Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-13 / 189. szám

1968. augusztus 13. kedd 5. oldal Sólyom József— Szabó László: Utolsó kísérlet A történet a harmincas években indul: Gimpel egy dél-amerikai német cég tisztviselőiéként kezdi kar­rierjét, de hamarosan az Abwehr ügynöke lesz. Jó ideig Peruban működik, majd komoly kiképzésben részesül. Gátlástalansága és hidegvére miatt hamarosan felfigyelnek rá. s terrorak­ciókat haitatnak végre ve­le. Balszerencséiére, több jelentős manőverét félbe kell szakítania, mert a szovjet hírszerzés tudomást szerez a készülő művele­tekről és értesíti a szövet­séges haderőket, amelyek ellen az akció irányulna, G impel azonban minden­képpen ki akar tűnni, ér­demeket akar szierezni. Ezért egyre növeli felké­szültségét, többszörösen is bebizonyítja náci érzelmeit s így végül is cseppet sem meglepő, hogy az utolsó játszmában éppen őrá esik a hitlerista hírszerzés ve­zetőinek választása. Az „Utolsó kísérlet” igen érdekes, s tanulságos his­tória az amerikai fasizáló- dás szempontjából is. Hi­szen Gimpelt. akinek esete oly nagy port vert fél Amerikában a háború vé­gén, s aki többszörösen megérett a villamosszékre, végül is nem végzik ki, sőt börtönbüntetése egy idejé­nek letöltése után szaba­don bocsátják. Miután visz- szatér Európába, első dol­ga az, hogy élővegye az ál­tala mikrofilmre fényké­pezett és egy svájci bank széfjében őrzött atombom- ba gyártási leírást és át­nyújtsa azt a nyugatnémet állam illetékeseinek. Ha tehát valaki ma Nyu- gat-Németor szágban járva egy elegáns, dúsgazdag úr­ral találkozik, aki Erich Gimpelnek nevezi magát, ne csodálkozzék. Valóban az utolsó náci kém áll előt­te, az, aki Hitler parancsá­ra éllopta az atomtitkot .1. (Zrínyi Kiadó.) Adósságot tödesztünk A helytörténet és munkásmozgalom A közelgő hármas évforduló alkalmából nagy­szabású kiállításra készül a megyei Katona József Mú­zeum. Az őszirózsás forra­dalom. a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása és a Tanács­köztársaság kikiáltásának félévszázados jubileuma olyan alkalom lesz, amely az ünnepségsorozatok révén sokat foglalkoztatja majd a közvéleményt. A megnö­vekedett érdeklődésnek sze­retne megfelelni a múzeum ezzel a kiállítással. Szóljon erről ezúttal Ge- relyes Kde, a Magyar Mun­kásmozgalmi Múzeum he­lyettes főigazgatója, aki hó­napok óta dolgozik Bács- Kdskun megye hagyomá­nyainak rendszerezésén, s a további kutatások meg­szervezésén. — A megyei kiállítá­son látható anyag egy ré­sze szerepelt már a felsza­badulás 20. évfordulójára rendezett kiállításon is. Természetesen ezt az anya­got kiegészítették a mú­zeum munkatársai az újabb kutatások eredményeivel és rendszerezték a hármas év­forduló jellegének megfe­lelően. A kiállítást nem­csak Kecskeméten rende­zik meg, hanem bemutat­ják a többi városban és a nagyobb ‘községekben is... A célunk az. hogy a kiál­lítás tanítson, megismer­tesse az érdeklődőkkel a megye munkásmozgalmi múltját Ezenkívül van egy másik célunk is: segítsen bennünket abban, hogy to­vábbi dokumentumokat gyűjthessünk. Teljes képet ugyanis egy ilyen vándor- kiállítás nem adhat arról