Petőfi Népe, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

Szappanos István: Az öreg csősz.

DIenes András: A fiatal Petőfi

MOSTANI írásomnak ezt a címet is adhattam volna: Dienes nem alkuszik! Hogy mégsem ez lett a cím, arra az késztetett, hogy Dienesről, hatodik éve halott, egyik legkiválóbb Petőfi-kutatónkról ezt már régen tudjuk. Meggyőződhettünk eme tulajdonságáról Az utolsó év című könyvéből is, amely minden idők egyik legnagyobb költőjének, a megyénkben született Petőji Sándornak az útját rajzolja meg az utolsó évben. Sajnos, csak posthumus kötetként jelenhetett már meg pár napja A fiatal Petőfi című munkája a Tankönyvkiadó Vállalatnál (hogy miért itt, arra nehéz magyarázatot találni).

Dienes ebben a könyvében a tudós alaposságával és a költő iránti tisztelettel, az üstökös-szerűen felbukkant és letűnt Petőfihez méltó alázattal fordul a „témához": A költő származása és életútja 1838 nyaráig. Bizonyára vannak olyanok — sokkal többen, mint gondolnánk — még a szellemileg magasabban kvalifikáltak között is, akik kétkedve teszik fel a kérdést: mi szükség arra, hogy felkutassuk Petőfi szüleinek, sőt nagyszüleinek származását, foglalkozását, kit érdekel hol született, melyik iskolába járt, milyen olvasmányai voltak és kikkel barátkozott? Nem ez a lényeg! — mondják. Valóban. A lényeg nem ez. De ezek nélkül nem érthetjük meg a lényeget sem, vagyis azt, hogyan lett Petőfiből az, akit ma az egész világon ismernek, tisztelnek.

Föntebb említettem, hogy Dienes nem alkuszik, ő a búvár objektivitásával veszi nagyító lencse alá az évszázada ismert, vagy saját kutatásai során napvilágra került adatokat, bejegyzéseket, vallomásokat stb. Nincs benne elfogultság a szülőhely-vitában sem. Itt is csupán a szigorúan mérlegelt, a hiteles bizonyítékok alapján állítja, hogy Petőfi igenis Kiskőrösön született 1823. január 1-én. Ezt a cáfolhatatlan érvek birtokában sem fölényesen mondja ki, hanem elismeréssel szól közismert „ellenfeléről" is, amikor ezt írja; „... amíg a múltban többnyire csak jóhiszemű dilettánsok kísérelték meg elvitatni Kiskőröstől Petőfit, 1954-től kezdve a költő kiskunfélegyházi születését vitató álláspont egy kitűnő tudósban talált védelmezőre. ...” Mondanunk sem kell, hogy Mezősi Károlyról van szó.

NÉZZÜK azonban a könyvet. Sajnos, terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozhatunk Dienes igen sok ponton újat adó, világosságot gyújtó munkájával úgy,

amint azt megérdemelné, amennyire azt szeretnénk. A szülőhely-vitába ne merüljünk bele. Érdemes viszont megemlíteni az eddigi hiedelmekkel szemben, hogy Petőfi apja színmagyar volt. Az édesanyja viszont — ezt sem hallgatja el Dienes — vitathatatlanul szlovák, aki «... már eladólány lehetett, magyarul még nem tudott — nyelvünket élete végéig hibásan beszélte ..."

Rendkívül érdekes nyomon követni a véletleneknek azt a láncolatát, amelynek végén — a Pest melletti Maglódon — Petrovics István székálló legény és Hrúz Mária cselédlány megismerkedtek, majd 1818. szeptember 5-én házasságot kötöttek. Ekkor már mindketten betöltötték 27. életévüket.

Lehet-e csodálkozni, ha a későn házasodott Petrovics Istvánnak és feleségének az volt a legboldogabb napja, amikor öt év után megszületett első fiuk Sándor. Nem is sejthették — ki számíthatja ki előre egy ember pályafutását? —, hogy a legnagyobb magyar költő felnevelését bízta rájuk a sors. Petrovics István azonban jó apa gondossággal taníttatta,, iskoláztatta jó eszű fiát. Mindig a legjobb iskolákat választotta ki s oda küldte Sándort. Nem kevésbé érdekesek azok a fejezetek sem, amelyekben Dienes a kis Petőfi iskoláiról, tanítóiról, a korabeli tanítási módszerekről tájékoztat bennünket, alaposan elemezve a Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen, a két pesti iskolában és Aszódon eltöltött időt, a tanítókat, a csodagyereknek nem mondható Sándor olvasmányait, szorgalmát, bizonyítványa hullámzásának okait.

