gazdag gyűjteményt Kecskeméten is bemutatják. Simonka György Liszt művei. A Nagytemplom orgonáján a barokk és romantikus zene szépen szól, s a hangszernek inspirálnia kell megszólaltatój át. Nem találja-e különösnek, hogy a hangverseny közönségének többsége fiatalokból áll? — Természetesnek találom. Az orgona mint technikai produkció is érdekli az ifjúságot. De nemcsak erTabi Lászlóben még a földszinten súg valamit Kenedinének, a következő percben már a harmadik emeleten látom félrevonulva susmorogni Pap Jolival. Ez a Hantos Gyuszi, hogy mindenkinek elmondhasson mindent, olykor munkaidő után is bent marad, persze másnap csúsztat. Egyszer valamelyik kis moziban meglátta Borsost, a bérosztály vezetőjét Macával, a titkárnőjével. Ezt három nap alatt annyira átalakította közüggyé, hogy Fásiné a termelési értekezleten is szóvá tette, s szerte a városban Borsosról és Macáról beszéltek azok is, akik nem is ismerték őket. Hát szóval ilyen ember ez a Hantos Gyuszi. Kinyomoz, megfigyel, továbbad, megbeszél és tanácsol. Mondom, leült mellém. És a vállamra tette a kezét. — Te Jóska — mondta nagy bizalmasan —, lehangolt vagy te az utóbbi időben... És nézett rám apró szürke szemével, mint aki azt mondja: öntsd hát ki előttem a szívedet, barátom, mitől se tarts, én majd gondoskodom arról, hogy huszonnégy órán belül rólad beszéljen az egész környék. Férfiak vagyunk, beszélj hát, könnyíts a lelke- den, hogy konkrét tanácsot adhassak neked, te kedves barát... Én azonban csak bólogattam, hümmög- tem. Erre Hanos Gyuszi még közelebb hajolt, s azt kérdezte: — Nőügy? Nem tudom, hogyan jutott eszembe, hogy beugratom. Nem vagyok valami tréfáskedvű ember, a beugrató tréfákat pedig egyenest megvetem. De olyan sok megértéssel nézett a szemembe, s már eleve any* nyira osztozni látszott életem nehéz pillanataiban, hogy elhatároztam: kedvét töltöm. — Nőügy — mondtam még halkabban, mint 5 és csak néztem a linóleumot a talpam alatt. Annus akkor már egy hete a Mátrában volt és nagyon hiányzott, nem tudom, mondtam-e már. Most néhány másodperces szünet következett, s szinte hallani véltem, mint telik meg Hantos Gyuszi villamosfeszültséggel. Idegesen rágyújtott, s nem törődött a gulyáslevessel, amely már ott hűlt az asztalon. — Lány? — kérdezte végre fojtott hangon, első kérdéseként az ismert társasjátéknak, abban reménykedve, hogy további néhány kérdés után tudni fogja az illető pontos nevét, címét, s lényegesebb életrajzi adatait. — Asszony — mondtam —, férjes asszony. Megdöbbenten nézett rám. Ekkora örömre nyilván nem számított. Alighanem a legszívesebben máris szaladt volna a vállalati megafonhoz, hogy egyszerre súgja a fülébe a Halimpex valamennyi dolgozójának: „Csornai József, a Halimpex tervosztályának harminchét éves, nős, de jelenleg szalmaözvegy dolgozója azért lehangolt már napok óta, mert szerelmes egy férjes asszonyba. Csornai József lelkiválságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a sarki patikában nagymeny- nyiségű aszpirint vásárolt a napokban, a mérget azonban elősiető barátai az utolsó pillanatban kicsavarták a kezéből.” Hantos persze nem szaladhatott a megafonhoz, már csak azért sem, mert még anyagot kellett gyűjtenie. — Nem könnyű neked, Jóska — mondta az együttérzésnek immár olyan magas fokán, ameyet nem tudtam megrendülés nélkül tudomásul venni — nem könnyű neked. ről van szó. Az imént említett érdeklődés a régi zene iránt azzal jár, hogy