a nagyszerű korszakról. Ép­pen ezért ráébresztheti a helybelieket hogy egy-egy eseményről, vagy személy­ről ők többet is tudnak. Szeretnénk ha minél töb­ben jelentkeznének tehát olyanok, akik kiegészíthe­tik a kiállításon látottakat személyes emlékeikkel, bir­tokukban levő dokumentu­mokkal. G erelyes elvtárs számos példát mondott arról, hogy milyen segítséget várnak. A mai Bács-Kiskun megye területén állomásozott, vagy működött a Tanácsköztár­saság idején a II. hadosz­tály. a 33-as vörösezred, a csepeli munkászászlóalj, a bácskai vörösezred és az I. számú páncélvonat. Ezek ismert tények, de a csapa­tok tevékenységének vala­mennyi részlete nincs még felderítve. Számos helyen alakultak úgynevezett vé­dő szakaszok, amelyekről szintén elég keveset tu­dunk. — Egy megható írást találtam nemrégiben a pla­kátok között a kecskeméti levéltárban — folytatta. — A kecskeméti direktórium búcsúzott augusztus 2-án a várostól. Rendkívül érde­kes dokumentum. De mennyi mindent lehetne még földeríteni körülötte. Egy másik ilyen emlék: Május 29-én a kiskunfél­egyházi direktórium együtt jelentkezett a frontra. A tényt ismerjük. De a rész­letekről jó volna sokkal többet tudni. Az itteni csa­pattestek is sok kisebb-na- gyobb hadműveletet végez­tek. A félegyháziak egy íz­ben egészen Szegedig ju­tottak felderíteni az ellen­forradalmi kormány had­erejét. Hány érdekes rész­letről beszélhetnének még ennék a vakmerő vállalko­zásnak a résztvevői, vagy hozzátartozóik, ismerőseik. Igen erősek voltak a direktóriumok is ezen a vidéken. Követeléseik tar­talmazták a központi kor­mányzat legtöbb célkitűzé­sét már a megalakulás ide­jén. Több helyen elzavar­ták a régi államhatalom képviselőit, földet követel­tek. sőt Zalán kívül egye­dül ezen a vidéken osztot­tak földet. — A Horthy-korszakban úgy emlegették ezt a vidé­ket, mint az ellenforrada­lom szilárd bázisát — mondta Gerelyes elvtárs. — Ez igaz is, de nem szabad elfelejteni, hogv az a ke­gyetlenség, amellyel itt lép­tek fel a rendszer képvise­lői, éppen a korábbi radi­kalizmus és forradalmiság elfojtását akarta elérni. Az a feladatunk, hogy éppen ezeket az erős mozgalma­kat derítsük fel a lehető legteljesebben. Sokan ragaszkodnak a birtokukban levő dokumen­tumokhoz. Vagy azért, mert családi emlék, vagy azért, mert maguk is foglalkoz­nak kutatással. — Megnyugtathatok min­denkit. hogy semmiféle hátránya nem származik abból, ha rendelkezésünkre bocsátja a birtokában levő dokumentumokat. Ma mór ezek az anyagok a megyei múzeum kezdésében van­nak. Ez azt jelenti, hogy nem tűnhetnék el a ‘birto­kos szeme elől. A múzeum felelősséget vállal értük, az értékesebb anyagokért fizet is. Aki nem akar megválni tőlük, attól csak annyit ké' rünk, jelentse be őket, hogy lefényképezhessük és feljegyezhessük. A helytör­téneti kutatókat sem érhe­ti ‘károsodás, mert bele­egyezésük nélkül senki sem használhatja fel az általuk összegyűjtött anyagokat. Ha pedig engedélyezik a felhasználást a tanulmány, vagy könyv szerzője köte­les hivatkozni rájuk. Alig tíz éve indultak meg az ötven esztendővel ezelőtti hősi korszakra vo­natkozó behatóbb helyi.ku­tatások. Ma