Petőfi Népe, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
r, Pap Károlyné: Rényi Péter: Kritika, művészet, közönség ' Lemerülés NEVE NEM ISMERETLEN már olvasóink előtt: személyes jelenléte és lapunknak adott interjúja a i,Mózes” kecskeméti bemutatója alkalmából, szép novellái a Petőfi Népében és a Kiskunságban, mindez segített ébren tartani a figyelmet iránta. A bemutató óta több kecskeméti íróval tart kapcsolatot ez a különös sorsú írónő, akinek első könyve 65 éves korában látott napvilágot. Különös sors az övé. A tragikus életű prózaíró, Pap Károly felesége volt. Férje rettenetes szenvedése és elvesztése, valamint a felidézett szomorú emlékek tették íróvá Pap Károlynét. A 70 éven felüli írórő immár ötödik könyvén dolgozik. Most megjelent könyve, a „Lemerülés” két kisregényt és egy rövidebb elbeszélést tartalmaz. A két kisregény valójában ugyanazt mondja az olvasónak: a befelé fordulás, az önzés, a csak saját magunkra figyelés, a közösségből való kiszakadás mindenképpen az egyén pusztulását okozza. EGYIKBEN a főhős szívtelensége és szereleméhsége vezet törvényszerűen az öngyilkossághoz, másikban a rosszul értelmezett érvényesülési vágy, a mindenen és mindenkin átgázoló karrierizmus. Mindkét esetben megegyező a társadalmi és történelmi háttér: az ellenforradalmi és fasizálódott Magyarország, a háború embertelenségével, a polgári-kispolgári életformában élő emberekkel. Mindkét kisregény első személyben írt naplószem emlékezés, önismeretre, önmérlegelésre, önkritikára törekvő meditálás, egy-egy bonyolult életút önértékelése. A kötet befejező elbeszélésének tárgya az író önvallomása, mely kulcs lehet az írónő többi művének megértéséhez. A „LEMERÜLÉS” őszinte könyv, betekintést enged írója finomra hangolt lelkivilágába. Olvasása igazi élményt jelent. Kívánjuk, hogy az alkotóereje teljében levő, fiatalos lelkületű írónő még több ilyen értékes, szép könyvvel ajándékozza meg olvasóit. Varga Mihály Hargittay Attila: Tócsa Hátán árnyék szalad szeme két nagy felhő a nap fürdik benne fésüli a szellő fodros bő szoknyát ölt hosszú útra készül gyönyörködésében az ég beleszédül örömében a föld nem is vette észre csak lábnyoma maradt fölszállott az égbe, Jóba Tibor* Ölelésed a világot átalfogja ölelésed jóillatú szénaboglya ölelésed úgy szorít mint vízbefuló ölelésed csak az enyém sose múló ölelésed babonázó drága mélység gazdag öble ölelésed kék tavában — mint halandó a halálban — itt maradok mindörökre A kérdés alighanem egyidős magával a műbírálattal: kinek szóljon a kritika, kinek szolgáljon, a művészeknek, avagy a közönségnek. S ugyanolyan régi a válasz is, az egyetlen, amellyel a hamis dilemmát el lehet hárítani; a kritikának önálló szerepe van, egyik „félnek” sem rendelheti alá magát, mégha közvetítő is a szerepe a két terület között, hivatása akkor sem korlátozódik arra, hogy az egyik álláspontját a másiknak közvetítse, magyarázza, akkor is kritikusan kell rostálnia mind a műalkotók, mind a műélvezők vélekedéseit. Csakhogy ez a bölcsesség, akármilyen igaz, mégis csak közhely, hisz ezzel az érvvel egyetlen vitát, amely a kritika körül zajlott, sem lehetett nyugvópontra juttatni. Csak konkrét módon, egy meghatározott időszak és helyzet sajátosságait elemezve lehet valamivel tovább jutni. Első témának válasszuk azt az igényt, amelyet ma talán az olvasók igen nagy körében a leggyakrabban hangoztatnak; azt, hogy a kritika magukra, azaz cserbenhagyja őket, szemtől-szemben azokkal a modern műalkotásokkal, amelyek elvontságuk, különös, szokatlan formáik, nyelvezetük miatt számukra érthetetlenek. Sokan — feltehetően a legtöbben — azt várnák, hogy a kritika egyszerűen átkozza ki ezeket a műveket, tagadja meg létjogosultságukat, követelje betiltásukat, vagy valamilyen más úton való kivonásukat a kulturális életből. A legindulatosabbak még arra a kritikára is megharagudnak, amely pedig kísérletet tesz a nehezen érthető formák értelmének megfejtésére. Már ezt az igyekezetét is — ami, értékes művek esetén, a kritika elsőrendű és csak üdvözlendő szándéka —, amolyan árulásnak érzik, kritikusi sznobságnak. Pedig mar itt nagyon éles különbséget kell tenni; az a kritika; amely a modem művészeti forma- nyelv „lefordításában” igyekszik segítséget nyújtani a témában járatlanoknak, az lehet végső ítéletében igaz, vagy lehet hibás, de annyiban mindenképpen elismerendő, amennyiben az a demokratikus törekvés hatja át, hogy hozzáférhetővé tegye a maga bírálatának tárgyát. Ez a közvetítő szerep, mint említettem, nem mentesíti a kritikust attól, hogy a műről eszmei és művészi értékelést is adjon, méghozzá lehetőleg helyes értékelést, ám még ha ez nem is sikerül tökéletesen, akkor is becsülésre méltóbb ez a fajta műbírálat, mint az a másik, amely a maga rangján alulinak tartja az értelmező-elemző-magyarázó igyekezetei és arisztokratizmusában eleve kizárja a vitából és a megértésből a megfelelően fel nem készült embereket. Igaz, erről se hallgassunk, vannak kritikáink, amelyek — egyszerűen így mondhatnám: — mindent megmagyaráznak, amelyekben az ismertető igyekezet a modem művészet bizonyos sajátosságainak megértetésére való törekvés nem párosul kritikával. Ez persze elfogadhatatlan. A marxista esztétika, a forradalmi elmélet nem lehet és hivatott képviselőiben soha nem is volt, formai kérdésekben sem, konzervatív. Azt valljuk, hogy a forma végső soron mindig a tartalom kifejezése, a társadalmi, az emberi élet legfőbb tartalma pedig a haladás, fejlődés, amely új meg új tartalmakat szül — ennek megfelelően létre kell, hogy jöjjenek új meg új formák is. Az, hogy a mi korunkban a művészet nehezen érthető formákat is teremt, az — kicsit vulgárisán, de talán megengedhetően szólva — két körülménnyel függ össze: az egyik az, hogy a hihetetlen gyors változások századában élünk, ahol a politikától a tudományig és a technikáig, az egyének és a kollektívák külső körülményeitől belső világukig soha nem látott iramban alakulnak és változnak a viszonyok. Ebben a meglódult folyamatban egymásra halmozódnak a konfliktuusok és igen bonyolult helyzetek keletkeznek, amelyeknek művészi általánosítása is persze csak összetett lehet és rendkívül nehéz; a művészet erre egyelőre úgy reagál, s ide értem a művészet jó néhány határozottan realista irányzatát is, hogy lemond a valóság teljességének körüljárható ábrázolásáról, és arra tömöríti energiáját, hogy csak egy-egy szeletben, egy-egy oldalról ragadja meg a folyamat lényegét. „Intenzív totalitásnak” nevezik ezt a módszert a művészetelméleti szakemberek. Természetes: az ezzel járó nagyfokú sűrítés megnehezíti a kész műalkotás felfogását. De ez nem a művészet ellen szól, hisz itt a ábrázolásbeli tömörség, elvontság a valóság bonyolultságának következménye, és az a tény, hogy a művésznek sikerült ebből az ösz- szetett és kusza matériából valamilyen fontos vonatkozást általánosítani, megérdemli a nézőnek vagy az olvasónak azt az erőfeszítését, hogy igyekezzék megfejteni ezt a képletet. Ez ugyanis, ebben az esetben, nem valami öncélú rejtvényesdi, hanem a mai világ problematikájának megfejtéséhez visz közelebb. Van azonban egy más forrása is a modem művészet nehezen érthetőségének: ez az az eset, amikor a művész nem segít megfejteni a való bonyolultságait, hanem úgy értelmezi feladatát, hogy eleget tesz kötelességének, ha a bonyolultság felszínét tükrözi, ha a mai világot mint káoszt ábrázolja, mint homályt és megfejthetetlen talányt. Nincs ma már egyetlen ága a művészetnek, amelyben ne lennének irányzatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világképet, a kétértelműséget —, nyílt programként ne vállalnák. Nos, ez az a művészet, amelyet kár „megmagyarázni”, sőt egyenesen káros. Amellett ellent is mond voltaképpen e művészet belső szándékainak is, hisz alkotói megmagyarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatatlannak problémáit, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progresszív irányát és tagadják, az emberi értelem képességét is arra, hogy megvilágítsa, részeire bontsa, okaira visszavezesse és (végülis) leküzdje korunk bonyolultságait, amelyek nagyrészt éppen a forradalmi átmenetből, abból a világtörténelmi fordulatból adódnak, melynek részesei vagyunk. Ezt a művészetet megkülönböztetni a valóban modem művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló jegyei mögött megtalálni, a különbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar műbírálatnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való forradalmi akaratot és a dekadens, a széthulló és visszahúzó erőket azonosítanánk, s nem választanánk széjjel, ha itt nem ügyelnénk a megkülönböztető jegyekre. A marxista kritika, úgy érzem, joggal elvárhatja, hogy olvasói ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésükkel és egyben türelemmel is — támogassák. Igaz, nemcsak a kritikus, hanem a közönség érdekében is kell ezzel kapcsolatban szólni. S ez lenne a másik téma, amelyet a kritika körüli vitákból kiemelnék. Ugyanis nemcsak az okoz nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese, s emellett élvezője is akar lenni a művészetnek, le kell küzdenie türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az eredményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hivatását ebben a szituációban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartásait a modern művészet formanyelvével szemben — az eszmeileg is értékes alkotások érdekében — csökkentse, feloldja. Az, hogy kinek mi tetszik a művészetben, mit keres benne, többé-kevésbé összefügg egész létével, társadalmi és szociális körülményeivel. Akinek például egyéni élete nem nyújt elég színt, élményt, fényt — s nem rendelkezik magasrendű műveltséggel vagy mély élettapasztalattal —, az a filmben, a színházban, a könyvben bizonyos pótlékot keres erre a hiányra. Szó esett erről már sokszor, de nem lehet elégszer ismételni: azok a kívánságok, amelyek a közönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhetők le egykönnyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a vonzerő, amelyet az úgynevezett kommerszművészet még ma is a tömegek nagy részére gyakorol, pontosabban azokra, akik káprázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódását, egy cselekményes, fordulatos, izgalmas pótvilágot, a szürkén és eseménytelenül foly- dogáló egyhangúság helyett, amelyben hétköznapjaik telnek. Hogy ez ne így legyen — mert ne legyen így, hisz nem illúziókkal akarjuk „etetni” az embereket, hanem megváltoztatni az életüket —, ahhoz egy s másnak meg kell történnie: szociálisan, politikailag, gazdaságilag és még sokféle tekintetben! Célunk a megvalósult szocializmus, abban is különbözik majd a múlttól (és a mától is), hogy az egyén élete is minden tekintetben gazdagabb lesz: nemcsak anyagi javakban, de tudásban, élményekben, az életvitel változatosságában. De idáig még messzi az út. A feladatunk az, hogy ezen a nehéz terepen, az ízlés tekintetében már most érjünk el eredményeket. És, hogy erre van lehetőség, ezt bizonyítja a tömegízlés eddigi változása. De persze továbbhaladni csak úgy lehet, ha nem állítunk mesterségesen gátakat a megoldás útjába: a kritika gúnyolódása a közönséggel az egyik ilyen gát. A másik — s erre is van példa —, a primitív ma- gyarázgatás, az a műelemzés, amely nem a témában még járatlannak, hanem eleve butának tekinti a közönséget és nagyképűen oktatgatja. Ez is antidemokratikus módszer és nem visz közelebb a célhoz. A nép felnőtt és felnőttként lehet csak vele szót érteni. Ami annyit is jelent — visszatérve a haladó modem művészet formáinak kritikai elemzéséhez —. hogy csak akkor lehet meggyőző érvelésünk, ha képesek vagyunk a valóságot is bonyolult mivoltában felfogni és ugyanakkor meg tudjuk mutatni törvényszerűségeit; ha a magunk eszközei, a műbírálat és a tudományos igényű műelemzés eszközei a marxizmus eredményeit hasznosítják. H°gy oii a „közérthető”, az attól is függ, hogy mit teszünk érthetővé a köznek. A kritika eszmei feladata és felvilágosító feladata így válik eggyé. Seress Sándor linóleummetszete.
