Petőfi Népe, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-19 / 195. szám
Justinas Marcinkjavißjus: (Litván SZSZK) A kenyér Föld és nap — ez a kenyér húsa, ez a kenyér úérc A kenyér tapasztja az embert a földhöz s a gyökerekhez. Fejét hátraszegye, a napba tekint az ember. Míg a szürke pacsirták, a Föld élő rakétái, az égbolt felé száguldanak, ittasan a gabona illatától, hordozva a Föld örök szomjúságát, hogy napfénnyel öntözhessék. Nem ettől a szomjtól kap bátorságra a rozs, mikor a föld bőrét átszúrva, szárát a nap felé löki? Nem ettől a szomjtól duzzad a kalá. mely, a napot nézve egyre, nap-köntöst ölt maga is? S vékony bajuszkái nem a nap nyilai-e, melyek visszapattannak a földről? Íme, a kenyér: maga a Nap. Folttalan fény a teste. Benne rejtezik diadalmas ereje múlt forradalmaknak, jövendő forradalmaknak.’ Minden, mit a föld fia tett egykor a kenyérérti igazság tette volt az. Minden, mit tenni fog a föld fia a kenyérérti igazság tette lesz az. Ember! Szabadítsd meg a kenyeret, s ő szabadságot hoz neked. Vért ad, öltözéket, ágyat, könyvet, munkát, pihenést, szerelmet kínál az ifjúnak s mindönkitek aratás dús örömét. Hisz minden: a kényét. Minden, ami van, Minden, ami lesz. Bán Ervin fordítása Goór Imre: Hegyek, Miháy: Eső a homokra AZ ÜNNEPI könyvhéten jelent meg á hatvanas évek fordulóján igazán rangossá, jelentőssé és egyben ismertté vált két költőinek, Garai Gábornak és Váci Mihálynak egy-egy kötete. „Közéleti költészet” az övéké, izgalmasan formálódó-változó korunk minden^ napjaira gyorsan reagáló, szocialista társadalmunkban gyökerező líra G araié és Vácié. Váci századunk, a XX. század költője, egyik legtömörebb kontrasztokba épített versében így jellemzi e kort: Ily biztonságban nem élt senki, — s kit fenyegetett ennyi vész? Nem tett még soha senki ennyit, s nem volt még tett, mely ily kevés. (Huszadik század.) Ars poeticája változatlan hosszú évek őta, ő „használni akar” és „nem tündökölni”. S ahogy egy kritikára felel igazi szenvedéllyel, a mindenkiért szóló igaz költő túlzásával, mert „túlzás a harc, forradalom, a halál — másoknak javára”. Egy igen egyszerű képpel állítja ellentétbe a kétféle magatartást: az eperfa alacsomyságát, a ház ereszéig nyúló kis igazságát és a jegenye messzi lobogását, a közel és távol igézetét, varázsát, túlzását magában rejtő igazát Váci a jegenyék szenvedélyes lobogásával szól, s a jegenyék példáját többször idézi. Amikor Fehér Ferenc jugoszláviai magyar költőhöz fordul, akkor is az égre kelő jegenyedal panaszát érzi verseiben. És Fehér néphez kötődő, Vácihoz rokon líráját Vörösmarty Szózatának szép szavaival és a már emlegetett jegenyék példájával így jellemzi: A mának, a ma emberének A Kiskunság új számáról A Kiskunságnak, megyénk folyóiratának ez évi harmadik száma ismét változatos tartalmú, vonzóan megformált írásokkal örvendeztette meg azokat, akik féltő aggodalommal várják ennek a valósággal „poraiból éledt” de már csaknem egy év óta — úgy látszik — tényleg megújhodását élő fórumnak újabb és újabb jelentkezését. A folyóirat egyelőre még mindig csak kisebb részben tesz eleget az alcímében vallott irodalmi, művészeti feladatoknak. Jóval nagyobb terjedelmet kaptak azok az írások, amelyek kevésbé áttételesen dolgozzák föl társadalmunk élő valóságát, mint a művészet. Egy újra induló, tehát pillanatnyilag puszta létéért is küzdő folyóirat jövőjét tekintve talán aggasztónak is tarthatnánk ezt az állapotot, de a Kiskunság új zárna! igazolják, hogy nem csupán a hasonló jellegű Kiadványok számát kívánja szaporítani. Ahhoz, hogy újat, sajátosat adjon, mindenképpen fel kell térképezni a hatáskörébe tartozó területet, számba venni a Duna—Tisza közének kulturális kincseit, egyéni nézőpontból reagálni az országos szellemi életre. Természetes tehát, hogy a szociográfikus, publicisztikai és kritikai művek egyelőre többségben vannak. Ha így fejlődik tovább a Kiskunság, tovább erősödik szép- irodalmi szerzőgárdája is. Panaszra jelenleg sincs ok. Á publikált művek kivétel nélkül elmélyülten gondolkodó és többnyire már egyéni formakinccsel bíró költőket szólaltatnák meg. A Vicinálisok utasa című Hatvani Dániel-verset kell elsőként megemlíteni. Példamutató tömörségű hitvallás a cselekvő erkölcsiség mel'ett, amely a társadalomtól kapott elveket és a személyiséget ért sérelmek ellenére is tiszta tud maradni. A felelősségérzetet az emberi sorsra feszült figyelmet szólaltatja meg a többi költő is. Goór Imre vas- fegyelmű, szigorú szerkezetbe ötvözi érzékenységét, Pócsik Dezső szuggesztív képei keserű indulatokat sugallnak, Petri Endre igazmondó egyszerűséggel hirdet hitet. A filmrendező Fazekas Lajos, aki hoszabb idő után jelentkezik újra költőként, megőrizte bravúros verselését, különös asszociációs-készségét. A két kezdő közül megkapó Hamar Piroska finom zeneisége. Szente Istvánnak viszont erősen meg kell birkóznia József Attila hatásával. Sikerültnek mondható, bár kissé konvencionális Birinyi József epigrammája és Falu Tibor, Holló Lászlót köszöntő verse. Novellát csak kettőt közöl az új Kiskunság, de mindkettő értékes írás. Gál Sándoré megrendítő tiltakozás az értelmetlen emberi halál ellen, néhány megelevenített emlékben kevés szóval is sorsokat sűrít, egységben láttatja a múlt és jelen anakronizmusait. Pap Károlyné rövid elbeszélése bizarr és tragikus. A szürrealistákra emlékeztető módszerrel ábrázolja hősében a természetes emberi vonzalmak és a fontolgató önzés összecsapását. Mester László szatíráját elsősorban azért kell üdvözölnünk, mert eszünkbe juttatja, hogy az eddig meglehetősen mellőzött humornak nagyon is helye van a Kiskunságban. írása éles karikatúrája az élősdi álművésztípusnak, de a vidéki szellemi élet igénytelenségének is. Három, riportot foglal még magába az irodalmi rovat Tarján Istvánt mozgalmas leírást ad a közel-keleti válság idején Afrika megkerülésére kényszerült magyar tengerjáró hajóról, markáns portrét bátor kapitányáról, a bajai Süveges Lászlóról. Varga Mihály és Nagy Piroska a mai magyar falut kutatja merőben más szemmel Vargát az elégedetlenség vezeti. Általánosítva, a helységet meg sem nevezve tükrözi vissza kis, csattanás történetekben a magántulajdonra épült paraszti gondolkodás és jövő új útjain munkáló elvek küzdelmét. Nagy Piroska jókedvvel, a folklorisztikus érdekességre figyelve villant fel képeket, a Kalocsa környéki paprikavidékről. A riportok az ezúttal is nagyon igényes Hazai Tükör rovatba vezetik el az olvasót. F. Tóth Pál Mérföldkövek című írása a folyóirat vezércikkéül illene inkább. Tárgyilagosan méltatja a Kiskunság tizenhárom éves történetének jelentőségét, reálisan határozza meg a jövő feladatait. Zoltán Zoltán, mint az utóbbi Kiskunság-számokban mindig, ezúttal is igen színvonalas tanulmányt közöl. Szakszerűen, adatokkal bőségesen indokolva, de szemléletes közérthetőséggel nagyvonalú összefoglalást nyújt hazánk alapvető közgazdasági problémáiról. Közérdekű, fontos témát magyaráz meg igen logikusan Király László is: a mezőgazdaság állami támogatásának szükségességét Ungvár Mária interjúja Darvas Józseffel és Vadas Zsuzsa riportja Kisfaludi Strobl Zsigmonddal érdekes, bár mindkettő inkább napilapba kívánkozik. Örömmel tapasztaltuk, hogy Máté Lajosnak a legutóbbi számban megjelent cikke vitát indított a vidéki színházak helyzetéről. Mester László és Udvaros Béla hozzászólása megfontolandó javaslatokat ad, Dé- vay Kamilláéból elsősorban a színészi hivatástudat tükröződik, Csorba István rövid megjegyzésében túl hevesen, meggondolatlanul, felszínesen általánosít. Kívánatos lenne, hogy a vitát Kecskeméten kívüliek is folytassák. Szívesen foglalkoznánk a nagyon változatos Élő múlt és a Szemle rovat minden egyes publikációjával is részletesen, de a terjedelem korlátái még egy-egy mondatot sem engednek meg. Nagy nyeresége a Kiskunságnak, hogy költői hangvételű kritikájával Csoóri Sándor is belépett szerzői közé. Találóak és alaposak Kovács Győző megállapításai Molnár Erik történetírói szemléletéről, Szekér Endre igazi műgonddal elemzi a mai jugoszláv költészet antológiáját, Bognár András, Heltai Nándor, Kiss István, Moldvay Győző és Seres József is avatott tollal írnak témáikról. A többi szerző is igyekezett megfelelni annak a követelménynek, amit a Mérföldkövek című számvetés is így fogalmaz meg: „Az alapvető feladat... az, hogy a mának, a ma emberének nyújtsunk segítséget az eligazodáshoz, szellemi életének gazdagításához, formálásához.” Szabó János De hidd: — az idő csillagunkhoz pártol: — ész, erő, akarat nem sorvad el. Szenvedj csak a jegenyék ostorától, látszó kiáltás, — merj és énekelj! (Topolya) UNIFORMIZÁLOD©, túlzottan egyetemessé váló költészetünkben Váci tudatosan magyar, ezer hajszálgyökérrel kapcsolódik ahhoz a földhöz, ahhoz a néphez, melyet nem tud felejteni: akár hova utazik, „ott is a görnyedt háttal küszködök terhétí” hordozza. Kis hazáját őszintén, minden póz nélkül szereti, Jó< zsef Attila mottójával kezdődő versében vall az „édes hazáról” a „hódítók erejével” és a „hódolók hűséges alázatával”. Ezt a télutói Magyarországot Rómából hazafelé kissé romantikus-meleg képpel a mézeskalács-szívhez tartja hasonlónak. „Homloknyi ország• — veritékes láz ver ki: — jövőt-álmodás” A költő magyarság-érzése rokon nagy elődeinek összetettebb látásával: észreveszi a külföldet-járt, kocsin járó „nomád” magyarok undorító üzletelgetését (Magyarok?); az önző fáspolgári lét bekerítettségét (Penziói bölcsességek); a gyávák ragályos visszahúzódását (Országos pólya). Tud kiáltani, szidni, gyűlölni azért, mert szeret, mert szereti népét, hazáját, társait. S épp ez a szeretet, ez a népért szólás kötelessége — költői magatartás miatt ég benne nagy fájdalom, ha társai távolodnak tőle, ha otthagyják a zászlót, ha szembefordulnak vele. Váci nem tántorul, tűri az ütést, sőt a gyengét és a harcban kidőltet még segítenie, vinnie is kell: ezért nő a felelőssége: Nehéz — s el kell fogadni, ki szemben áll velünk, s azokat elviselni kikkel menetelünk. (Ha érdemes — ha nem) Ütések alatt él, „átnyílall rajta századunk tudathasító szenvedése”, Bartók hegedűversenyét hallgatva a vesztőhelyre kísérés fájdalmát érzi, Jeszenyin csontvázainak sejti az őt kísértő komor nyírfaerdőket, a nyíregyházi temető jegenyéinek reménytelen suhogását hallja mindig, s ahogy Dosztojevszkij szalmazsák- naplójában, „A szent epilepsziában” írja: A díszekről lassan lemondok. Egyszerű és szomorú lesz minden szavam, mintha fejfámra írnám azt, ami lényeges. SZABOLCSI Miklós kitűnő irodalomtörténész jól látja: Váci új verskötete egyszerre jelzi a megállás kényelmét és a továbbfolytatás útkeresését: a közéleti lírikus „hű lázadását”, aki folytatja sosem köny- nyű poétasorsát, némi keserűséggel: „de törvény, s vállalt sors ez, ha érdemes — ha nem”. Szekér Endre