már a kutatók százai dolgoznak azon, hogy nemzeti múltunk e fényes fejezetéről a lehető legtel­jesebb képet kapjuk. A fél- évszázados jubileum méltó kerete lesz ennek a nagy­szabású munkának. Mester László A LEGJOBBAKAT M ár az új gazdasági mechanizmus előké­szítése idején sok szó esett arról, hogy mennyire át fogja alakítani az új szem­lélet egész társadalmi éle­tünket. Hatása nemcsak a gazdasági életre terjed ki, hanem az élet más területeire, a közéletre és a művelődésre is. Valóban, mindinkább ér­zékelhetők ezek a változá­sok. Legfőképpen azáltal, hogy nő az önállóság és vele párhuzamosan a fele­lősség. A z önállóság és a fe- lelősség szerepének megnövekedése azzal a kö­vetkezménnyel jár, hogy mind több helyen felül kell vizsgálni az illető szakterület káderheíyzetét. Még a gazdaságtól olyan látszólag távoleső területe­ken is, mint a népművelés. Az elmúlt hónapokban tü­zetesebb vizsgálódás folyt akörül Bács megyében, hogy hogyan is állunk a népművelő apparátussal. Alkalmas-e feladatának be­töltésére, milyen végzettsé­gűék és hogyan dolgoznak a művelődésiház-igazgatók és függetlenített segítőtár­saik, a könyvtárosok, az is­meretterjesztők, a színház és a mozik dolgozói? A felmérés eredményét a közelmúltban tárgyalta a megyei tanács végrehajtó bizottsága. Bár a vb tagjai nem mindenben értettek egyet az előterjesztéssel, a napirend mégis hasznos volt többek között azért is, mert segített tisztázni né­hány félreértést. Némelyek szerint az em­berek alkalmasságának egyedüli ismérve az iskolai végzettség, illetve a szak­mai képesítés. Ez bizonyára nagyon fontos olyan mun­kakörben, mint az orvosé, vagy a mérnöké. Nem fo­gadható el viszont azok ese­tében, akiknek emberekkel kell bánniuk, kiváltképp ha közönséggel, sokféle érdek­lődésű és munkájukat, ide­jüket önként áldozó embe­rekkel. I lyen helyzetben van­* nak a népművelők is, továbbá a tömegszerve- zeti vezetők, s az ifjúsági szervezetekben dolgozó fel­nőttek. Itt is fontos a kép­zettség. De legalább ugyanilyen fontos eleme a sikeres munkának a ta­pasztalat, bánni tudás az emberekkel, a fürge észjá­rás, a népszerűség — tehát azok a tulajdonságok, ami­ket leggyakrabban ezzel a szóval jelölnek meg: rá­termettség. Mindenekelőtt ilyen emberekre van szükj ség a művelődési házak élén, s általában minded nütt, ahol fiatalokkal fog­lalkoznak. Ezt pedig nem le­het csupán iskolai végzett-; séggel megszerezni. A műj veltség nélkülözhetetlen hozzá, de aikaraterő, kitar­tás, emberszeretet is szükj­El ács megyében igen jók az utóbbi évek. ben a népművelési eredmé.’ nyék. Elsősorban azért, mert sok az ilyen népmű­velő. Most, amikor a helyi tanácsok nagyobb hatáskört kaptak a művelődésiházj igazgatók, népművelők ki­választásában, és lesznek helyek, ahol le is kell vál­tani az eddigieket, az újak kinevezésében érvényesül­jön legalább olyan súllyal az alkalmasság, mint a végzettséget igazoló papír. M. L. Az első szárnypróbálgatások Egy évvel ezelőtt nyerte el a bajai szakszervezeti ifjúsági klub a „Kiváló” címet. Meglepetés volt ez abban az időben, hiszen Bajára két ilyen cím is ju­tott: a másik a