Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁNx Mátyás Ferenc: Kiskunsági napló (A 600 éves Kecskemétnek) A futóhomokon megyek, pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg, és széttépi a fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, ' húzza, löki a gyávaság —■ egy ürge két lábára állt a tanya horkol, Vályogviskók, ólak, tanyák, a kun Ázsia falkája vándorol a láp 't elől, a homokszaharát el kell hagynia. Nem egy akác, egész fasor ágaskodik már ki a homokból. Napközeiben, ; egy fa tetején a fészekben remény kukucskál. Varga Mihály: Városom. ne eressz el! ( ’ ■A város, mely karjaiban ringat és újra harcra buzdít > vesztett csata után, kinyitja íény-virág-kelyheit. 'A város, ahol élek, bonyolult és letisztult sorsok beve- $ hetetlen erődje, amit hiába ostromol az elmúlás. (Másfél évtizede dobott ide sorsom. A Homok metropolisa, az égető szenvedély-tengerek ! oázisa, a gyümölcs-illatú, méz-ízű, barackvirág-lehe- ; letű, álom-finomságú hajó az élet tisztuló vizein ölébe ; fogadott, betakart nagy puha szárnyaival. Könnyeket is, verejtéket is kíván tőlem sokat a város, i Csalódást is, meg-nem-értést is tartogatott. De tudtam: eljön az idő, amikor szerelmes ragyogásban j fonódhatunk össze. Amikor végérvényesen mondha- ; tóm magaménak és végérvényesen befogad majd. El- • jött ez az idő. Nem fogom már elhagyni sohasem. És hiszem, hogy nem fog kivetni magából, megtagadni! 6 sem. Hatszáz éves vagy, Városom. Mennyi harc, munka, kiábrándulás és újrakezdés szín- < helye! Mennyi lázas Őröm, alakuló boldogság növekvő fészke! Mennyi megkövesült álom, megfeneklett akarás, meny- ] nyi kényszerű megtorpanás! És mennyi csodálatos nekirugaszkodás, szent akarás, Izom-feszülés pattanásig! Mennyi kapuk mögé ku- corgott boldogság! Mennyi falak közé beszorult zsoltáros áhitat, Isten- i kereső vágy! j Mennyi tragikus kiábrándulás eszmékből, lobogókból, istenekből! ' Mennyi lassú, természetes élet és mennyi lassú, termé- ; szetes halál... Hatszáz éves vagy, Városom. Látom szépségedet és igazságodat: veled leszek továbbra is. Látom gyengéidet és hibáidat: veled leszek továbbra is. Látom az idők ködösülő mélyében forrás-fakadásod: erőt ad. Látom felsejleni utad végén a fénylő gömböt: erőt ad. Látom molekula-magam moccanni tested mozgás-özönében: erőt ad. Látom társaim nekifeszülő mellét a szélnek: erőt ad. Látom a gondot, terheket pipelő, fényt tapogató embereket: erőt ad. Szőlők, gyümölcsösök, szálló homokfelhők, gépek, simuló utcák, felhőkbe nyúló házak, valósuló álmok I városa tarts meg! Múlt és Jövő nászából született Városom ne eressz el! Sipos Gyula: HÜSZ ÉV (A hetényi irodalmi esten elmondta a szerző.) Húsz év elég? Húsz év már elég? hogy elfeledjük az akkor húszévesek érdemét? A lányt odaültettük a kályha mellé, hogy leolvadjon lábáról a jég. Honnan jött? Milyen távoli tanyáról? Egy brosúráért, néhány űrlapért. Húsz év elég? Hogy negyvenévesen fájdítsa lábát most, ha lép? Akik jártak ifjú prófétaként — ha nem volt öl, hát kilépték a földet — Ifjú társak! Hol a nemzedék? Húsz év elég? hogy lehűtse az ifjúság hevét, Menetekét és tüntetésekét? S porral, sárral lepjen be mindent, ami szép és értelmes volt, nagy lélegzetvétel, szabadulás és fordulókerék? Akik akkor Petőfi-korral így mertünk szólni: „mi, a nép” — most legyintsünk, ha halljuk a nevét? Nem tehetünk mást, csak úgy élhetünk életünknek folytatásaként. BSolondok azok a vá- ® rosok, melyek arról panaszkodnak: „Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török." Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodók az egyik, ott csak az egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik se lakott, oda mind a három eljárt epret szedni. Kecskeméten már akkor is híres vásárok estek. Ami a szemnek szép, a szájnak jó, azt mind halomra hordták ide török, német és magyar kereskedők a félországból, s mindig szomorú vége lett a vásárnak, kivált a kirakodónak, mert midőn éppen javában folynék, felhő kerekedett a homokos úton, jött a kuruc vagy a török vagy a labanc csapat, lecsapott, mint a villám, s megrakodva a legértékesebb holmival, köd előtte, köd utána, kámforrá vált. A keserű portyákat pedig nyelhette a nemes város, mert ha a török rabolta kis a sátrakat, akkor a labancok jöttek nagy kontóval a városra: fizesse ki a kereskedők kárát, vagy kő kövön nem marad belőle, ha a labanc rabolt, az is mindegy volt a szegény kecskemétieknek" mert akkor a kurucok és a törökök követeltek kárpótlást az ő kereskedőik számára, s ez mindig ráment ezer aranyra. Hiába sóhajtozott Szűcs János főbíró uram, kétségbeesve döfködvén botjával az anyaföldet: — Honnan vegyük, honnan? Hiszen nem a körmöd aranybánya ez itt alattunk, vitézlő uram, hisz ez csak homok, le egészen a pokolig. V égre is lehetetlen volt tűrni, megtanácskozták a dolgot a nagyfejű emberek s felcihelődtek a nádorhoz, ki is Fekete Pál uram elbeszélése szerint nagyon elkedvetlenedett, mikor előadták, hogy egy kérésük lenne. — Csak valami nagyot ne kívánjatok, mert nem adom meg. — Annyira nem kívánunk nagyot, kegyelmes uram, hogy még azt is sokalljuk, amink van. — Valde bene, valde bene — szólt a palatínus mosolyogva. — Azt kérjük kegyelmességedtől, vegye el a vásárainkat! A nádor gondolkozott, köhécselt; — Hm! Nem jó kormányzat, amici olyasvalamit elvenni az emberektől, amelyből az elvevőnek semmi haszna. De megjött nemsokára a rendelet I. Leopoldtől, hogy a kecskeméti vásárok ezentúl nem lesznek meg. Dühösek lettek erre a törökök és a kurucok: — Ezek a gaz civisek a mellékjövedelmünktől fosztottak meg. Hanem iszen voltak ötleteik nekik is, s húsvét előtt való fekete vasárnapon betört csapatával Kecskemétre a híres kuruc hadnagy, Csuda István uram: egyenest a Ferenci-szerzet zárdájára rohanván, ráparancsolt vitézeire: — Semmihez se nyúljatok, gyerekek, csak a gvár- diánt kell lefogni és magunkkal vinni, mert az kiváltják. A gvárdiánt, a kövér Brúnó atyát megfogták, felűl- tették egy öszvérre, mely a zárda kertjének volt hű munkása, cipelgetvén a vizes-hordós talyigát, s hogy az átkozódó, kapálózó szent férfiú le ne maradhasson a Buri hátáról, (Burinak hívták az öszvért), szíjakkal, istrángokkal kötözték oda. N em számítottak rossszul. Nagy riadalom lett Kecskeméten a keresztény hívek között özvegy Fábián Pálné, a púpos Galgóczy Juliánná és az elfonnyadt Bul- ki Klára, Litkei páter elnöklete alatt legott hozzáfogtak a váltságdíj gyűjtéséhez, házról házra járva a perselyekkel. — Váltsuk ki szegény Brúnó atyát Gyönyörű prédikációt tanult be a húsvéti szent napra, azt nem szabad benne hagyni. Száz arany gyűlt össze, azzal indultak el a kuruc tábort felkeresni az asszonyok választottjai, Porosznoki Gábor szenátor, Babos János kurátor és Doma Gergely uram, a kerékgyártó. Tarka kalandok és viszontagságok után végre feltalálták Csuda Istvánt, aki mogorván förmedt rájuk: — Kentek ugye Kecskemétiek? No, mit akarnak? — Eljöttünk érte! — szólt az ájtatos Babos, égre emelvén apró, szürke szemeit. — Kiért? — az öszvérért, vagy a gvárdiánért? — tréfálkozott a csalafinta eszű Csuda István. — Mind a kettőért, ha meg birunk egyezni — vélte Porosznoki uram. — A pap keveset ér, hanem az öszvérnek hasznát vesszük. A tábori dobot cipeli. ÚÁ Abrahám Rafael: Kecskemét Wniatt • nek a hadnagy kijelentése, mert ha nem sokat ér a pap, akkor olcsón ideadják; helyeslőén bóHab- gattak a fejeikkel. — Hát mennyiben vofc- nánk a főtisztelendőra nézve? — Házom Bunrtoí (hihetik. Három emberünk összenézett, nagy mosolyogva, mlnb- ha mondanák: „olcsó, bizisten olcsó”. Porosznoki hirtelen hátrahajtotta ráncos gallérú kék köpenyének egyik szárnyát s benyúlt a dohányzsebébe előkeresni a három aranyat — Ehol ni! Fogja, hadnagy uram. De a kuruc hadnagy kordiálisan tolta el magától a szenátor tenyerét — A papot az öszvér hozta, most már a pap la vigye az öszvért Ez az igazság Az öszvér nélkül nincs alku! — Isten neki —, felelte a szenátor jókedvűen. — Mit adjunk az öszvér váltságdíjába? — Annak a szabott ára — ropogtatta meg Csuda a szavakat — százkilencvenhét darab arany. Ä cívisekben meghűlt a vér, a tömzsi Babos meg- hökkenve pillantott a hadnagyra, nem tréfál-^ de biz annak roppant komoly most a hosszúkás, napbarnított "brázata, sokkal derengőbb volt annak előtteo ám azért a kecskemétiek megadták a módját. — Volna-e lelke a hadnagy uramnak annyi pénzt ■átvenni egy öszvéért; négy arabs lónak az árát — Engedje a vitézlő uram külön a tisztelendőtl — Az öszvérért inkább eljövünk máskor —, toldat-; ta ki Babos. Majd Doma Gergely vette át újból a diplomáciai érintkezést, hogy azt mondja, az öszvért nem használhatják többé a tiszteletreméltó atyák, mert az öszvér immár olyan kompromittált egyéniség, aki tábori szolgálatokat végzett egy protestáns szellemű hadcsapaV ban. Legtöbb esze volt Porosznoki uramnak, mert ő rögtön előkotorászta zsebéből a hogyományoa harisnyát, megcsördítvén az aranyakat — Száz darab hiánytalanul; se égen, se földön több,' Vagy a pénzt visszük haza, vagy a gvárdiánt Kegyelmedtől függ, vitézlő uram. — Nem lehet rázta ez a fejét makacsul. — Gondolja meg kegyelmed —, okvetlenkedék Babos —, hogy Krisztus Urunkat harminc ezüst pénzért adták eL Hogyne volna hát elég Brúnó atyáért száz arany? — Ne bibliáskodjanak, — ripakodott rájok a kuruc hadnagy —, mert igaz, hogy Krisztus urunkat harminc ezüst pénzért adták el, de hogy mennyiért váltotta volna meg a kereszténység a haláltól, azt kegyelmetek nem tudják. Ilyen kötelkedések közt alkudtak meg végre száz aranyban, amelyeket egyenként nézegetett meg Csuda uram, nincsenek-e körülráspolyozva, megpengette, nem érzik-e hangjukon egy kis erdélyi akcentus, mert ott akkoriban hamis pénzverők tanyáztak. Mikor aztán minden tisztára volt hozva, kiszolgáltatta a megcsappant tokájú Brúnó atyát, kit nagy diadallal vitt most már a küldöttség hazafelé Kecskemétre. Jókai Mór: Második szülővárosom NEM OK NÉLKÜL nevezem Kecskemét városát második szülővárosomnak, mert valóban szellemi énemet e város szülte. Mikor tegnapelőtt — azt hiszem tegnapelőtt volt —, 46 évvel ezelőtt a városba jöttem, vézna testtel és akkor még a francia iskolák túlfeszített romantikus irányával eltelve, mondhatom, testben, lélekben betegen, inkább keresve a halált, mint az életeti hát akkor uraim itt találtam fel azt az új földet, amelyet azóta folyvást járok múzsámmal együtt: itt tanultam megismerni a magyar népéletet, a valódi magyar humort, amelynek, hogy azt a kevés sikert elértem, köszönöm. Megtanultam itt azt, hogy az embernek legjobb védelmezője a saját két ökle és legjobb tanácsadója a saját józan esze. Midőn Kecskemétről első szülővárosomba Komáromba visszatértem, tanúskodik róla szegény megboldogult anyám Gyenes Mihályhoz írott levele, amelyben köszönetét mond azért a gondos ápolásért és azért az üdvös átváltozásért, melyet Keckemét városának köszönhettem. Most úgy érzem magam, mint Rip Van Winkle, aki félévszázados álom után szülővárosába visszavetődik és látja az egész várost mássá átalakulva. Épp így nem ismerek én rá Kecskemétre. Az utcák kidomborodtak, az épületek fölemelkedtek, csak a régi jó barátaim és a saját ábrázatomra vont redok olyanok, mint voltak azelőtt az utcák: árkokkal, barázdákkal telve. Ma 46 évvel később egy új várost látok magam előtt, európai várost, amely európai város, valljuk meg az igazat, egy fél század előtt tökéle- íes ázsiai város volt. Vagyunk még egynéhányon. akih meg olyannak ir? tértük. VISSZEMLEKEZEM a boldog időkre, amikor mén elotancosok voltunk a bálban, amikor színmüveket adtunk elő jótékony célokral Ugyebár kedves barátom Böszörményi Mihály? Hol van az az idő, mikor még a szép leányokkal mulattunk és a szép kisasízonyokat portretnroztuk. Ugyebái Muraközy János barátom"> De nemcsak a város utcái. nemcsak az újonnan emelkedett paloták tanúskodnak a város emelkedéséről, hartem tanúskodik az új szabad szellem, amely mondhatni át- szokásokat. Azelőtt magába zárkózott a külföldtől visszahúzódó volt, most pedig valódi mintaképé, Útmutatója a kecskeméti nép a magyar embernek arr anézve, hogy hogyan lehet egy homoksivatagon megélni, hogyan lehet nemcsak poezissel, hanem a praktikus élet útján nemcsak becsülztet, hanem pénzt ss szerezni a magyar embernek. - • • •" - -
