Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
Tímár Máté: M z emberfia születése percétől összenő a nevé- vei. Kölcsönösen kifejezik egymást, mint a virágot az illata, a paprikát az ereje. Nem vetkezheti le, s ha szabadulni szeretne tőle, abból furcsa félre- siklás sikeredhet, ahogy ez a fancsali kis történet is számot ad róla... A múltkoriban az egyik nagy, alföldi községben jártam, s mert a szakáll az aszályban is legénykedik, fi- gárót kerestem, mielőtt a tennivalómhoz fogtam volna. Sétáltam a főutcán, felidéztem valamikori emlékeimet, s mert elbujdostak előlem, hasonlatot kerestem az azóta esett változások kifejezésére. Olyanok ezek a jelenbeszakadt alföldi települések, mint a sokszoknyás asszonyok, ha nylonharisnyát húznak a sok- ráncú népviselet alá, s kalapot tesznek a fejükre kendő helyett A presszó, a törpe vízmű alumínium golyóbisa, a sok-sok új ház egyforma típusterve, a temérdek tévé-antenna, a bekötőutakon parkírozó gépkocsi már a városiasodás bizonysága, úgyszintén a szuperminis, zarándoksörényű fiatal is, viszont a tehénbe, gés, a trágyadombok illanó ammóniák ja, a szalmakazal, a fogyatkozó nádtetős hajlékok néhány utolsó mohikánja hagyományosan falusi, s a népiélek is útban van innen — oda. Néha groteszkül, mint a krumplicsősz fején a cilinder. Lám, itt a borbélyműhely fölött is ott fityeg a zöldrozsdás réztányér, de a cégtábla helyett görbített neonbetűk újdonsága: FERGETEGHY FERENC, úri és és hölgyfodrász. Bizonyára a mestere is ilyen félúti ember lehet — gondolom —, s mire habot ver az arcomon, bebizonyosodik, hogy valóban az. Csupa hajlongás: Kérném tisztelettel, tisztelt uram, elvtársam, vagy nem tudom hogyan tiszteljem. Tikkadozunk, tikkadozunk? Már elnézést kérek, én úgy vélem, az esőfelhőket az atom- robbantások űzik el felőlünk! Mire a fél arcom levedli a szőrét, bizonyosnak érzem, hogy ezzel a magló-sovány emberkével már találkoztam valahol, ha fergeteges neve nem is mond semmit. De hol is ? Az obsrtostarisznyámban, néhai katonaidőm alatt. Ö volt a zászlóalj-borbély, csakhogy akkor még Burlyák Ferencnek hívták, ami szintén valami fergeteget jelent oroszul. Kívülről tudta a hadi- jelentéseket, s bár sohasem szagolt puskaport, a visz- szavonulásfcor négy medália fityegett a mellén, ö az, ha a fene fenét eszik is! S már újra hajlong: Kész vagyok tisztelettel! Nem húzott a kés? Nem, köszönöm! Legyen máskor is szerencsém! Az ajtóig hajlong. Furcsa fergeteg az, amelyik ennyire alázkodik! I ntézem a dolgom, megebédelek a kisvendéglőben, s pohár sörre a tanácstitkár is mellém telepedik. Szóbahozam neki Burlyákot, akihez az ő Fergeteghy-jük annyira hasonlít, s majd fellöki az asztalt, akkorát kacag. Alig tudja abbahagyni. — ö az — kacag —, valaha Burlyák, most Ferge- teghy, de egy hete fergeteges is. Tegnapelőtt este a KIOSZ Kadarka asztaltársasága diplomát is adott neki róla. Ha ezt tudom, nagyobb respektussal kezelem. Miért tüntették ki? Már fuldoklik a kacagástól — Mert leterítette a Szárazvillámot! Két-két pohár sör kellett hozzá, hogy Mkerekedjen a Burlyák-Fergeteghy Ferenc fergetegessé változásának históriája... egyvenöt márciusában a vitézség reményében valahol Sopron körül nevet magyarosított Burlyák, s hadizsákmányként húsos-bögyes frizőmőt hozott haza, aki Fergeteghyné Száraz Vilma névre váltotta ki az ipart. S hogy a fergeteg ne járjon egyedül, ezután a szárazvillám nyergelte a hátát. Nem vagy te ember Fergeteghy — prüszkölt az urára —, inkább csak Burlyák. Minden éjjel horkolsz a mennybemenetel helyett, de bezzeg száraz a gigád! Most is hiányzik a koszorús bögréből négy forint! Hová tetted? Addig nincs vacsora, míg meg nem mondod! Megittad a barátaiddal? Ügy. Levonom a napi tíz „Kossuth”-od árából! Szegény Fergeteghy több mint két évtizedig tűrte a Szárazvillám csapásait, pedig az iparostisztesség ugyan csiklandozta. Egy-két fröccs a jó barátokkal, ultiparti krajcáros alapon, biliárdjátszma zsíros viccekkel fűszerezve. Nem volt ő potyás soha, és íme tízfilléresekből guberálta a fröccsrevalót, szende mosollyal nyugtázta a potyát. Sőt otthon a pincében is Szárazvillám fejtette le a saját-termésűt, és a kulcsot a köténymadzagján hordta. Még az volt a szerencse, hogy a régi cimborák inkább sajnálták, mint megvetették a hajdani ivócimborát. Sőt az emancipálásán törték a fejüket. Még Bocaecio Dekameronját is elolvasták, hogy férfiúi rangjába visszasegíthessék, mégsem a bölcs olasz adta az ötletet, hanem Székács Simon, az ács, akivel valaha együtt faricskálta gz inasiskola padjait Burlyák. S mindennek alig egy hete. A kacagó tanácstitkár itt már olyan élethűen mesélt, hogy a történet megelevenedett előttem: Szárazvillám buszra ült, és a szomszéd faluba ment, hogy kolléganője befesse a haját. Előtte persze végrendelkezett: Minden vendéget felírsz Fergeteghy, és az isten legyen irgalmas neked, ha egy peták is hiányzik! Szombati nap volt, tele a bolt, teljes a szégyen, nem csoda, hogy a mester fellázadt ellene. Birtokba vette a kasszát, irány a csapszék, s áldott jó pária szíve még az útonjárókat is bekiabálta, hogy a szíN vességfrőccsöket húsz esztendőre visszamenőleg megszolgálja. Megesküdött, hogy a felszabadulás huszon- harmadík esztendejében végre ő is felszabadul, ami- - kor Székács Simon, az ács a homlokára csapott, s felkiáltott: — Persze, felszabadulsz, Feri, már az is megvan, miképpen! — Hát hogyan? — Mire való a villámhárító? Csodálom, hogy eddig nem jutott az eszembe, holott nálunk már huszonnégy esztendeje bevált! — Mi vált be? Mondjad már! — Engem is falt az asszony, amíg egyszer úgy el nem döngettem, hogy beleszáradt a szó. Azóta úgy élünk, mint a páros galambok! — Valóban? — Elhiheted! Körülöttük figyelt a község valamennyi egyen- jogosításra érdemes férje. Biztatták Fergeteghyt, itatták Burlyákot, s záróra után egészen a kapujáig kísérték. miközben a Klapka indulót harsogta.... S másnap reggél egy kedvetlen Szárazvillám szo- morkodott be Székács Simonékhoz, ahonnan a tejet hordta. — Mi van veled Vilmuci? — kérdezte Székácsné. — Mi volna? A Székács-receptet használta az uram! Azt mondta, hogy Simontól tanulta! — Simontól? Hiszen az soha egy újjal se nyúlt hozzám! — csodálkozott a komaasszony. — Igaz, napi tízes nyakolajravalót adok neki, és a borravaló is az övé. Szégyellném, ha potyázna... El is váltam volna tőle! Szárazvillám nem vált el, inkább békét kötött Fer- geteghyvel, akit azóta Ferikémnek szólogat, s napi tízessel gyámolít a borravaló mellett. A Kadarka asztaltársaság pedig Mállította a diplomát: Alulírott bor- megisszák tanúsítjuk, hogy díszelnökünk, Fergeteghy Ferenc úri és hölgyfodrász uram egyenjogúsította a rigaiyosi férfinemet! Amikor este az autóbuszmegállóhoz ballagtam, színes, bársony tányérsapkában a helybéli dalárda tagjai masíroztak el mellettem, élükön a borbéllyal, aM jó-hasas borosüveget lóbált. — Hová, Fergeteghy úr? — kérdeztem. — A székházba — vidámkodta. — Az alkotmány ünnepi műsorhoz gyakorolunk, s ugyebár nagy a nyári hévség, elkél egy kis nyakolaj hozzá. Most vette M a hűtőszekrényből a feleségem! Vagy nem így gondolja? — Dehogy nem! Elvégre az alkotmány a személyes szabadság alapokmánya is, s becsülendő, ha őnagy- sága is tudja! — Persze, hogy tudja, ha nem is ilyen kacskaringósan. — Hát hogyan? U át úgy, hogy amelyik kutya egyszer már át- ** úszott a Körösön, másodjára már könnyebben átúszik rajta! — Mosolyogva a tányérsapkája ellenzőjéhez szalutált. Csordás Nagy Dezső: Napraforgó Napraforgó! — Égő nyaramnak virága, ki a föld felett nyugalmat soha nem találva emeled fényre szemedet: — én látom csak hűséged tisztán, igazad, senki más csak én, s ha mindenM megvet, elátkoz, szólok helyetted magam én, vallók helyetted, szótlan, drága, te hűtlen, megvetett virág szavam, hitem, zengő szerelmem minden zsivajon túlMált: — hogy nem látott soha a föld még serfia hűbb, tisztább szemeket, s hogy bennem is a