művelődési ház ifjúsági klubját illette. Mindkét együttes megérde­melte a kitüntetést. A Szakmaközi Bizottság keretében működő ifjúsági Szarajevói pillanatképek KEFIR ÉS ARANY LEKU PORODTUNK parányi asztal mellé, a még parányibb székekre. A tér­dünk magasabban volt, mint az asztal széle, fejünk pedig nem érte el az ab­lakpárkányt. Mire jót szip­panthattunk volna a fok­hagymaillatú levegőből, már meg is állt mellettünk k^Kfflysutok, a törökösen szép felszolgá- " ”” "" lólány és kérdően nagyra kerekítette a szemét. Elda­dogtuk, hogy scsebascsicsát kérünk kefirrel. Különben mondanunk sem kellett volna, hiszen ezt a vendég­lőt erről ismerik az egész városban, Szarajevóban. Ott húzódik meg a bazárne­gyed mellett. — Ha nem bírjuk meg­enni, akkor kérünk valami mást. A kefirt mindenkép­pen megisszuk — véleke­dett, majd hasonló gyorsa­sággal felhajtottuk a kefirt. Kintről behallatszott a ba­zár zsivajgása, kalapálás, kiabálás és a keleti vásá­rok minden hangja. Alig vártuk, hogy elindulhas­sunk a rengetegbe, a pará­nyi bódék, turbános árusok, rézművesek, bocskorárusok birodalmába. — Itt kanyarodjunk be először — ajánlottuk egy­másnak, s egy díványon heverő, szakállas alak mel­lett befordultunk a mere­deken felfelé vivő utcába. Alig tettünk néhány lé­pést, égő tekintetű, csa­vargó kinézetű fiatalember súgta a fülembe: — Zolotni, zolotni! — Nem kell barátom — válaszoltam tömör magyar­sággal az aranyüzémek, dett kollégám és már az aki a mozdulatomat meg­kígyóbűvölő furulyákat, fa­ragott tálakat, imamalmot, sapkákat, sáriikat, a ren­geteg galambot, az ócska­ságokat, a földön török­ülésben dinnyét faló gye­rekeket, a küszöbön kupor­gó, tevehajcsár kinézetű dervist, aki magábaroskad- tan számolgatja a pénzét, közben nagyokat ordít anél­kül, hogy arcán megváltoz­na egyetlen ránc, vagy akár felnézne a kavargó em­bernyájra. — Gyerünk a rézműve­sekhez! — javasolja útitár­sam és máris ott vagyunk a parányi műhelyek között, amelyekből egész utca ke­rekedett itt, a keleti ne­gyedben. Pazar díszítésű tálcák, cirádás kancsók, ká­vésbögrék, kardok, jatagá­nok, serpenyők, kupakos, fogantyús vizesedények, giccses domborítások, lám­pák, cégérek, tőrök, gyer- gyatartók és minden a vi­lágon, amit vörösrézből el lehet készíteni. Nekünk tel­jesen új ez a környezet. i MESTEREK ülnek a kicsiny helyiségben a dí­ványon, amelynek külső széle egy fa törzs. Abba — Mit kóstál ez a fin- dzsa? — kérdezzük a bronz­arcú, fehér szakállú mes­tert, aki feltolja homloká­Megállunk egy sátor előtt. A tulaj igen nagy színészi tehetséggel áldott. Spanyo­los meghajlással üdvözöl ról a kerek sábecdeklit és bennünket, s szemrebbenés orra előtt is volt a párolgó scsebascsicsa. Pillanatok alatt bekaptuk a rendkívül ízletes és a magyar gyo­mornak egyáltalán nem szokatlan fűszerezésű ele­értve máris újabb áldoza­tot szemelt ki magának. Inkább bámulom az egész­ben megsütött birkát, afel- kunkorított orrú papucso­kat, a méternél is hosszabb verték az üllőt és kalapál­nak, domborítanak, vésnek, forrasztanak napestig. Be­lőlünk nem néznek ki sok fényben. Harsány üvöltések, megszólal: — Tegye te barátom, nincs