Petőfi Népe, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

IE>ODf\LO/¥l Garai Gábor: Minden élet Nem hiszek egyszer volt és megkövült örömökben, Minden élet folyton megújuló örömében hiszek. Hiszem, mert látom: föltámad a dermedt föld alól évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiporl diófa-csemete eleven gyökere idén újra kihajt, nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek a százszor szétdúlt hangya-bolyok; a féreg-járta almafán fehér szirmok fürdőznek habos tavasz-sugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos úti-sietség .11 ö, mindent lángra lobbantó sietség1 Sietsége megifjult elemeknek! Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, ,l az emlősök — s az ember. Az emberi aki müvét építve, s bizakodva szemléli ezt az egészet, az ember, aki nagy-kerekü gyermekkocsikban * és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik, hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszin, százezer-forma, mozgó s mozdulatlan eleven fényt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyagolhatót ,.i A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképei — ha álkonyodik és sóhajai a létből menekülőknek — ha föltámad a szél. De idelent ez a Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké, s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szállanak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át. Miénk ez a világ, miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk az egyszer volt és megkövült örömökben, csak minden élet folyton megújuló örömében hiszünk. í Jóba Tibort Magunkról Eggyé forrtunk mi már, mint a hőben a fémek, egy varázs fogja át a szíved, s az enyémet. Amit titokban gondolsz. Szemed úgy szépül rajtam, — zengő szóval kimondom, mint jó tavaszi napfény a fodrozó falombon. Simonba György: Egyetlen mosoly Csak az anya a szent: csak ő szánja magát halálra íz életért — s a gyermek elfut előle, az új élet elhagyja őt martalékául a halálnak. Csak az anya a szent: még á halálból is világit — olthatatlan fárosz — emléke egyetlen mosoly a haldokló utód szívébe*». Ezek a nagykövetek mindig fogadást tartanak: a velencei nemzetközi biennále magyar pavilonjában és Moszkva híres múzeumaiban, patinás párizsi kiállító szalonokban és Tokió modern kultúrpalotáiban fogad­ják vendégeiket, várják soknyelvű látogatóikat. És a fogadásokon érdekeset és fontosat mondanak: képző- művészetünk nagykövetei ők, a külföldön rendezett magyar kiállítások műalkotásai. Elsősorban természetesen saját magukat és alkotóikat reprezentálják, a magyar festőket és a magyar festé­szetet, a hazai szobrászatot és a hazai szobrászművé- •zetet, grafikákat és grafikusainkat, az egész itthoni művészeti életet Ez a képviselet sok élményt visz és sok jó hírnevet hoz: a nemzetközi rangú modern ma­gyar grafika szépségét szállítja — ezekben a napok­ban például az angliai Norwichba —, huszadik szá­A negyyenőtös esztendő SZÁMTALAN könyv, regény, visszaemlékezés, elem» zö igényű munka, dokumentumgyűjtemény jelent már meg az elmúlt 23 év alatt a második vüághábarúróL Elegendő, ha itt csupán Szimonov regényeire, mint szépirodalmi alkotásokra hivatkozunk, s a történelmi alkotások közül Roberto Battaglia összefoglaló mun­káját említjük. Ez utóbbi mű Olaszországban számos kiadást ért meg azt követően, hogy a szerző a Vie Nuove hasábjain folytatásokban tette közzé. Nem vaskos kötet, jegyzetekkel együtt alig haladja meg a 400 oldalt, de annál figyelemre méltóbb, töményebb írás. A második világháború azonban nemcsak egészé­ben volt „érdekes”, részleteiben is rendkívül