A SERDÜLŐ fiúnak többször támad nézeteltérése a vagyoni helyzete megingása miatt ingerlékeny apával, mert a fiú „a színházak körül ólálkodik”. Egy alkalommal el is veri a makacs gyereket, majd kitagadja. Itt kezdődik Petőfi élete végéig tartó vándorlása, a gyaloglások, éhezések korszaka. Dienes Andrásnak igen nagy érdeme, hogy éles megvilágításba helyezte a fiatal Petőfi életének sok eddig vitatott, vagy homályos mozzanatát, egyértelmű tényekkel és szigorú logikával rajzolta meg a kis Petrovics útját az ősszülőktöl egészen addig, amíg önérzetében vérig sértve az ostffy- asszonyfai Salkovics Péter nevű rokon által, a kúriáról eltanácsolva Sopronba megy és 1839. szeptember 6-án beáll katonának a 48. számú cs. kir. sorgyalogezredbe. Ez majdnem az életébe került.

GÁL SÁNDOR

Gero János:

KI agy szó az Mmonidhatattanul, hogy Égető Józseffel akarja áldozni a szabadságát. Negyven évig kibírta magányosan, de most valamiképpen rájött a nő- sülési láz. Itt a szomszéd telepen ajánlottak neki egy jóravaló özvegy asszonyt, azt megy most megnézni.

öreg kerékpárján hajt, kicsit oldalra dől, amikor tapossa a pedált, mivel lába kurtábbra sikerült az átlagosnál. Jöhetett volna autóbusszal, onnan indul a bánya elől. Mégis inkább a kerékpárt választotta. Így nincs időhöz kötve, akkor indul vissza, amikor jónak látja.

Öt kilométer az út, hamar odaér.

A telep szélénél lassít, mintha innen kezdené a vizsgálódást. Pedig a vendéglő után kell majd jobbra térni, ott találja a Kígyó utcát, s abban Miskolczi Annát, özvegy Strausz Pálnét.

Ahogy halad a vendéglő felé, hirtelen hatalmába keríti valami csúnya szorongás. — Most még nem késő, visszafordulhatok — gondolja, de aztán letorkolja magát: — Ez volt a baj eddig is, hogy túlságosan sokat teketóriáztam, ezért maradtam vén szamárnak, agglegény.

De nagy eltökéltsége mégis megcsappant valamelyest, és mire a vendéglőhöz ért. úgy érezte, be kell térni egy kis szíverősítőre. Odatámasztatta az öreg kereket az ajtóhoz közel, a többi mellé, majd megigazította féliecsúszott nadrágszárát, s benyitott határozottan

Bányászokkal volt tele a terem, némelyiket Ismerte. De nem akarta, hogy faggassák, külön asztalhoz telepedett.

— Két decit, tisztán! — mondta a pincérnek. Shogy milyen hamar megkerült a bor. maga Is csudálkozott. Felhajtotta azon hirtelenében, és hogy ne kelljen sokat várni, mindjárt rendelt még egy pohárral.

Bátorsága nem csupán visszatért, de úgy érezte, akármilyen kicsi termete van, szembe tudna most szállni a mesebeli sárkánnyal is. Asszonynéző kedve meg különösen megnövékedett. Kicsit illegette magát a széken, mintha már szemközt ülne a fekete hajú özveggyel, Miskolczi Annával.

Következő pohárral csupán csak azért ivott, hogy el ne párologjon hamarjában ez a fene nagy bátorság. Mert. ha már így rászánta magát, nem megy haza dolgavégezetlen.

J

ó háromnegyed óra múlva, amikor felállt a székről, egy cseppet megszédült. Odaintette a pincért, fizetett. Az aprót nem kérte vissza. Legyen ünnepe a főúrnak is.

A vendéglő előtt kihúzta magát, egyenes tartással indult a bicikliért. Hanem a sok kerék úgy összegabalyodott, mintha ezer lenne egycsomóban. Kimeresztette a szemét, majd behunyta, és elszántan, kirámci- gálta a kerékpárt.

Mintha mindig erre járt volna, egyből meglelte a zöldre mázolt kerti kiskaput. Onnan a házig valahogy beirányította a gépet, bár az út keskeny volt, és a kerékpár minduntalan más irányba akart haladni.

— Jó napot József! — mondta kedvesen az asz- szomy, amint kilépett a tornácra. — Hát csakugyan idetalált ez a szép bicikli, nem hittem volna?

Égető bután bámult az özvegyre, de aztán ahogy a ház végéhez támasztott kerékpárra visszapillantott, mindjárt kiszállt fejéből a gőz. Vadonatúj gép volt az bizony, mégcsak nem is hasonlított az övére. Legfeljebb a színe.

I egszívesebben szaladt volna vele vissza, de az asszony már invitálta befelé:

—- Kerüljön beljebb!

A szobában telepedtek le. Az özvegy likőrt szedett elő a szekrényből, kínálta a vendéget:

— Tudom, nem férfinak való ital. de nálam nincs, akinek erősebbet tartsak.

A likőrtől kicsit megnyugodott,. Hiszen viszi is vissza mindjárt a gépet, csak szétnéz előbb.

— Tetszik tudni — kezdte a beszédet — jöttem volna én hamarább, de mindig közbejött valami. Mert mellesleg én vagyok a futballcsapat intézője, és minden vasárnapra jut egy mérkőzés. De most nem mentem el a fiúkkal...

— Értem ón — mondta Anna. — Az időt el kell tölteni valahol. Én is egész héten varrók, s szombaton jegyet váltok a moziba. Ennyi az én szórakozásom.

Égető beleszimatolt a levegőbe, érezte az asszonyillatot, szemével ölelgette a takaros menyecskét. Nagyon szíves hozzá, biztosan nem szabadna, ha nyíltan kimondaná a döntő szót. Csak az a nyomorult kerékpár ne lenne itt. Mert azonnal mehetnékje támad, amint az eszébe jut.

— Megbocsásson egy percre — szólt az asszony hirtelen, és felállt. — Szólok a bátyámnak, áthívom, ismerjék meg egymást.

Égető a ringó asszonyi testet nézte, amint távolodott az üvegajtón túl. Kár, hogy elment, keveset még maradhatott volna ... Csupán, hogy végképpen tisztába jöjjenek egymással.

— Fogyassza, kóstolja! — kínálta Annus asszony az asztalra tett tésztából Égetőt, amikor visszajött, s maga is csippentett belőle.

A lig telt el tíz perc, kissé imbolyogva megjelent a jövendőbeli sógor. Vállas, csupa izomember volt, olyan sörény tornyosult a fején, mint valami hím oroszlánnak.

— Jó szerencsét! — mondta. Igyekezett szíves lenni, de látszott, valami gond nyomja belülről.

Az özvegy a bátyjához húzódott, suttogva kérdezte:

— Mi baj van, miért dúlsz-fúlsz?

Az ember legyintett:

— Hagyd el... a kerékpárom nem lelem...

— Égető József, akiről már beszéltem — mutatott Annus asszony a vendégre

— Örülök, hogy összekerültünk. — mondta kissé megkönnyebbülve Miskolczi. — Már többször hallottam magáról.

Égető kényszeredetten mosolygott vissza, mert az imént elkapott megjegyzés belenyilallt; mégis megemelte a likőrös poharait, koccintásra nyújtotta.

— Hát akkor egészségünkre!

Miskolczi nem nyúlt a pohárért.

— Ezzel a limonádéval nem lehet koccintani. Mindjárt hozok én a vendéglőből valódi bort.

— Biciklivel menjél, hamaxébb megjárod! — tanácsolta az özvegy. — Ott a József gépe a ház végiben,- mehetsz azzal is.

Égetőbe belehasított az ijedtség. Mi lesz ebből? Idegesen cserélgette lábát az asztal alatt, sehogy se lelte helyét .

— Ne menjen sehová, nem érék én iá — mondta erőtlenül.

— Hogyan? — nézett Miskolczi meglepődve. — Már menni akar?

— Nem végleg, csak... hogy is mondjam, sürgősen él kell szaladnom valahová.

Miskolczi összehúzta a szemöldökét.

— Nem tart az semeddig se, kerékpárral megjárom öt perc alatt — próbálta jobb belátásra bírni Égetőt.

— Most nem maradhatok, de később visszajövök — jelentette ki izgatottan és felállt.

A

z özvegy sem tudta mire vélni a sürgős menőkét. Sértődötten szólalt meg:

— Hagyjad Jenő! Ha sürgős dolga van. nem tartóztatjuk.

— Hát jó — adta meg magát Miskolczi. De valahogy nem tetszett néki az egész dolog, kiment a kis emberrel a konyhába.

— Ha csak kurkászni akart a húgom körül, kár volt idetolni a képét — sziszegte dühösen, és megfogta Égetőn a kabátot.

— Én? Hogy gondol ilyet? — hápogott a vendég. Tisztességes szándékom van nekem, higgye el, mindjárt visszajövök.

— De nekem az igazat mondd! — szorította Jenő.

— Értse meg, előbb el kell intéznem valamit, csak azután maradhatok — magyarázkodott kétségbeesetten Égető,

Miskolczi lecsendesítette a hangját. Elengedte a kabátot, s ravaszkásan hunyorított:

— Valami családi ügy?

— Nem éppen, de sürgős.

— Na, nekem megmondhatod! Szakítani kell előbb valami menyecskével?... Mi?... Nincs abban semmi, férfiak vagyunk.

Égetővel forogni kezdett a konyha, makogott:

— Feleségül akarom venni a húgát... Csak elemeltem egy biciklit... De tiszta véletlenből... Az enyém helyett. 1

— Mikor?

— Nemrégen. A vendéglőnél. Azt kell visszavinni.

— Az anyád — ordított Miskolczi. és ölbe kapta a kis embert. Az asszony ijedten szaladt ki. azt hitte, már ölik egymást. Miskolczi meg kiabált torkaszakad- tából:

— Héj, a máriáját! A sógor nemcsak asszonynézőbe jött, de visszahozta a biciklimet is!

M

íg az özvegy álmélkodott, ők kimentek az udvarra. Nevettek, azután összeölelkezve elindultak a vendéglő felé.