magának annyi pén­ze, hogy kifizesse. Nem a maga zsebéhez szabták an­nak az árát... LEH ANGOLTAN balla­gunk tovább, kicsit szégyell­jük is magunkat. Lehet, hogy az öreg belelátott a zsebünkbe? Mindegy. Né­zegetjük a csillogó porté­kát. Van olyan műhely* amelyikben a mester ép­pen sziesztázik: Hanyatt vágta magát a díványon, a szerszámok mellett. Belé­pünk azért ide is. Forgat­juk a keleti díszítésű tá- nyérkákat az alvó ember fölött, de amint oda pillan­tok az arcára, látom, hogy egyik szemét időnként ki­nyitja és figyel. Tehát nem alszik. Persze eszünkbe sem jutott, hogy elemeliünk va­lamit, hiszen a másik üzlet szemben, talán öt méterre van, s egyébként is akkora a forgalom, mintha ingyen osztogatnák az üdvösséget. Sült bárány, édes gyü­mölcsök, égett zsír vegyes illata terjeng a tűző nap­pénzt és ezt természetes őszinteséggel meg is mond­ják. könyörgésszerű vevőcsalo­gatás, állatok változatos hangja tölti meg a levegőt. nélkül kezdi dicsérni a por­tékáját. Amelyiket meg­fogja az ember, azt biz­tos meg is veszi. Én min­den esetre próbára teszem a türelmét. Lealkuszom az ár felét, aztán leteszem a tálat és elindulok. Tíz mé­terre járok, amikor utánam szalad, hadarásából csak annyit értek: „Mamma mia!” Aztán néhány diná­rért enyém a faragott tál. Madonna arcú lányok, szikár dervisek, potrohos kereskedők, a járdán lakó cipőtisztítók között hala­dunk tovább. Ismét elénk toppan egy ember, aki szö­vetet akar eladni. A nap folyamán még háromszor találkoznánk vele. Legutol­jára már ő is aranyat kí­nál. KIÉRVE a bazárból, egy hatalmas templom előtt ta­láljuk magunkat, hónunk alatt a fatállal, és egy pár zöldbársony török-papucs- csal. Kollégám parányi ba- lalajkát szorongat és bá­mulja a cirádákat. Mögöt­tünk zsong a bazár, a me­cset tövében. Elindulunk, hogy meg­igyunk még egy üveg ke­firt. Gál Sándor klub nemrégiben kibővült* újabb fiatal erők csatla­koztak hozzá és a tagok száma immár megközelíti az ötven et. Üzemi munkások, akik most teszik az első próbá­ló lépéseket a költészet­ben: Bíró Mária, Fenyves László, Nagy József és Vancsik Géza. Azután: Je­néi László, Mamuzsics László, Rajnai Péter, Haj-: nal János és Török Sándor, akik a képzőművészettel is­merkednek. Legtöbbjük el­végezte a R u d nay- iskol á t* de ezzel nem elégedtek meg. Felkérték Weintrager Adolf festőművészt, fog­lalkozzék velük, adjon ne­kik segítséget. A művész szívesen eleget tett a ké­résnek és gyakran belátó-? gat a foglalkozásokra. Szurcsik János Derko-' vits-díjas festőművész is meglátogatta őket nemrégi­ben és munkáikat hasznos elemzés alá vette. Kérik* igénylik, szívesen fogadják a bírálatot ezek a fiatalok.' És meg is érdemlik. Természetesen a bajai szakszervezeti ifjúmunkás klub fiatal irodalmár tag­jai se maradnak le: őket gyakran megkeresik a me­gyeszékhelyen élő írók, költők és újságírók, elbe­szélgetnek velük. Ezek a beszélgetések se múlnak el haszon nélkül. Az ifjú irodalmárok sze­retnének az ősszel önálló esten bemutatkozni, a kép­zőművészet szerelmesei pe­dig közös kiállítást tervez­nek műveikből. B. J.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom