Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-07 / 56. szám

1968. március 7, csütörtök 5. o!dal Bizonyítványosztás után A tanárnő áll az asztal mellett. Nyitott osztály­könyv a kezében. — Nézze, elsős élelmiszer­eladó tanulók tizenkilencen vannak Félévkor hét bu­kott ... — Harminchat százalék! — Igen. Sok. Megengedhetetlenül sok! Az 1967—63-as tan­évben aránytalanul meg­nőtt az elégtelen érdemje­gyek száma. Keressük a magyarázatot. — Lehet-e ok az alap- képzettségük hiányossága? — Lehet-e — kérdez vissza —, amikor a VIII. általánosról kiállított bizo­nyítványban például a fen­ti hét bukott közül egy sincs hármas átlag alatt. Sőt. Hárman jó négyes át- lagúak! Mi okozhatja a visszaesést? Legtöbbjük vidéki. Kollégiumi elhelyezésre nincs lehetőség. Hajnalban kell felkelniük. Hazatérés a késő esti órákban. A vonat, autóbusz, természetesen nem a legszerencsésebb hely tanuláshoz. Kevés akad, aki megkísérli így felhasználni az időt. — Mi marad felkészülés­re? A tanítási napok délelőtt­ié. Vidékieknek a tanuló­szobán, helybelieknek ott­hon. — Gyakran előfordul az is, hogy hiányos matemati­kai aiapismeretekkel ren­delkező*;, vagy gimnázium­ból, technikumból szorga­lom és képesség hiányában lemorzsolódók kerülnek ide. Pedig a kereskedelem és vendéglátás bármely ága gyors, hibátlan számolást kíván. S amíg a hibák az iskolában elégtelen jegyet okoznak, szakmunkásbizo­nyítvány birtokában a fele­lősség már anyagi és bün­tetőjogi. Érdemes ezen elgondol­kozni. Különösen most, pályavá­lasztás idején, amikor ki-ki dönt a jövőjéről. G. M. Német karmester hangversenye Kecskeméten WILLFRIED BOETTCHER hamburgi karmester hétfőn este mutatkozott be első ízben magyar közönségnek, a Katona József Színház­ban. Az elmúlt években többször előfordult, hogy is­mert vagy teljesen ismeret­len nevű vendégművészek csalódást okoztak, de leg­alábbis nem feleltek meg annak a várakozásnak, ami­vel külföldiek fellépését a hangversenylátogatók fo gadják. Nos, Willfried Bo­ettcher koncertjét hallgat­va örömmel állapíthattuk meg: végre egy művész, aki nemcsak megfelelt ennek a jogos igénynek, -de túl ezen az idei hangversenyszezon egyik legszebb estjével ajándékozta meg kecske­méti hallgatóit. Már a megelőző helyszíni próbán és magán a koncer­ten is feltűnt, milyen kedv­vel játszik keze alatt a ze­nekar. Ez önmagában is nagy szó, ismervén a hiva­tásos zenekari muzsikusok foglalkozás-szülte mentali­tását. S ami ebből hallha­tóan is realizálódott: régi ismerősünk, a Budapesti MÁV Szimfonikusok zene­kara soha ilyen jól nem játszott talán még nálunk, mint éppen ezen a hang­versenyen. A vonóskar egy­séges hangvétele, a hang­szercsoportok és szólamok helyes hangzásaránya az elején, Händel: G-dúr con­certo grosso-jában feltűnt. Nyoma sem volt az ismert nyitószám-jelenségnek (hogy ti. „az első számban zenekar és karmester még nem talált egészen magára, vagy egymásra, éppen ezért..., de a továbbiak­ban ...” stb., stb.), itt az el­ső hangtól az utolsóig ben­ne éreztük magunkat a ze­ne sodrában, a concerto len­dülete, dallamvezetésének szépsége, a fény-árnyék kontrasztok a barokk zene lényegét tökéletes „modern­ségében” állították elénk. UGYANEZ a minden ro­mantikus torzítástól és egyéb modorosságtól men­tes, valóban korszerű in­terpretálás ragadott meg a koncert záró számában, Beethoven: 7. szimfóniájá­ban, Boettcher több tételé­ben a szokásosnál valami­vel lassabb tempókat vett, de — érdekes módon — a nagyszerű mű ettől semmit sem vesztett lendületéből, sőt feszültségben, erőben, az érzelmek differenciált­ságában és a színek gaz­dagságában — talán éppen ezáltal — még csak nyert. Lélegzetelállítóan szép volt például a lassú tétel visz- szafogott indítása (itt a vo­nós basszusok szép hangzá­sát is meg kell említeni!), vagy az utolsó tétel, mely nek féktelen tobzódásában is a nagy géniusz minde­nek felett álló formakultú­ráját, klasszikus egyensúly­érzékét csodálhattuk meg a kitűnő előadás jóvoltából. Hullámvölgyet je­lentett a hangverseny nyi­tó és zárószáma között Mo­zart oboaversenye, melynek szólistája nem találta meg a mű kulcsát. Veress Ist­ván, aki egyébként kishan- gú, de jó technikai felké­szültségű művésze hangsze­rének, ebben az esetben hajszolt tempói révén nem tudott úrrá lenni az igényes szólam technikai buktatóin, ritmikailag kiegyenlítetlen játéka így — néhány szép részletet leszámítva — mind a közönségre, mind a ze­nekarra és karmesterére idegesítően hatott, s végső soron a zenei tartalom ki­bontakozásának rovására ment. Körber Tivadar Dimayecse mint könyvkiadó Meglehetősen hosz­szú ideig várakoztam a du- navecsei művelődési ház­ban. Előbb csak unalomból kezdtem forgatni az aszta­lon heverő igénytelen kül­sejű könyvecskét, de egyre inkább belemelegedtem, és egyszuszra végigolvastam a 84 lapot. Rippl-Rónai József össze­gyűjtött cikkei voltak. Ed- dik csak Kosztolányi rövid megjegyzését ismertem ezekről a sóhajtásnyi rö- vidségű publicisztikákról, kritikákról, önvallomások­ról. A japán versekhez ha­sonlította őket. Valóban finom mestere volt a tolinak is a mi me­rengő kedélyű, utánozhatat- lanul egyéni karakterű fes­tőnk. Milyen keresetlen sza­vakkal találta fején a szö­get a modern művészet kér­déseiben, amelyeket azóta szinte felismerhetetlenné bonyolítottak az esztéták! Hogy odamondogatott a mű­vészetbe belekontárkodó Tisza Istvánnak és az aka­démikus zsűriknek! Meny­nyire szemléletesen felidé­zik laza, szinte csak úgy bajusz alatt eldörmögött mondatai Munkácsy Mihály, Puvis de Chavannes, Ady Endre alakját! De nem olvasónaplót akarok írni. Akkor lepőd­tem meg, amikor a köny­vet összecsukva a címlapra pillantottam. A Dunavecsei Járási Művelődési Ház ki­adása. — Hát ez mi? — kérdez­tem az időközben megérke­zett Szepes Lajos igazgatót. — Üj mechanizmus — mondta tréfásan. — Volt szabad pénzünk, azt hi­szem nem használtuk fel rosszul, hogy a községünk­ben élő történésznek, mű­velődési házunk egyik műn­A zongoraverseny győztesei A Magyar Rádió II. zon­goraversenyének zsűrije kedden a késő esti órák­ban meghozta döntését. A verseny első díját nem ad­ták ki. A felemelt második díjat, 5000 forintot Lux Erika ötödéves, a felemelt harmadik díjat, 3000 fo­rintot pedig Lakatos Kata­katársának, Kávássy Sán­dornak ezt az értékes és precíz gyűjtését nyomda- festékhez segítettük. Ezer példányban nyomták Duna­újvárosban, és olyan sok­féléi érdeklődtek már irán­ta, hogy ha nem is térül­nek meg költségeink, a té­ma fontosságához képest nem lesz nagy vesztesé­günk. — Mégis, mi köze van Dunaveesének Rippl-Rónai- hoz? Ügy tudom még csak nem is járt errefelé. —- Rippl-Rónai az egész magyar népé, tehát Duna- vecséé is. Több tekintélyes művészettörténész, irodal­már dicsérte a vállalkozá­sunkat, buzdított bennün­ket. Maximális elismerés a ki . lektor, Genthon István és Martyn Ferenc vélemé­nye is. Bár még a könyv árazása sem történt meg, máris kért recenzorpél- dányt az Élet és Irodalom és az Irodalomtörténeti Köz­lemények. Kávássy Sándort nem kell különösképpen bemutat­nunk a történelmi folyó­iratirodalom ismerőinek. Tavaly alig volt száma a Valóságnak az ő recenziói nélkül, számos tanulmánya jelent már meg a Századok, az Agrártörténeti Szemle, a Levéltári Közlemények, a Tiszatáj, a Jelenkor és más folyóiratok hasábjain. A du­navecsei kollégium fiatal nevelőtanára az újkori tör­ténelemmel foglalkozik igen széles skálán. Érdeklődése a művészettörténetre is ki­terjed. — Néhány éve még a ka­posvári könyvtárban dol­goztam — meséli a Rippl- Rónai gyűjtemény történe­tét —, és egyszer Boldizsár Ivánt kalauzoltam Rippl- Rónai múzeummá berende­zett egykori lakhelyére, a „Róma-villába”. — „Nos fiatalember, itt aztán van ám téma!” — mondta Bol­dizsár. — „Miért nem fog hozzá?” — Hát hozzáfog­tam. Több kisebb tanul­mányt publikáltam Rippl- Rónairől, majd összegyűj­töttem cikkeit. Nemcsak azért mert igen kedvesek nekem, hanem meggyőződé­sem, hogy fontos kor- és művészettörténeti adalékot tartalmaznak. Huszonhárom újság, folyóirat, és kiad­vány csaknem negyven év­folyamát böngésztem végig a 37 írásért. Azt hiszem megérte. Mi is azt hisszük. Ami a járási művelődési házat il­leti : Helyesen cselekedtek, hogy a járás határain bát­ran túllépve is gazdagítani igyekeznek kulturális ha­gyományainkat. Szabó János lin harmadéves főiskolai növendék kapta. Bikfalvy Árpád negyed- és Váradi Katalin másodéves növen­dék 1500—1500 forint ju­talomban részesült. Az ün­nepélyes díjkiosztásra és a győztesek nyilvános hang­versenyére pénteken kerül sor. 533 napig épült és 22,8 mi lió márkába került a 2a0 me­ter magas vasbetonkolosszus: a müncheni Olympia-torony. Mint a felvételen látható: ti lalnak a pincérek a 230 szemé­lyes magaslati étteremben, amelyet február végén adtak át a forgalomnak. A nem éppen „vékony pénzű** vendégek fen­séges kilátásban és csillagászati árakban gyönyörködhetnek. 5«. Arra tért magához, hogy a kórházi ágyon fekszik, és az orvos elgondolkozva hajol föléje. A kapitány is. A vörös szanitéc magasra tartja a lámpát. Latouret őrmester a háttérben. Mi ez? Kibírta a huszonnégy órát? Brandyt öntenek a szájába. Ettől jól átmelegszik, és a vére keringésbe jön. A mindenségit ennek az elpusz­títhatatlan szervezetének! Az ezredorvos a szívé* hallgatja. — Vasból van ez az ember. A szívverés máris üte­mes ... — Őrmester... — szólt a kapitány —, ha jobban van a beteg, kísérje a századirodába ... Jobbulást ba­rátom ... Mi?... Mi az, hogy barátom; És jobbulást? Mióta van ez az ember ilyen jóba vele?... Mi történt? Hát ezek összesküdtek a biztosítóval, hogy ő ne tudjon meghalni? Miféle izé ez megint...? De még volt annyi ereje, hogy beszéljen. Előzőleg ez történt. Délután négykor vesztette el az eszméletét. És fél ötkor érte jött az őrség, a kapi­tány vezetésével. Velük jött az ezredorvos és a sza­nitéc hordággyal. Ha félórával később jönnek, már nem él. Hogy mi történt? Finley Delahayhoz ment, és a betegen fekvő őr­nagynak jelentette, hogy egy legény, aki útközben ki­tűnően megállta a helyét, en crapuidine kikötötték uszonnégy órára. — Mit?... — kiáltotta az őrnagy. — Altiszt! Mond­a a kapitány úrnak, hogy kéretem! Gardone elsősorban kis híján kardot rántott Finley- re. De az őrnagy tökéletesen fedezte a tisztet. — Én kérettem Finleyt, hogy tegyen jelentést a bün­tetésekről — mondta Delahay. — Nem állt módjában eltitkolni az esetet. — Nos hát... Szerintem ez a közlegény kém. Űj be­osztásomnál figyelmeztettek fentről, hogy ügyeljek itt a gyanús elemekre, és mivel nem tudom bizonyítani a közlegény bűnösségét, ami azonban kétségtelen, pusztulnia kell! Emberélet, szolgálati szabályzat nem számít, ha fontos katonai érdekek parancsolnak!... — Ha így van, ahogy mondod... — felelte az őr­nagy —, már régen át kellett volna kutatni a holmi­ját. Finley, fúvass sorakozót, és amíg az emberek lent állnak vizsgáld meg annak a legénynek a hátizsákját! — Én is jövök —, mondta a kapitány. ... A viaszosvászon zsákot felbontva, elsősorban Troppauer versei kerültek elő. Azután megtalálták a 88-as titkos szolgálati őrnagyi igazolványát. Vezérkar D. osztály ... Gardone halálsápadt lett.il Visszatett mindent, de a kis táskát és a tartalmát felvitte a századirodába. — Kérlek... te azt hiszed? — dadogta. — Azt hiszem — felelte Finley —, hogy a vezérkar D. osztályához őrnagyi rangban csak egy tiszt van be­osztva; íves. Azt hiszem, hogy ez az ember, akit ki­köttettél: íves őrnagy. — De... de hát... ki az, aki ... megköttette őt en crapaudine? ... Hé. őrmester... őrség ... Orvos és hordágy... — Közben a zsákot átadta Finleynek. — Zárd be, kérlek, a pénzszekrénybe. Finley bezárt mindent a pénzszekrénybe, és átad­ta a kulcsot Gardone-nak, aki azonnal elindult Ga­lambért. ... Harrincourt makkegészségesen és éppen ezért szó- morúan ott állt a kapitány előtt. — Közlegény!... Itt néhány baromi ember aljasan bánt magával. Ezeket megfenyítem. Latouret állandó corvée-szolgálatba került, a két altisztet börtöncellába küldtem. — Valamivel halkabban mondta: — Amikor ide áthelyeztek, figyelmeztettek, hogy segítségére kell lennem néhány bizalmas kiküldöttnek... Azért bíztak meg engem, mert van stratégiai érzékem... Minden kívánságát mondja meg, és én teljesítem... Galamb az egészet nem értette, de habozás nélkül rávágta: — Egy barátomat, Troppauert... elítélték ... A kapitány elsápadt. A mindenségit, az is a Titkos Szolgálat embere lesz. Itt olyan botrányba keveredik, mint az Ain Szefrá-beli kapitány... hű... de kínos! — Miért nem bízott meg bennem, őr... közlegény? Az az ember bizonyára halott már... Latouret és el­sősorban Finley kegyetlensége idézte elő... — Fel­vette a kagylót. — Örparancsnok?... A corvée kö­zölje a rabokkal, hogy addig nem nyitjuk meg a víz­csapot, amíg nem szolgáltatják ki a travaux-ra ítélt katonát. Legalábbis a sorsáról biztosat kell tudni... — Letette a kagylót, és a páncélszekrényhez ment. — Itt megőriztük néhány holmiját... Ha tetszik, átve­heti ... Nem akartam, hogy hozzáférjen valaki. Gardone ámultán lépett hátra. A szekrénynek az a retesze, ahol a viaszosvászon zsák feküd*, most üres volt. — Sajnos, a táska eltűnt — mondta a kapitány Galambnak —, de ha szüksége van valamire... meg­bízhat bennem ... — Fngem, kapitány úr... elsősorban Toppauer... (Folytatjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom