Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-19 / 66. szám
1568. március 19, kedd 5. oldal Monológ Ozeretem a mai tánc- fl*9 zenét. Szeretem, bár harmincnyolc .éves asszony vagyok. Ezért mentem el a legutóbbi ŐRI rendezvényre 16 éves leányommal, a kecskeméti színház héttői tánczenei előadására. Elmentem és gyönyörködtem a színházat zsúfolásig megtöltő fiatalságban. Az idősebb generációt alig néhá- nyan képviselték, csupa fiatal fiú-lány volt ott A második részt már végigsírtam és azóta is, ha eszembe jut, elővesz a szomorúság. Hogy mi történt? Amikor a szünet után visszatértünk, a mögöttünk levő második sorból egy 18 évesnyi leány jó hangosan odaszólt: — Hát nem visszajött a vén csoroszlya!... Hátranéztem, kinek szól a megjegyzés, mire hozzátette: — Igen, magáról van szó... BLfl it mondjak? Először ”■ a harag öntött el a pimasz hang miatt, de türtőztettem magam és csak annyit mondtam; — Szé- gyellje magát... Alig emlékszem vissza, mi történt tovább a színpadon. Arra gondoltam: amikor én tizenhat éves voltam, pincék mélyén bújkál- tunk és bombák hullottak a fejünk felett. Ennivalónk is alig volt, nemhogy táncdalfesztiválon üljünk szép ruhában ... Aztán ... Igen, aztán építettük a romokat, hogy egyszer majd eljöjjön az a világ, amikor gond nélkül beülhetnek a tizen... évesek a ragyogó termekbe, amikor táncolhatnak, énekelhetnek... Csakhogy ehhez nagyon meg kellett dolgozni és közben elszálltak az évek, bárhogy is szerettem volna magam is táncolni és dalolni, a munka volt fontos. Hogy az én gyerekemnek és nekik, a többi gyereknek jó legyen... © zóval elszálltak az *** évek és én mégis, ma is szeretem a tánczenét. Ezért mentem el kislányommal a színházba, a fiatalok közé. És itt ért az a fájdalmas sértés attól a gyereknyi kislánytól... Nem, a világért sincs elítélő véleményem a fiatalság egészéről, hiszen ez az eset nem általánosítható valamennyire. Kétségtelen: előfordulnak, sajnos, ilyen kirívó, az egész fiatalságra szégyent hozó esetek. Mit lehetne itt tenni? Én ott helyben nem mondhattam el a kislánynak mindezt, amit most elpanaszkodtam, de talán a jobb érzésű fiatalok megmagyarázzák neki, mivel tartozik a felnőtteknek, akik munkájukkal létrehozták azt a világot, amelyben gond nélkül szórakozhatnak, élhetnek. U add tegyem még hoz1 " zá: az előadás végén az illető kislány odahajolt hozzám és azt mondta: _ bo csánatot kérek a viselkedésemért .. i — És én rámosolyogtam .. .** Lejegyezte: Balogh József Budapestre szállítják Frankel Leó hamvait Hétfőn délelőtt a párizsi Pere Lachaise-temetőben exhumálták Frankel Leónak, a Párizsi Kommün egykori munkaügyi miniszterének, a magyarországi munkásmozgalom egyik megalapítójának holttestét. Az exhumálásnál megjelentek a párizsi városi tanács képviselői, valamint Valkó Márton, hazánk párizsi nagykövete. Frankel Leó maradványait elhamvasztás után hazaszállítják Budapestre és a magyar munkásmozgalom nagy halottal között helyezik örök nyugovóra Frankel Leó síremléke a párizsi Pere Lachaise-temetőben eddigi helyén továbbra Is megmarad. (MTI) Hét katona Most az orvos íontosabb meg egy lány Paradox jelenség, hogy a filmgyártás különös előszeretettel választja kalandos operettrevüi helyszínéül a legalább száz évnél régebbi történelem legzivatarosabb, legvéresebb korszakait. Felfoghatjuk ezt úgy is, mint a békét kívánó emberiség csúfondáros hadüzenetét a ledőlt bálványoknak, úgy is, mint frázissá puffasztott „régi dicsőség” öntépázását. (A dezillúzionizmus komoly műfajban is divatos.) Sajnos, a legtöbb esetben a történelem csak ürügy, a felelőtlenség szabad mezeje, ahol kedvére nyargalhat a rendező fantáziája és a fújó paripák sokasága. A történelmietlen történelmi kosztümöknek tehát furcsa módon hitelesítő szerepe van. Elfogadtatják a nézővel az eszeveszett halálugrásokat, a pengék boszorkányos cikázását és a sohasemvolt, szerelmeket. Mert hát az időtlen múltban mindez természetes. Aztán, ha valaki az igazi verejték- szagú, félelemmel teli háborúkat viszi filmre, az elandalított nézők háborog- nak: „Megcsúfolták retten- hetetlen, délceg hőseinket!’ Ja, persze: Hét katona meg egy lány. Három nemzet összefogott (francia— olasz—román koprodukció), négy forgatókönyvíró hegyezte a tollat, csatasorba állt a kalandfilmek veteránja, Jean Marais, az atyja nevétől is fénylő, de különben is tehetséges ifjú Sidney Chaplin, nemkülönben egy névtelen, ám tűzről pattant, viruló szépség, Marilu Tolo — és sehol semmi. A napóleoni idők hangulata sem segített. A mese mértéktelenül bárgyú, a poénok félúton kifulladnak, mint az özönvíz előtti ágyúgolyók, a pikantéria helyenként malackodás, a Shakespeare bősz Katájáról mintázott hősnő pedig any- nyira rakoncátlan, hogy azt hisszük, eszét vesztette. Azért is morfondíroztam inkább a kalandfilmről általában, mert ha sok szó esett volna a Hét katona meg egy lányról, az nem lett volna „Beszélgetés a filmről”. Sz. J. Nem irigylésre méltó Havasi Ernő kaskantyúi tanácselnök helyzete. Hónapok óta két malomkő között őrlődni: mi fontosabb, a kultúrház bővítése, vagy az orvosi rendelő? Sürgette az elnököt a lakosság kíváncsi várakozása: mi lesz? A tanácstagok egy részének véleménye megoszlott: ez is fontos, az is. Az elsőt — a kultúrház bővítését — mi indokolja? Még a „nagytermes szemlélet” idején épült a művelődési otthon és természetesen ma már érződik a kisebb klubszobák hiánya, öltözők sincsenek a teremhez, holott a kecskeméti színház szívesen jön a községbe szerepelni. Az utóbbi években fellendült a kulturális érdeklődés, egyre lá- togatottabb a lassan már szűkké váló kultúrház. Bővíteni kellene tehát. És az orvosi rendelő? Még nincs a községben, mert csak 2000 lakoson felül lehet önálló rendelőt szervezni, Kaskantyú lakossága viszont csak 1500. Területe ezzel szemben 10 227 hold, a község legtávolabbi pontja 8 km-re van a közA „történelem” tehát hitelt ad a mesének, és egyúttal rontja a valódi történelem hitelét. De hát azért álljunk meg ezzel a romantikusan drákói szigorral! Igenis kell a mese, a történelmi kalandfilm is, ha valóban sziporkázó szellem játszik a műfaj lehetőségeivel. A néző együtt játszik ilyenkor vele, és a hamisítás veszélye sem áll fenn, mert a kamera cinkosan rákacslnt: „Szórakozol, nevetsz, izgulsz, ellazulnak a görcseid, könnyedén zsibongnak az idegszálaid, az adott pillanatban esetleg meghatódsz, de tudjuk mindketten, hogy ez csak játék, és játszani jó.” ponttól. A kaskantyúiak Páhiba járnak orvosi kezelésre, mert ott lakik a körzeti orvos. Mi lenne hát a megoldás? — „Merész húzást” határoztunk el — mondja Havasi Ernő tanácselnök. — Az akadályok ellenére is megcsináljuk az orvosi rendelőt. És lesz saját orvosa a községnek! Még pedig egy éven belül. A lakás is kész lesz akkorra. Amit a továbbiakban megtudunk, bizonyíték arra, hogy a legtöbb akadály leküzdhető. Kiskőrös orvosait a nagy kiterjedésű határ túlterheli, alig-alig győzik a munkát. Mi lenne — gondolták a kaskantyúiak, — ha a felsőcebei határrészről a községhez csatolnának annyi lakost, hogy meglegyen az orvosi rendelő megnyitásához szükséges lélek- szám? Ez egyrészt tehermentesítené a kiskőrösi orvosokat, másrészt jobb lenne a felsccebeieknek is Kaskantyúra járni orvoshoz, lévén lakóhelyük közelebb ide, mint Kiskőröshöz. És harmadszor: Kaskantyú terve valóra válna. A járási tanácsnál kedvezően fogadták az ötletet. Az eredmény: a leendő kas- kantyúi orvosi lakás és rendelő helyén már glédában áll a tégla, beoltva a mész, helyben az építőanyag. Felépül tehát az orvosi lakás. Még az összefogás szép példáját is megemlíthetjük, ha az építkezésről beszélünk. A község ugyanis mentesült mindenféle gondtól : anyagbeszerzéstől, munkaerőszükséglettől : megkötötte a szerződést a Homokgyöngye Szakszövetkezettel, amelynek építőbrigádja egészen a kulcsátadásig elvállalta az építkezést. Ez év október 31-én átadják az épületet. És ha az orvosi rendelő kész, aztán következik a művelődési otthon bővítése... B. J. 66. — Takarodjon! — kiáltotta Finley. — Lázadókkal nem tárgyalunk, és valamennyien ... — Csendet kérek! — mondta erélyesen a kapitány; Nem érezte a közvetlen halálveszélyt, és ez nagyképűvé tette. — Miféle szerepük van az ügyben bizonyos szo- kota négereknek? — A szokoták útban vannak Aut-Taurirt felé. Az erdei törzs főnökével üzentek, hogy ha az erődöt elfoglaljuk, és így a francia katonaságtól nem kell félniük, akkor ők elvezetnek bennünket egy rejtett úton angol Guineába. — Menjen ki — felelte Gardone Hildebrandtnak —, és várakozzék a folyosón. Hildebradt tudta, hogy nyert. Katonásan megfordult, és kiment. Kréta dugta be utána a fejét: — Tiszt úr... nem kell lelőni a közlegényt? — Hordd el magad! Kréta vigyorgott, és eltűnt. Gardone fensőbbséggel mondta Finleynek: _ Kérlek, szerintem diplomáciai érzék kell ehhez az ügyhöz. Itt nem hősködésre van szükség. A helyőrség és az út az első. Így szól a parancs. Menjenek hát ezek a zendülők, ahová akarnak. Az erőd pusztulásáért nem vállalom a felelősséget. Gardone felfújta magát és gőgösen nézett helyettesére. — Csak nem akarod kinyitni a csapot, kapitány úr? Vagy elárulni a kombinációt? — De igen! Ezek jó fiúk, csak elkeseredettek. Egy kis diplomácia, kérlek ... Menjenek el... és így legalább megmarad az erőd. Ha felrobbantják a csövet, akkor végeznek a helyőrséggel is... Nem adhatjuk lel ezt a fontos hadászati, stratégiai pontot... — Nem osztom a véleményedet, kapitány úr — felelte táguló orrcimpákkal, dühösen Finley. — Ügy? Hát ez nem is fontos... Engem azért küldtek ide, mert tudták, hogy kényes feladatról van szó... Hadnagy úr, parancsot adok önnek, hogy vezesse a lázadók követét a csaphoz, és közölje vele a páncél- szekrény kombinációját. A tiszt habozás nélkül felelt: — Megtagadom az engedelmességet! — A kardját! Finley rövid, gyors mozdulattal lecsatolta a kardját, és az íróasztalra tette. — A szobájába megy, és további parancsomig ott marad. Én fogom megmondani a zár nyitját, és saját felelősségemre kinyitom a vízcsapot... Közlegény! Minden szó hallatszott a vékony ajtón, úgyhogy Hildebradt örömmel ugrott a szobába, és Gardone valamit mondani akart, de — ijedten hátralépett. A szemben álló Hildebrandt mellkasából hirtelen kibújt egy szurony... A katona tágra nyílt szemmel, tátott szájjal meredt maga elé... azután felbukott. Mögötte, puskával a kezében Kréta állt, a fegyver szuronyáról csepegett a vér. — Yves őrnagy vagyok — mondta csendesen, és egyenesen Gardone szemébe nézett. — Kapitány! Adja át a kardját Finleynek! Árulásért letartóztatom... Ezalatt a „különítmény” szépen tovább tisztogatott, most már Hilliers hadnagy vezetésével... Ezután az erődudvaron Latouret beosztotta a szolgálatot, majd így oszlatta fel a sort; — Fiúk! Most mindenki megérdemel egy jó pohár bort. Maga Harrincourt, velem jön kihallgatásra. — Mehetünk, öregem — felelte szokott pongyolaság gával, és Latouret-nek megremegett a bajsza, valami leopárdszerú morgást hallatott, de különben nem szólt semmit... A nap lebukott a sivatag felett, és Kobienszki, a corvée vezetője várta a jeladást: egy kigyúló fényszó* rőt az erőd falán. De a kis fehér vár némán meredt az alkonyuló si« vatagban, mintha elhagyta volna minden élőlény. Valami balsejtelemféle szorongás nehezedett az emberekre. A rabok odagyűltek a műűt kezdetére, kéi széniéiben, hogy a fényszóró jeladására egyesüljenek a corvée embereivel. Az állítólagos dr. Borden és a másik két idegen: Lorsakoff és Macquart vezették a rabokat. Kiosztottak néhány fegyvert is, keveset, csak amennyit az autón becsempészhettek magukkal. Ott hevert mellettük két ládában az ekrazit. Hiénák röhögtek bántó hangon, és felragyogtak az első halovány csillagok a Szahara sárga dombjai felett. — Az ördög érti... — mormogta Kobienszki, a né-; ma, ijesztően elhagyottnak rémlő erőd felé nézve. — Valami baj lehet — mondta az egyik katona. — De mi? Hallgattak. — Kiderül rövidesen — szólt át a rabok felől Lor* sakoff —, ha a corvée-t leváltják. Már elmúlt az őrségváltás ideje. És semmi. Sötét este hullott a Szaharára. A rabok és a katonák csak szemben álló, ormótlan árnycsomónak látták egymást. Végre nyílt az erőd kapuja. Jól látták a messzeségből is, a belső lámpák kiszűrődő fényénél, hogy az erődből egy katona jön ... Egyetlenegy! (Fnf'tíatjuk)