növekszik az orgona népszerűsége is. Irodalmát ugyanis roppant gazdaggá teszi az a tény, hogy mintegy 150 éven át az orgona volt a kedvenc hangszer. Mi Pécsi Sebestyénnek, úgy is mint előadóművésznek, úgy is mint a Zeneművészeti Főiskola tanárának a véleménye arról, hogy a közönség ismét a barokk, sőt a preklasszikus zene felé fordul? Mivel magyarázza ezt a jelenséget? Bölcs mosoly a válasz és egy tréfás kérdés: — Kivel veszekszik az ember többet? A szomszédjával, vagy azzal, aki az utca végén lakik?... Ugye, hogy a szomszédjával! Mert őt ismeri a legjobban, a hibáival együtt. S előbb utóbb megunja. így vagyunk a zenével is. A romantika még túlságosan közeli. A klasszikus muzsika a második, harmadik „szomszéd”. Az újdonság varázsával hat, ha találkozunk vele. A mi utódainknak talán majd megint a későbbi korszakok zenéje lesz az érdekesebb... De van még egy oka annak, hogy népszerű a klasszikus zene. Nomen est omen. A névben a magyarázat. A klasszikus szót ügy is értjük, hogy: örökérvényű, nem egy kornak, hanem az emberiségnek szóló. A klasszikus művészetekben tehát minden kor embere a tökéletességet élvezheti. A klasszikus zenében megszólal számunkra a vox huma- na, a humanizmus szava, az emberi hang. Bonyolult korunkban az emberiség vágyódik erre a hangra, ezért népszerűek ismét a klasszikusok. Köszönjük. A példa és a magyarázat világos. Pécsi Sebestyén szinte egész Európát bejárta már. Gyakran hangversenyezik együtt feleségével, Wemer Mária énekesnővel, akit legutóbb egy párizsi lap így méltatott: „Wemer Mária megőrizte hangja gyermeki kristálytisztasását. Ö mindent tud, amit énektechnikailag tudni lehet.” Ök ketten számos nagy sikerrel szereztek elismerést a magvar zenekultúrának. Mit tudhatunk meg további terveikről? — Sok fellépés, sok munka vár ránk az idén ősszel és télen. S közben már készülünk a jövő nvárra. egy hosszabb franciaországi turnéra. Mester László — Bizony nem— feleltem és a zsebkendőmmel megtörültem a szemem sarkát, hadd lássa, mi megy végbe bennem. — De ha titokban marad a dolog... — szólt Han* tos —, hát istenem ... — Titokban?! — jajdultam fel. — Hiszen az asz- szony férje tud az egészről! — Az asszony férje tudja, hogy te szereted az asz- szonyt? Hevesen bólintottam: — Igen. De ez még semmi... — folytattam megtörtén —, valahogyan a feleségemnek is a fülébe ju* tott a dolog... De köztünk marad, ugye Gyuszikám? — Hát nem ismersz? — kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. — Szomorú az élet... — tette hozzá sóhajtva, hogy további vallomásokra buzdítson. — Most már láthatod, hogy van okom a bánatra. Ez a helyzet valósággal őrjítő... Szeretek egy férjes asszonyt, akinek a férje tud a dologról. És tudja a feleségem is... — És mit szól hozzá? — Igyekszik jó arcot vágni az egészhez. Meg aztán ... Nem, ezt már neked sem mondhatom el... De nem, igenis tudd meg, hogy hova jutottam! A feleségem azért tud jóarcot vágni az egészhez, mert ő is szeret valakit. — Hát ez kétségbeejtő... — suttogta. — Jóskám, el kell válnotok... Nincs más kiút... Hiszen beleőrülsz ! Ismered az asszony férjét? — Igen. — Milyen ember? — Rendes, tisztességes ember. Olyan, mint én. — Hát beszélj vele. Kérj tanácsot tőle. — Ugyan minek? Mit mondhat nekem, amit én nem tudok? Látván, hogy Hantos Gyuszi már egészen magánkívül van az örömtől, magára hagytam, s roskadozó léptekkel útamra induljam. m Egy héttel később Annus hazaérkezett végre. Megvártam az autóbusz végállomásánál. Kipihentnek lát* tam, hízott is valamicskét, de nem volt jó kedve. Boldogan cipeltem haza a bőröndjeit, de éreztem, hogy valami nincs rendben közöttünk. Vacsora közben alig beszélt néhány szót, kérdéseimre röviden és szabatosan válaszolt, mintha kicserélték volna. Csak vártam, vártam, hogy majd előrukkol végre azzal, ami bántja. Előrukkolt. Vacsora után tudniillik nagyon egyszerűen és ipinden indulat nélkül azt kérdezte: — Mikor költözöl e. Megdermedtem. Mi történhetett vele? Miért költöz* zem el? — Mert nem élek egy emberrel, aki a szép Lujza kedvese. —• Ki az a szép Lujza? — Hogy lásd: mindent tudok, még azt is megmondom. Kávéfőző a Váci utcában. Két gyereked van tőle. Egy fiú és egy lány. A vitát, amely most következett, nem ismertetem. Elképzelheted. Előbb nevettem, aztán dühöngtem. Veszekedtünk, sírtunk, esküdöztünk. A szomszédból át is szóltak, tudod, leválasztott lakás, minden esküdözés áthallatszik. Éjfélre végre megtudtam, hogy Annusnak egy nyaralótársa, bizonyos Szökényiné beszélte tele a fejét mindenféle badarsággal. Szökényinéről si* került megtudnom, hogy a Tél utca 72-ben lakik. Taxit hívattam. — Édes fiam — mondtam Annusnak — azonnal megyünk Szökényinéhez. — Éjfélkor? Megbolondultál? Félegykor felcsengettem Szökényinét. Elnézést kértem a zavarásért, s megkértem, mondja meg, kitől értesült a szép Lujzáról. Szökényiné előbb kertelt, aztán látta, hogy emberölő kedvemben vagyok, hát megmondta, hogy hazajövetelünk előtt, vasárnap fent járt nála Tulpitz Erzsi nevű barátnője, tőle hallotta a dolgot. A két gyereket Tulpitz Erzsi egyébként nem mondta, azt ő csak úgy gondolta, mint valószínűséget. Hol lakik Tulpitz Erzsi? Márga utca 3. Reggel háromig nyomoztam. Jártam egy Benkovics nevű kőfaragómestemél, egy Berhidai nevű precíziós műszerésznél Kőbányán, valami Schrottmann nevű iparművésznél a Sashegyen, s még egy-két helyen, melyekre már nem emlékszem. No, mindegy. Reggel háromkor egy bizonyos Tokodinéhez értem, aki a Nagymező utcában lakott. — Kérem mondtam el gépiesen a mondókámat itt is —, valaki egy gyalázatos pletykával feldúlta a házasságom nyugalmát. A pletykát ön is terjesztette. Kitől hallotta, hogy én egy született Oppenheimer grófnővel folytatok viszonyt? (Közben ugyanis ide jutottunk.) S most elhangzott két szó, egy név, amitől azonnal kigyulladtak fejemben az összes lámpák. Tokodiné ugyanis Hantos Gyuszi nevét említette. Hát persze! Hantos Gyuszi! A többi már csak kevéssé érdekes. Hajnali félnégyre hazaértünk, reggel hétre kibékültünk. Másnap azzal az elhatározással mentem be a hivatalba, hogy Hantos Gyuszit kihívom a folyosóra és megpofozom. Nem tettem meg, egyrészt azért, mert ki tudja, mi mindent mesélt volna megveretésének okairól városszerte, de nem tettem meg azért sem. mert valójában okom se volt rá. ö, szegény, nem tehetett arról, ami történt. A pletykát ugyanis én kezdtem. S így jöttem rá a tanulságra amelyet ezennel átnyújtok neked: aki másról pletykát terjeszt, ostoba és megvetésre méltó. De annak sincs valami sok esze, aki önmagáról fecseg. UH — A történet nem rossz — mondtam Jóskának, amikor a végére ért —, talán lesz is valami haszna, ha megírom. — Nem bánom — mondta —, de ez esetben nagyon kérlek, a neveket végig változtasd meg. Tudod, hogy mennyi mindenfélét beszélnek az emberek... Minthogy úgy gondoltam, ebben kétségkívül igaza van, kérését készséggel teljesítettem,
