Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-07 / 56. szám
1968. március 7, csütörtök 5. o!dal Bizonyítványosztás után A tanárnő áll az asztal mellett. Nyitott osztálykönyv a kezében. — Nézze, elsős élelmiszereladó tanulók tizenkilencen vannak Félévkor hét bukott ... — Harminchat százalék! — Igen. Sok. Megengedhetetlenül sok! Az 1967—63-as tanévben aránytalanul megnőtt az elégtelen érdemjegyek száma. Keressük a magyarázatot. — Lehet-e ok az alap- képzettségük hiányossága? — Lehet-e — kérdez vissza —, amikor a VIII. általánosról kiállított bizonyítványban például a fenti hét bukott közül egy sincs hármas átlag alatt. Sőt. Hárman jó négyes át- lagúak! Mi okozhatja a visszaesést? Legtöbbjük vidéki. Kollégiumi elhelyezésre nincs lehetőség. Hajnalban kell felkelniük. Hazatérés a késő esti órákban. A vonat, autóbusz, természetesen nem a legszerencsésebb hely tanuláshoz. Kevés akad, aki megkísérli így felhasználni az időt. — Mi marad felkészülésre? A tanítási napok délelőttié. Vidékieknek a tanulószobán, helybelieknek otthon. — Gyakran előfordul az is, hogy hiányos matematikai aiapismeretekkel rendelkező*;, vagy gimnáziumból, technikumból szorgalom és képesség hiányában lemorzsolódók kerülnek ide. Pedig a kereskedelem és vendéglátás bármely ága gyors, hibátlan számolást kíván. S amíg a hibák az iskolában elégtelen jegyet okoznak, szakmunkásbizonyítvány birtokában a felelősség már anyagi és büntetőjogi. Érdemes ezen elgondolkozni. Különösen most, pályaválasztás idején, amikor ki-ki dönt a jövőjéről. G. M. Német karmester hangversenye Kecskeméten WILLFRIED BOETTCHER hamburgi karmester hétfőn este mutatkozott be első ízben magyar közönségnek, a Katona József Színházban. Az elmúlt években többször előfordult, hogy ismert vagy teljesen ismeretlen nevű vendégművészek csalódást okoztak, de legalábbis nem feleltek meg annak a várakozásnak, amivel külföldiek fellépését a hangversenylátogatók fo gadják. Nos, Willfried Boettcher koncertjét hallgatva örömmel állapíthattuk meg: végre egy művész, aki nemcsak megfelelt ennek a jogos igénynek, -de túl ezen az idei hangversenyszezon egyik legszebb estjével ajándékozta meg kecskeméti hallgatóit. Már a megelőző helyszíni próbán és magán a koncerten is feltűnt, milyen kedvvel játszik keze alatt a zenekar. Ez önmagában is nagy szó, ismervén a hivatásos zenekari muzsikusok foglalkozás-szülte mentalitását. S ami ebből hallhatóan is realizálódott: régi ismerősünk, a Budapesti MÁV Szimfonikusok zenekara soha ilyen jól nem játszott talán még nálunk, mint éppen ezen a hangversenyen. A vonóskar egységes hangvétele, a hangszercsoportok és szólamok helyes hangzásaránya az elején, Händel: G-dúr concerto grosso-jában feltűnt. Nyoma sem volt az ismert nyitószám-jelenségnek (hogy ti. „az első számban zenekar és karmester még nem talált egészen magára, vagy egymásra, éppen ezért..., de a továbbiakban ...” stb., stb.), itt az első hangtól az utolsóig benne éreztük magunkat a zene sodrában, a concerto lendülete, dallamvezetésének szépsége, a fény-árnyék kontrasztok a barokk zene lényegét tökéletes „modernségében” állították elénk. UGYANEZ a minden romantikus torzítástól és egyéb modorosságtól mentes, valóban korszerű interpretálás ragadott meg a koncert záró számában, Beethoven: 7. szimfóniájában, Boettcher több tételében a szokásosnál valamivel lassabb tempókat vett, de — érdekes módon — a nagyszerű mű ettől semmit sem vesztett lendületéből, sőt feszültségben, erőben, az érzelmek differenciáltságában és a színek gazdagságában — talán éppen ezáltal — még csak nyert. Lélegzetelállítóan szép volt például a lassú tétel visz- szafogott indítása (itt a vonós basszusok szép hangzását is meg kell említeni!), vagy az utolsó tétel, mely nek féktelen tobzódásában is a nagy géniusz mindenek felett álló formakultúráját, klasszikus egyensúlyérzékét csodálhattuk meg a kitűnő előadás jóvoltából. Hullámvölgyet jelentett a hangverseny nyitó és zárószáma között Mozart oboaversenye, melynek szólistája nem találta meg a mű kulcsát. Veress István, aki egyébként kishan- gú, de jó technikai felkészültségű művésze hangszerének, ebben az esetben hajszolt tempói révén nem tudott úrrá lenni az igényes szólam technikai buktatóin, ritmikailag kiegyenlítetlen játéka így — néhány szép részletet leszámítva — mind a közönségre, mind a zenekarra és karmesterére idegesítően hatott, s végső soron a zenei tartalom kibontakozásának rovására ment. Körber Tivadar Dimayecse mint könyvkiadó Meglehetősen hoszszú ideig várakoztam a du- navecsei művelődési házban. Előbb csak unalomból kezdtem forgatni az asztalon heverő igénytelen külsejű könyvecskét, de egyre inkább belemelegedtem, és egyszuszra végigolvastam a 84 lapot. Rippl-Rónai József összegyűjtött cikkei voltak. Ed- dik csak Kosztolányi rövid megjegyzését ismertem ezekről a sóhajtásnyi rö- vidségű publicisztikákról, kritikákról, önvallomásokról. A japán versekhez hasonlította őket. Valóban finom mestere volt a tolinak is a mi merengő kedélyű, utánozhatat- lanul egyéni karakterű festőnk. Milyen keresetlen szavakkal találta fején a szöget a modern művészet kérdéseiben, amelyeket azóta szinte felismerhetetlenné bonyolítottak az esztéták! Hogy odamondogatott a művészetbe belekontárkodó Tisza Istvánnak és az akadémikus zsűriknek! Menynyire szemléletesen felidézik laza, szinte csak úgy bajusz alatt eldörmögött mondatai Munkácsy Mihály, Puvis de Chavannes, Ady Endre alakját! De nem olvasónaplót akarok írni. Akkor lepődtem meg, amikor a könyvet összecsukva a címlapra pillantottam. A Dunavecsei Járási Művelődési Ház kiadása. — Hát ez mi? — kérdeztem az időközben megérkezett Szepes Lajos igazgatót. — Üj mechanizmus — mondta tréfásan. — Volt szabad pénzünk, azt hiszem nem használtuk fel rosszul, hogy a községünkben élő történésznek, művelődési házunk egyik műnA zongoraverseny győztesei A Magyar Rádió II. zongoraversenyének zsűrije kedden a késő esti órákban meghozta döntését. A verseny első díját nem adták ki. A felemelt második díjat, 5000 forintot Lux Erika ötödéves, a felemelt harmadik díjat, 3000 forintot pedig Lakatos Katakatársának, Kávássy Sándornak ezt az értékes és precíz gyűjtését nyomda- festékhez segítettük. Ezer példányban nyomták Dunaújvárosban, és olyan sokféléi érdeklődtek már iránta, hogy ha nem is térülnek meg költségeink, a téma fontosságához képest nem lesz nagy veszteségünk. — Mégis, mi köze van Dunaveesének Rippl-Rónai- hoz? Ügy tudom még csak nem is járt errefelé. —- Rippl-Rónai az egész magyar népé, tehát Duna- vecséé is. Több tekintélyes művészettörténész, irodalmár dicsérte a vállalkozásunkat, buzdított bennünket. Maximális elismerés a ki . lektor, Genthon István és Martyn Ferenc véleménye is. Bár még a könyv árazása sem történt meg, máris kért recenzorpél- dányt az Élet és Irodalom és az Irodalomtörténeti Közlemények. Kávássy Sándort nem kell különösképpen bemutatnunk a történelmi folyóiratirodalom ismerőinek. Tavaly alig volt száma a Valóságnak az ő recenziói nélkül, számos tanulmánya jelent már meg a Századok, az Agrártörténeti Szemle, a Levéltári Közlemények, a Tiszatáj, a Jelenkor és más folyóiratok hasábjain. A dunavecsei kollégium fiatal nevelőtanára az újkori történelemmel foglalkozik igen széles skálán. Érdeklődése a művészettörténetre is kiterjed. — Néhány éve még a kaposvári könyvtárban dolgoztam — meséli a Rippl- Rónai gyűjtemény történetét —, és egyszer Boldizsár Ivánt kalauzoltam Rippl- Rónai múzeummá berendezett egykori lakhelyére, a „Róma-villába”. — „Nos fiatalember, itt aztán van ám téma!” — mondta Boldizsár. — „Miért nem fog hozzá?” — Hát hozzáfogtam. Több kisebb tanulmányt publikáltam Rippl- Rónairől, majd összegyűjtöttem cikkeit. Nemcsak azért mert igen kedvesek nekem, hanem meggyőződésem, hogy fontos kor- és művészettörténeti adalékot tartalmaznak. Huszonhárom újság, folyóirat, és kiadvány csaknem negyven évfolyamát böngésztem végig a 37 írásért. Azt hiszem megérte. Mi is azt hisszük. Ami a járási művelődési házat illeti : Helyesen cselekedtek, hogy a járás határain bátran túllépve is gazdagítani igyekeznek kulturális hagyományainkat. Szabó János lin harmadéves főiskolai növendék kapta. Bikfalvy Árpád negyed- és Váradi Katalin másodéves növendék 1500—1500 forint jutalomban részesült. Az ünnepélyes díjkiosztásra és a győztesek nyilvános hangversenyére pénteken kerül sor. 533 napig épült és 22,8 mi lió márkába került a 2a0 meter magas vasbetonkolosszus: a müncheni Olympia-torony. Mint a felvételen látható: ti lalnak a pincérek a 230 személyes magaslati étteremben, amelyet február végén adtak át a forgalomnak. A nem éppen „vékony pénzű** vendégek fenséges kilátásban és csillagászati árakban gyönyörködhetnek. 5«. Arra tért magához, hogy a kórházi ágyon fekszik, és az orvos elgondolkozva hajol föléje. A kapitány is. A vörös szanitéc magasra tartja a lámpát. Latouret őrmester a háttérben. Mi ez? Kibírta a huszonnégy órát? Brandyt öntenek a szájába. Ettől jól átmelegszik, és a vére keringésbe jön. A mindenségit ennek az elpusztíthatatlan szervezetének! Az ezredorvos a szívé* hallgatja. — Vasból van ez az ember. A szívverés máris ütemes ... — Őrmester... — szólt a kapitány —, ha jobban van a beteg, kísérje a századirodába ... Jobbulást barátom ... Mi?... Mi az, hogy barátom; És jobbulást? Mióta van ez az ember ilyen jóba vele?... Mi történt? Hát ezek összesküdtek a biztosítóval, hogy ő ne tudjon meghalni? Miféle izé ez megint...? De még volt annyi ereje, hogy beszéljen. Előzőleg ez történt. Délután négykor vesztette el az eszméletét. És fél ötkor érte jött az őrség, a kapitány vezetésével. Velük jött az ezredorvos és a szanitéc hordággyal. Ha félórával később jönnek, már nem él. Hogy mi történt? Finley Delahayhoz ment, és a betegen fekvő őrnagynak jelentette, hogy egy legény, aki útközben kitűnően megállta a helyét, en crapuidine kikötötték uszonnégy órára. — Mit?... — kiáltotta az őrnagy. — Altiszt! Monda a kapitány úrnak, hogy kéretem! Gardone elsősorban kis híján kardot rántott Finley- re. De az őrnagy tökéletesen fedezte a tisztet. — Én kérettem Finleyt, hogy tegyen jelentést a büntetésekről — mondta Delahay. — Nem állt módjában eltitkolni az esetet. — Nos hát... Szerintem ez a közlegény kém. Űj beosztásomnál figyelmeztettek fentről, hogy ügyeljek itt a gyanús elemekre, és mivel nem tudom bizonyítani a közlegény bűnösségét, ami azonban kétségtelen, pusztulnia kell! Emberélet, szolgálati szabályzat nem számít, ha fontos katonai érdekek parancsolnak!... — Ha így van, ahogy mondod... — felelte az őrnagy —, már régen át kellett volna kutatni a holmiját. Finley, fúvass sorakozót, és amíg az emberek lent állnak vizsgáld meg annak a legénynek a hátizsákját! — Én is jövök —, mondta a kapitány. ... A viaszosvászon zsákot felbontva, elsősorban Troppauer versei kerültek elő. Azután megtalálták a 88-as titkos szolgálati őrnagyi igazolványát. Vezérkar D. osztály ... Gardone halálsápadt lett.il Visszatett mindent, de a kis táskát és a tartalmát felvitte a századirodába. — Kérlek... te azt hiszed? — dadogta. — Azt hiszem — felelte Finley —, hogy a vezérkar D. osztályához őrnagyi rangban csak egy tiszt van beosztva; íves. Azt hiszem, hogy ez az ember, akit kiköttettél: íves őrnagy. — De... de hát... ki az, aki ... megköttette őt en crapaudine? ... Hé. őrmester... őrség ... Orvos és hordágy... — Közben a zsákot átadta Finleynek. — Zárd be, kérlek, a pénzszekrénybe. Finley bezárt mindent a pénzszekrénybe, és átadta a kulcsot Gardone-nak, aki azonnal elindult Galambért. ... Harrincourt makkegészségesen és éppen ezért szó- morúan ott állt a kapitány előtt. — Közlegény!... Itt néhány baromi ember aljasan bánt magával. Ezeket megfenyítem. Latouret állandó corvée-szolgálatba került, a két altisztet börtöncellába küldtem. — Valamivel halkabban mondta: — Amikor ide áthelyeztek, figyelmeztettek, hogy segítségére kell lennem néhány bizalmas kiküldöttnek... Azért bíztak meg engem, mert van stratégiai érzékem... Minden kívánságát mondja meg, és én teljesítem... Galamb az egészet nem értette, de habozás nélkül rávágta: — Egy barátomat, Troppauert... elítélték ... A kapitány elsápadt. A mindenségit, az is a Titkos Szolgálat embere lesz. Itt olyan botrányba keveredik, mint az Ain Szefrá-beli kapitány... hű... de kínos! — Miért nem bízott meg bennem, őr... közlegény? Az az ember bizonyára halott már... Latouret és elsősorban Finley kegyetlensége idézte elő... — Felvette a kagylót. — Örparancsnok?... A corvée közölje a rabokkal, hogy addig nem nyitjuk meg a vízcsapot, amíg nem szolgáltatják ki a travaux-ra ítélt katonát. Legalábbis a sorsáról biztosat kell tudni... — Letette a kagylót, és a páncélszekrényhez ment. — Itt megőriztük néhány holmiját... Ha tetszik, átveheti ... Nem akartam, hogy hozzáférjen valaki. Gardone ámultán lépett hátra. A szekrénynek az a retesze, ahol a viaszosvászon zsák feküd*, most üres volt. — Sajnos, a táska eltűnt — mondta a kapitány Galambnak —, de ha szüksége van valamire... megbízhat bennem ... — Fngem, kapitány úr... elsősorban Toppauer... (Folytatjuk
