Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-15 / 63. szám
196S. március IS, péntek S. oldal Tanácskoznak az if júsági fórumok Tegnap a KISZ-bizottság tanácskozásra hívta össze Baján a járási ifjúsági fórumot. A részt vevő ifivezetők és népművelők a KISZ Központi Bizottsága úgynevezett szabadidős határozatának végrehajtását vitatták meg, és a fiatalok művelődésének, szórakozásának további lehetőségeiről tanácskoztak. (Meg Krisza IGAZAN nem panaszkodhatunk az idén a külföldi művészekre: a keddi hangversenyen igen tehetséges fiatal szovjet hegedűművészt ismerhettünk meg ismét. Köztudott dolog, hogy a fiatal szovjet hangszeresek az utóbbi 10—15 évben a világ minden jelentős zenei versenyéről komoly díjakat visznek haza. Oleg Krisza játékát hallgatva magunk is újra meggyőződhettünk a szovjet művészképzés igen magas színvonaláról (ő maga is egyébként több nemzetközi díj tulajdonosa). Kitűnő, a virtuozitás fokán álló technikai felkészültség, egészséges tónus és tudatos értelmezés jellemzi általában a játékát. Vitali: Chaconne-jával kezdte műsorát, kissé romantikus felfogásban szólaltatta meg a közismert művet, mely meg is enged ilyen felfogást, különösen ebben a nem egészen stílushű átdolgozásban. BRAHMS: d-moll szonátájának előadásában viszont éppen a mű klasszikus szellemű fogantatását, a romantikus dallam- és aarmóniavilágot szilárdan összefogó formakultúráját hangsúlyozta — igen helyesen. Ennél a szonátánál érdemes időznünk egy kicsit, mert benne a kamarazene irodalom egyik igen szép ás jelentős darabját ismerhette meg közönségünk. Brahms talán éppen korunk zenei köztudatában kezdi az őt megillető helyet elfoglalni, amikor már nem csupán konzervatív ízlésű, par exellenee „abszolút” Tizenöt év az iskola élén Serege Gábor csöndes szavú, megfontolt ember. Szerény jubileumot ünnepelt a napokban. Ünnepelt? Ez erős túlzás. Nemhogy az ünneplés nem jutott eszébe, de még a jubileum is véletlenül. Csak a kérdésemre kezdett el számolgatni, és jutott eszébe, hogy éppen 15 éve igazgatója a kiskunfélegyházi szakmunkásképző iskolának. 15 év. Tulajdonképpen nem nagy idő, mégis hegedőestje zenei gondolkodású muzsikust látunk benne s ezen az alapon rajongunk érte vagy utasítjuk el, ahogy hosszú időn ót történt, hanem azt a nagy, őszinte lí- rájú művészt, akinek a hagyományos keretek közt volt eredeti mondanivalója, anélkül, hogy ezek a formák megmerevedtek vagy Öncélúakká váltak volna kezében. Az elhangzott szonáta bizonyítja ezt éppen a legszebben. ROKONSZENVES és jól hangzó, bár nem túl jelentős művet ismerhettünk meg Karen Hacsaturján 1. szonátájában. Paganini darabjait csak olyan művésznek szabad műsorára tűznie, aki azokat fölényesen, az erőlködés legkisebb jele nélkül uralja. Krisza teljes mértékben megfelelt ennek a követelménynek. Arra kellett gondolnunk: a művész helyes mértéktartásának bizonyítéka, hogy nem élt vissza ezzel a készségével és műsorát a zenei tartalmasság s nem csupán a virtuozitás igénye szerint állította össze. A ráadások közül különösen a Sibelius-darab mélán- kolikus lírája és Csajkovszkij: Valse scherzo-jának temperamentumos előadása árulkodott ismét vendégünk alapvetően romantikus beállítottságáról. TATJÁNA CSEKINA, ha művészi rangban nem is áll egészen egy