bonyo­lult, hatalmas küzdelmet jelentett. Egy ilyen fejeze­tet írt meg és adott közre Ivan Sztyepanovics Ko- nyev, a Szovjetunió marsallja, az I. Ukrán Front egy» kori parancsnoka. Konyev, mint frontparancsnok irá­nyította a Lengyelországon, Csehszlovákián át Berlin felé irányuló hadműveleteket, s úgyszólván óráról őrára követve írja le ezt a hatalmas üldözést. Nem hadi tudósí tás Konyev marsall könyve, hanem számos epizódból összeállított megdöbbentő és hiteles mo­zaik. Lapról lapra olvasva A negyvenötös esztendőt, az I. Ukrán Front hétköznapjai vonulnak el előttünk. Ezek azonban olyan hétköznapok, amelyek mindegyi­kén hőstett születik, ezrek és ezrek esnek el, s a ka- tyusák felvillanó torkolattüzénél, a pánikszerűen me­nekülő német hadsereg porfelhői között a történelem alakul, formálódik, új korszak születik. Konyev marsall könyvét nemcsak tárgya teszi érv dekessé. A nagyszerű katona, a Szovjetunió kétszeres hőse akkor is ritka erényeket csillogtat, amikor fegy­verhez szokott kezébe tollat fog. Beosztottjait — a hadseregparancsnokokat és az egyszerű katonát egy­aránt — elsősorban mint embert mutatja be a hare igen nehéz napjaiban. Meleg szeretettel ír közvetlen harcostársairól: Ribalko tábornokról, Leljusenko had- seregparancsnokról, Korotyejevről, az 52. páncélos hadsereg vezéréről, Szokolovsritij marsallról stb. A jellemzés azonban nem nélkülözi a hibáknak, egy-egy helyzet megítélésében tanúsított ilyen, vagy olyan magatartásnak a bírálatát sem. Konyev katona, s ka­tonákról is, akik háborúban teljesítenek szolgálatot, történelmi feladatot, semmi szükség tehát a szépít- getésre. AMIKOR úgyszólván egész Európán át nagy tak­tikai és stratégiai érzékkel irányítja hadseregét Ko­nyev marsall, egy percig sem ringatja magát, sem harcostársait abban a tévhitben, mintha az üldözött náci hadsereg ütőképtelen, erejét vesztett és ész nél­kül menekülő horda lenne. Tudja — s ez szabja meg csapásai irányát, erejét —, hogy a náci hadigépezet még most, 1945 elején is kemény ellenfél. Egy pilla­natig sem lehet lazítani, hiszen a minden szalma­szálba kapaszkodó ellenség kihasználná a „réseket” s rögtön oda összpontosítaná erőit abban a hiedelem­ben, hogy megfordíthatják a háború kimenetelét. Ko- nyav marsall és tábornoki kara azonban nemcsak taktikai, hanem stratégiai fölényben is van. Egy ak­cióról így ír többek között a szerző: „Az egyre újabb és újabb ellenséges gyalogos- és páncéloscsapatok megjelenéséről szóló jelentésekből egyre világosabban láttam, hogy a németek minden reményüket ezekbe az erőkbe helyezik. Ám azzal, hogy egyik hadosztályt a másik után vetik be, foko­zatosan kimerítik erőiket a mi első lépcsőinkkel ví­vott harcban... Így is lett... A második nap végére menetből behatoltunk a németek harmadik védő­övébe, a harmadik napon pedig meglehetősen széles fronton áttörtük és úgyszólván a szétvert, vissza­vonuló ellenséges csapatok hátán átkeltünk a Spree folyón.. A Konyev marsall vezette I. Ukrán Front és a Zsu- kov marsall parancsnoksága alatt harcoló I. Belorusz Front katonái szoros gyűrűbe fogták a nácizmus utol­só menedékét, Berlint is. Ivan Sztyepanovics Konyev 1945. május 2-án a következő jelentést küldte Sztálin­nak: „A front csapatai ma kilenc napig tartó utcai harcok után teljesen elfoglalták Berlin délnyugati és középső körzeteit és az I. Belorusz Front csapataival közösen bevették Berlint.. A MÁSODIK világháború utolsó hónapjainak nagy küzdelmeiről írott könyv nemcsak azoknak tanulsá­gos, akik már 1945 után születtek, hanem azoknak is, akik már felnőtt fejjel élték át a második világhábo­rút. (Zrínyi Kiadó, 1968,1 Gál Sándor zadi festészetünk különlegességét közvetíti — ugyan­csak a nyáron például Lausanne-ba, Svájcba —, s leg­nagyobb szobrászaink plasztikáját kínálja — ismét egy közeli példa: nemsokára Moszkvában. És közben nemzetközi elismerést szerez a fiatal és az idős ma­gyar művészeknek. Hosszú listát tölt meg az egy év alatt rendezett kül­földi magyar kiállítások sora. Tavaly például több, mint százötven tárlatot rendezett a Kulturális Kapcso­latok Intézete — magyar kiállításokat kint, külföldi kiállításokat idehaza — s ez a szám 1968-ban tovább növekszik. A két „tétel” persze összetartozik, s újabb hasznát bizonyítja a külföldi magyar kiállításoknak: ezekért, cserébe kapjuk a világ műkincseinek érdekes magyarországi bemutatóit, olyan kiállítások budapes­ti, vidéki vendégszereplését, amelyeket gyakran az ezer kilométereket utazó turista sem érne eL A lista itt is túlságosan hosszú, s talán elég is a csere-kiál­lítások közül a legfrissebbeket említeni: az iraki ré­gészeti múzeum anyagát Mezopotámia sokezredes kin­cseivel, s a kommunista francia mester, Léger mo­dem műveinek gazdag gyűjteményét, amely ugyan­csak a csere eredményeként lett látható hazánkban. Köztudomású, hogy a mad magyar művészet külföldi bemutatkozásai mind több bevételt Is jelen­tenek. Nem ez a legfontosabb persze, — az elsőrendű cél kulturális —, de az utóbbi idők egyéni és csopor­tos kiállításai a híméven kívül fontot és dollárt, már­kát és lírát is hoznak a népgazdaságnak és a művész­nek, mert kelendő portéka, keresett árú külföldön a jó magyar műalkotás. Pedig természetesen — versenyeznie kell. Más or­szágok más művészetével állja az összehasonlítást, s ezt bizonyítja a mind több nemzetközi kiállításon való részvétel. Sok országgal együtt mutatkozott be tavaly a magyar művészet tizenhét nagy nemzetközi kiállí­táson, a fiatal művészek párizsi szemléjén, Sao Paoló- ban a nagyhírű biennálén, Ljubljanában a grafikusok találkozóján, s Middelheimben, ahol a világ szobrá- szata gyűlt össze. Az idén ismét Velence az érdeklő­dés középpontja, a külföldiekkel zsúfolt turista-cél­pont. Itt ugyancsak többször tíz konkurrenssel verse­nyez majd a vadszőlővel befuttatott állandó magyar pavilon, ahol sok-sok ezer turista ismerheti meg ezút­tal Vilt Tibor szobrász, Kondor Béla grafikus és Ko­kas Ignác festő alkotásait. S megismerheti segítségük­kel a mai magyar kultúrát is. Mert a művészeten túl ezt is képviselik a külföldi kiállítások, követei a ma­gyar szellemi életnek: rosszindulatú, vagy tájékozat­lan tévhiteket oszlatva, jó véleményeket erősítve sze­reznek híveket és szimpatizálókat szocialista társa­dalmuk kultúrájának. Az első művészet bemutató!, s — amiről még nem beszéltünk, de ami Európa-szerte sokszorozta híveinek számát —, régi művészetünk rangos szemléi történelmünkről és társadalmunkról is beszélnek. Ahogy a művészet — a jó alkotás —, mindig többről szól, mint ami a témája: a közösségről, amelyben szü­letett, s amelyiknek szánták. Az a gazdag gyűjtemény például, amely ötvösművészetünk remekeit sorakoz­tatja fel a közeljövőben először belgrádi, majd brüsz- szeli bemutatkozásán, bizonyára sokat mond a jugo­szláv, s a belga közönségnek. S minthogy megismerni valamit mindig azt jelenti, hogy meg is szerettük kis­sé, — nem túlzás azt várni, hogy műkincseink berli­ni és szófiai, oslói és párizsi idei bemutatója, alkotá­saink elkövetkező hollandiai és kenyai, japáni és po­zsonyi kiállítása egész országunknak szerez népsze­rűséget, emberi, vonzó módon. (—a —a) Seres Sándor: Nyár,

Next

/
Oldalképek
Tartalom