fényt szeretted, a rádboruló kék eget! Négyszemközt Sántha Györggyel „Napbarnította pusztai nomád.” Így jellemezte egyik kritikusa. A homokvilág cserzette acélos-keményse- gűvé. Jakabszállási tanyája nem egyszer legnagyobb íróink találkozóhelye volt. Most kecskeméti lakásán beszélgetünk. A nyolcvanéves költő legújabb verseiből olvas fel. Érdekes, fel-felerősöd rekedtes hangját hallgatom: „Föld: meszet, szódát, kvarcot, Prométheuszjajt és némabarátsóhajt kévére fekete ördögökfújta üveggömb.” Különös ellentét hevíti nehéz veretű újabb költeményeit: egyfajta sajátos törvényű áhitat, másfelől a roppant tájékozottságú, mikroszkopikus látású természettudományos gondolkodás. Nem láttam még nyolcvanéves embert ennyire erősnek, frissnek. Filozófikus mélységű, merész szár- nyalású, zsoltáros áradású verseiben az emberi élet nagy kérdéseire keresi a választ: mi az élet értelme, milyen az ember, mi dolga itt a Földön? Jellemző rá az állandó polemizálás. Illyés Gyula, Pál apostol, Szabó Lőrinc, valamilyen magánlevél egy mondata, egy beszélgetés félmondata, akármi: ellentmondásra, vitatkozásra készteti. Ha nem vitatkozik, akkor kiegészít. Mindenről van véleménye, minden érdekli. Tudományos szemlélete szereti a dolgokat meg- mérni, a helyére rakni. Egyik versében „kozmikus paraszt poéta”-nak mondja magát. Ez a különös jelző ragyogóan jellemzi költészetét: mély gyökeret eresztve biztos lábakkal a valóság talaján áll, s közben a Végtelent kémleli, a Távolság titkait fürkészi, a sokdimenziós Lét fátylait szeretné erős, napbarnított kezével ellebbenteni. Fiatalos kedélyére, szellemi frissességére gondolok, amikor megkérdezem: — Milyen érzés nyolcvanévesnek lenni? — Majd megtudod I — mondja huncut fenyegetés- sei. Aztán hozzáteszi; — Fáradt vagyok. — Fáradt? — csodálkozom. — Igen. Csak nem mutatom7 — Az a jó, amíg nem kell kimutatni — mondom. — Bizony az. Aztán ezt mondja: — Ne hangoztasd a koromat. Nem muszáj szellőz- tetni. Még azt hinnék, öreg vagyok! Örökké tréfára kész. Kérdezem, mit olvas, milyen folyóiratot. Ezt mondja: — Az Élet és Irodalmat. Az a legolcsóbb. Persze, ez csak tréfa. Kedvenc folyóirata különben az Űj Írás. Regényt már csak ritkán olvas. Amikor 1935-ben megjelent, híressé lett kötete, az „Arany homokon nomád felhők alatt”, legrangosabb íróink ésa kritikusok egyaránt örömmel üdvözölték. Utána is egyre-másra jelentek meg versei, többek között a Kelet Népében is, majji hosszú hallgatás következett. Ez a visszavonult életmód nem vette el a kedvét, sőt alkotó erejében még erősítette is. Örvendetes, hogy ismét jelentkezik a nyilvánosság előtt. Bemben, Párizsban, Berlinben tanult. Filozófiából doktorált, még a század első éveiben. Barátja volt Sárközi György, Tamási Áron. És jelenleg is az Féja Géza, Veres Péter, Erdei Ferenc, Sinka István. Legutóbb Váci Mihály figyelt fel sajátos költészetére. Világlátott, nagy teológiai, filozófiai és természet- tudományos műveltségű bölcsészdoktor, világokat versekbe foglaló költő, és mégis egyszerű maradt, természetes, mint szer etetten-f éltett kertjében a fák. Egyszerű, mint a reggeli napfény, a nyáresti csend, s a „nomád felhők” tovavonulása. Így él, alkotva, okosan-bölcsen, csendben, „a búcsúzó életöröm ezüst ökörnyálát eresztgető ősz köze-i pén’’ — ahogy egyik legutóbbi versében írta. Varga Mihály Karai László: Válasz Csókunktól párás lett a fű és harmadszor nyitott a jácint a bokrok kontya meglazult gyík surrant sistergett a fény- ágak hegyén új rügy sikongott fölöttünk zöld a kékbe mart szajkó lesett vonagló izmainkra és alkonyabkor úgy ölelte még testünk nyomát az erdőszéli rét mint sápadt ékszerek ívét a bársony. Mért faggatsz hát, hogy hazugságra késztess; szavak silány Ms rongyait Mvánod magadra húzni, hogy meztelen ne légy, és nem tudod, míg arcodhoz szorítod tenyeremben a hűvös esti csendet, hogy homlokodra már keresztet kentem a sajnálkozás fekete sarával. A parton. (Henryk Baranovski metszete.)