vonalban partnerével, kétségtelenül igen jó zongorakísérő és kamarazenész, kettőjük játékának összeforrottsága pedig egyenesen példamutató. Körber Tivadar ritkaság az iskolaigazgatók között. És különösen az növeli meg a súlyát, hogy a szakmunkásképzés azóta alapvető változásokon ment ót. — Miben tudná összegezni, igazgató elvtárs, az eltelt 15 év fejlődését? — Ha látványos választ akarnék adni, statisztikákat sorolnék. Hogy 1953- ban kétszáz tanulót oktattunk négyféle szakmára, ma 53 szakmára 1400 tanulót. Akkor egyetlen tanműhelyünk sem volt, ma már nyolc van, és így tovább. Fontosabbnak tartom azonban az általános szemléletváltozást. Tizenöt éve még így érvelt a legtöbb pedagógus: — Nem tudsz semmit, fiam? Jó leszel inasnak. Ma már minden nyolcadikos és érettségizett tudja, aki hozzánk jelentkezik, hogy a szakma elsajátításához egész ember kell. — Mi a korszerű szakmunkásképzés legfőbb követelménye? — Az alapfogalmak mély megértetése. Hiába tanulja meg a lakatosjelölt mondjuk húszféle munkadarab elkészítését, ha nincs tisztában az anyagok és a szerszámok általános törvényszerűségeivel, nem tud továbbfejlődni szakmájában. Az üzemek saját érdekeik szerint cselekszenek, ha a tanulókat nem a termelékenység azonnali előmozdítására használják, hanem hagynak nekik időt a tudás megszerzésére. Olyan befektetés ez, amely évek múlva sokszorosan visszatérül. — Hogyan sikerült a szakmunkásképzés színvonalát és rangját a mai fokra emelni? — Ahhoz, hogy tanítani tudjunk, azokról kellett gondoskodnunk, akik tanítanak. Elsősorban a szakoktatókra gondolok. Ma már hírmondója sincs a régen általános durva, őrmester típusú mestereknek. Huszonkét tanárunk és a negyvenkét szakoktató egységes nevelőtestületet alkot, elméleti képzettségben sincs köztük szakadék. A mesterek részére négyéves pedagógiai tanfolyamot indítottunk. Kivétel nélkül örömmel vesznek részt benne, mert alapos neveléselméleti, didaktikai és pszichológiai tudást szerezhetnek. — A számos elért eredmény mellett vannak-e még ma is alapvető gondjai az iskolának? —y A legsúlyosabb maga az iskolaépület. Négy tanteremben és három szükségteremben tanítjuk jelenleg a csaknem másfél ezer gyereket. Tarthatatlan ez a zsúfoltság. Szerencsére már a közvetlen jövő változást ígér. Ha az építők betartják ígéretüket, az új tanévet új épületben kezdhetjük. Tizenkét tantermes, 75Ö négyzetméteres alapterületű lesz, hat szertárral, klubszobával, szakköri helyiségekkel. A tornateremről külön is említést kell tenni, mert ez nemcsak a miénk lesz, hanem egész Kiskunfélegyháza „sportcsarnoka”. A városi tanács 2 millió 300 ezer forinttal járul hozzá a 14 és fél milliós építési költséghez. Az új épülettől a közösségi élet, a KISZ- szervezet, a művészeti csoportok és sportmozgalom felívelését várom leginkább. Sz. J. A százhuszadik március H árom nagy tavaszi történelmi forduló elsőjéhez érkeztünk, március 15-höz. Tavaszokat mondunk: 1848, 1919, 1945 tavasza.'.'. Az első, március idusa: az ifjúság, Petőfi tavasza. Mire emlékszünk mi idősebbek? Az iskolai ünnepségekre, az ünneplőbe öltözött diákseregre, a kokárdákra, szavalatokra, lobogó márciusi napra. Ö, a március 15-ék, az ifjúság lázát, emlékét hozzák vissza. A lázadt, a szívdobogtató, életrekelt történelmet — már együtt is indulunk azon a borús, tavaszi-esős napon a Pilvax-ból, 10—12 ifjúval az orvosegyetem felé — már Petőfi szavai életre keltek, ahogy naplójában a napokat, perceket megörökítette: A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el... — Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti Dalt! — kiáltott valaki. — Censorhoz nem megyünk, feleltem; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába! Mindjárt bele egyeztek és követtek... ... Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben... kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.” C zászhuszadszor ünnep éljük a március 15-ét azóta, de hányféleképpen! 1860-ban Táncsics vezette az ünneplőket, s rendőrség verte szét a tömeget. Majd jöttek rabtavaszok. És az 1942-es március 15. Amikor a kommunista párt irányításával a Történelmi Emlékbizottság a Petőfi- szobor előtt tüntetésre hívta, szervezte az ifjúságot, a dolgozókat, a művészeket tiltakozva a fasiszta háború, a németekkel való elkötelezettség ellen, Petőfi szavait, szellemét idézve, a nemzet függetlenségéért, szabadságáért adott ott a Duna-parton jelt, hangot. árcius 15-ét ünnepiünk, a százhuszadikhoz érkez- tünk. A kisdiákok ma is ünneplőben, verset mondanak, Petőfit szavalnak, Szívükből szólnak ezek a sorok, mai ifjúságunké az eszme, a gondolat, Petőfi szavai: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit.. K. Gy. 4 Tombola a nézőknek Egy hét alatt 36 előadáson 14 300 néző tekintette meg a kecskeméti Árpád moziban a nagysikerű Fiúk a térről című filmet. A nécők között 5000 db egyforintos tombolajegyet adtak el, amelyeknek húzását csütörtök délben tartották meg a mozit zsúfolásig megtöltő érdeklődők jelenlétében. A szerencsekerékből elsőként kihúzott öt szelvény gazdája 50 film megtekintésére jogosító szelvénytömböt kapott. Az Öt Szerencsés tanuló: Soponyai Zoltán (Zrínyi Ilona Általános Iskola), Kecsmárik Lajos (Le* ninvárosi Általános Iskola), Kiss Mária (Miklóstelcpi Általános Iskola), Nemecskai Eszter (Béke téri Általános Iskola) és Tüske Márton (Piarista Gimnázium). Ezenkívül 8 tanuló 40 filmelőadás, 16 tanuló 30 filmelőadás, 26 tanuló 10, 79 tanuló pedig 5 filmelőadás megtekintésére jogosító belépőjegy- tömböt kapott. 63. Hallgattak. Kazánszerű forróság izzott körülöttük, is egy arab portyázó a közeli táborban torokhangon Inekeit valami artikulátlan melódiát. A hatalmas dongó legyek tömege vastagon zsongott mindenfelé. Sivár, élettelen, sajgó meleg... És mégis, ahogy ösz- izenéztek egy percre, mosoly vonult át az arcukon, is Galamb magához ölelte Madget... — Ha rájönne az óra nyitjára — súgta a lány sze- íden hozzábújva —, akkor nagyon ... gazdag lenre... Egymillió frankot is könnyen kaphat... Nincs neghatározható értéke... A Russel-féle térkép any- íyit ér, amennyit a megtalálója kíván érte... Ha .udná a titkát... — Az óra a maga öröksége... Ha tudnám is a titkát... Csak nem képzeli... hogy elfogadnám a maja pénzét?... Legfeljebb — motyogta ^ zavartan —, ra megosztanánk... De azt is csak úgy, hogy az ;gész ... kettőnké lenne ... Szóval, ha a pénz a csa- ádban maradna ... Madge odahajtotta a fejét Galamb vállára, és ez negsimogatta Így álltak. Mindketten arra gondollak, íogy olyasmiről beszélnek, ami nincs: az óra titka negoldhatatlan. Az ágy alatt reccsent valami, Penc- :oft magához tért, de moccanni sem tudott, A konyha kertjéből felhallatszott, amint egy dézsa vizet önt ki valaki. Álltak egymással szemben. A forró délutáni csöndben, most messze hangzóan egy lövés dörrent. — Kezdődik! — öltözzön arab suhamcnak, akkor biztonságban van ... Nekem rohanni kelL — De... Gyorsan magához ölelte a lányt, megcsókolta, és elrohant. • Battista és Latouret gépfegyvereket vittek fel az irodába. Battista jött előbb, és ledobta terhét a földre. — Miért nem hozatja egy legénnyel? — kérdezte Finley. A káplár nyugodtan felnézett — Nincs megbízható. Most Latouret jött. ö talált megbízható katonát. Ez még szomorúbb volt. Egy legény segített neki. A hülye Kréta. Az egész helyőrségben egyetlen embert mertek használni: egy elmebeteget. Vigyorogva ledobta a gépfegyvert, és szalutált. A szeme eszelősen mozgott, és a két mély ránccal a szája mellett olyan volt az arca, mint valami bohóc-lárva. Az egyetlen katona Aut-Taurirtban, akivel még rendelkezni mertek. Vigyorgott és lihegett. Most már tisztában voltak a helyzettel. Finley szánakozva szólt oda az utolsó hűséges közlegénynek: — Itt az ajtó mellett van egy pad, ülj le, fiam, és gyújts rá. — Alázatosan jelentem..; Mire? — Egy cigarettára. — Jelentem: miféle cigarettára? Mert a közlegénynél nincsen cigaretta. — A szomorú esemény dacára Finley elnevette magát. Adott egy cigarettát Krétának. — Vedd le, fiam, a falról az írnok szuronyos puskáját. Nem kell poszton állnod. Üli csak szépen, de ha valaki engedély nélkül akar belépni, azt nyugodtan lődd le. Értetted? — Körülbelül... Vigyorogva, peckesen távozott az egyetlen megbízható közlegény Aut-Taurirtban: a hülye Kréta! — Nem lehetne — kérdezte Gardone, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott — megkísérelni... a főkolomposokat... összefogdosni... megakadályozni...' Eldördült a lövés. — Már késő — mondta Finley..: A trombitás alarmot akart fújni, de kiverték kezéből a kürtöt. — Nem kell! Hagyd abba! Elég volt! Adrogopollusz, a görög birkózó, és Bénid Tongut, a csendőr Hildebrandt főkolomposai voltak, és most a békétlenkedők zömét összegyűjtötték az udvaron úgy, hogy az elősiető katonákat közrefogták. Valamennyi elkeseredett, halálosan fáradt, Ideges ember, legtöbbje beteg is... Már hat óra volt, és utolsó hévvel tombolt körülöttük a sivatagi hőség. Hildebrandt felállt egy padra: — Emberek! Elég volt a Szaharából! Nem akarunk a sivatagban megdögölni. Kitörünk a rabokkal együtt, akiket éppúgy pusztulásra ítéltek itt, mint bennünket! Rövidesen megérkezik segítségünkre sok harcossal a szokota törzs, és elvezet valamennyiünket egy titkos átjárón angol területre. Ezért birtokunkba vesszük az erődöt, hogy ne lőjenek innen..; Befejezte a beszédet, és elszánt léptekkel a törzs-- épület felé indult. A katonák ordítoztak. ...És hol volt Galamb? Hol volt Latouret, Battista és a többiek? Mikor eldördült a lövés, Latouret és Battista az irodához vezető lépcsőházban voltak. Az őrmester elővette revolverét. Battista is. Ebben a pillanatban valaki hátulról elkapta a kezét, és kicsavarta a pisztolyt. Ugyanez történt Battistával is. Galamb, Trop- pauer, Spoliansky és Nadov lefegyverezték őket. [Folytatjuk)
