Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-25 / 47. szám
Seres Sándor: Asszonyok A BAJAI Miskolczy Ferenc ötvenéves képzőművészeti munkásságának válogatott alkotásai töltik be a Türr István Múzeum termeit. Végigtekintve az az első gondolatunk, mennyire egészségesen kiváncsi, sok mindennel próbálkozó, mégis mértéktartó élet alvadt bele az olaj és akvarell színfoltjaiba, az anyag szemcséibe, a szőnyegmintákba, a farostokba. Vidékről indulni, Balló Ede és Poór Bertalan palettája mellett ellesni a mesterség titkait, Hans Hoffman müncheni expresszionista iskolájának merész hullámaiban fürödni, a fél Európát bekóborlni, Aba Novák Vilmos, Szőnyi István művészbarátságát élvezni.... Mennyi ellentétes hatás! Talán nyomasztóak is lehettek volna, mindmáig birkózhatott volna velük eredménytelenül Miskolczy Ferenc, aki végül is ipariskolai és tanítóképzői rajztanárként dolgozott Baján. De min* dig közvetlen élményeiből meríti ábrázolása tárgyát, eszközeit egyéniségéhez, őszinte, szerény, derűs állatához méri. Noha elsősorban festőként tartják számon, fafaragás sairól kell beszélnünk először. Ezekben a karcsú, kisalakú, egyszerű embereket vagy érzelmek és események allegóriáit ábrázoló szobrokban szelíd harmóniában vegyül a népi pásztorművészet és az áhitatos gótika hatása. Ezekben legszembeszökőbb az anyag törvényeinek ismerete és feltétlen tisztelete. Plasztikai érzéke más anyagú szobrain is megfigyelhető. A családtagjait ábrázoló márványfejeken az árnyékokból kibomló Ura, a Türr Istvánt, Mészáros Lázárt megörökítő korongrelifeken a tömör jellemzőkészség a legfőbb erény. Festészetében — kezdő korszakától eltekintve — a napos, bácskai levegőből származtatható, világos tónus uralkodik. Könnyű (néha túlkönnyű) kezű játék a fehérek, halványkék és zöldek reszketeg árnyalataivaL Ez a megjelenítési mód folklorisztikus őcsényi zsánerképein, gyöngéd bajai, rezéti tájain és eszményien tiszta, a harmincas években fővárosi nagydíjat nyert Madonnájában a legrokonszenvesebb. Érdekes, hogyan érintették meg Miskolczy Ferencet — igaz, csak felszínen — az avantgárd irányzatok, az expresszionizmus és a kubizmus hatása. Hazai képein alig van nyoma. Ezeken hű az impresszionizmushoz és a nagybányaiak „tündéri naturalizmusához”. Viszont a rá nyilván egzotikum erejével ható toledói, segoviai utcarészleteken a girbe-gurba, szűk sikátorok szinte természetesen sugallják a tér merész felszabdalását, a mértani formákat. A Háború és béke szimbólumsorozaton ez a formabontás már sokkal mesterkéltebb. MÉG ILYEN szerény terjedelemben sem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk a népi díszítések csodálatáról valló szőnyegekről, szőttesekről, bútorokról. Iparművész munkáiból olvasható ki leginkább Miskolczy Ferenc szemléletének fő meghatározója: a célszerűség és a szépség szereteti Amikor a megyei tanacs jóvoltából ismételten lehetőség nyílt a Kiskunság kiadására, azt hiszem nem csak az irodalom kedvelői és művelői örültek ennek. Tudvalevő, hogy a Bács-Kiskun megyei irodalmi folyóirat — nevezzük csak bátran annak, még ha egyelőre nem is tekinthető a megjelenése rendszeresnek — több mint tízéves múltra tekinthet vissza. Az ellenforradalom utáni időben az országban is elsőnek szólalt meg helyet adva a megye irodalmárainak közéleti embereinek. Sajnos, ezt a „hősi” korszakot ritkán emlegetjük mostanában, s az akkori szerkesztők is visszahúzódtak, háttérbe szorultak kissé, de ez semmit sem változtat a tényen —, múltja és hagyománya van már a Kiskunságnak. Elindítói, szerzői és szerkesztői megérdemlik, hogy tisztelettel és elismeréssel emlegessük ma is őket. Részük volt abban a nehéz időszakban a konszolidációban, szellemi téren. Sajnálatos, hogy néha évek telnek el egy-egy megjelenés közt, de azért ha most egymás mellé rakjuk a Kiskunság-példányokat, különböző színű borítójuk, szerény és díszesebb külsejük, vagy tartalmi egyenetlenségük ellenére is bizonyos vonulatát adják a megye irodalmi és szellemi életének. Át lehet tekinteni bennük és általuk azt az erőfeszítést és aktív tevékenységet, mely a megye gazdasági életének fellendülését követve a kulturális életben is megmutatkozott. Valahogy úgy is mondhatnánk: ha valaki pár évtized múltán nemcsak a napi sajtó lefűzött példányaiból próbálja kikövetkezteni a mai idők rezdüléseit, gondjait, örömeit, leginkább ezekhez a füzetekhez folyamodhat itt, az ilyenféle hagyományokkal — hiszen közigazgatási egységként is fiatal még — nem régtől fogva büszkélkedhető megyénkben. Hozzá tehetnénk még: bizonyos idő elteltével minden gazdasági előrehaladás fékezője lehet, ha nem követi a tudományos és szellemi élet, a kulturális terület fellendülése, mely termékenyítőleg visszahat, gyarapít és gazdagít, javítja a demokratikus közérzetet minden szinten. Most, amikor végre megvan a remény arra, hogy a korábbi szaggatottság után tényleg élő vonulatként sorjázzanak a megye — egyelőre negyedévenként megjelenő — irodalmi orgánumának számai, érthető a már említett öröm. S nem csak a fentiek hanem az alkotó tettvágy érvényesülési lehetősége miatt is. Hiszen a kettő összefügg. A társadalmi „megrendelés”, tehát az irodalmi és tudományos művek, esszék és recenziók igénye az egyik oldalon, s a felsorakozó, ezt a munkát kedvvel és ambícióval, s főleg tehetséggel művelők népes gárdája a másik oldalon. S ennek külső megnyilvánulási formája: a nyilvánosság, mely nélkül nem ötvöződhet egésszé ez a folyamat. Nemcsak a „Sors, nyiss nekem tért.. .", a Petőfi- verssorok csengenek itt emlékeztetőül, de Katona József ismert szavai is: „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütijürézése, élelméről gondoskodik — és elhallgat." Keserű gondolatok voltak ezek abban az időben, de sajnos, igazak. Minden oka megvolt rá a csalódott és irodalmi síkon mellőzött drámaírónak. A nagy mű ugyan tovább élt és halhatatlanságot szerzett alkotójának, de nem tudjuk, hány kiemelkedő alkotás születhetett volna még a jobb, kedvezőbb körülmények között. A kortársak felelősségéről is szó van tehát. Arról, hogy ne csak a már befutottakra, nevet szerzettekre, vagy a múltra figyeljenek — bár e téren is akad sok tennivaló! —, hanem azokra is, akik ma küzdenek, a ma irodalmáért, művészetéért, s iti élnek közöttünk — néha igen háttérbe húzódva, biztatásra, bátorításra, vagy éppen köznapi gondjaik megoldásában is segítségre várva. A Kiskunság, jószerivel, újjáéledve és formájában, tartalmában is megújhódva ismét hozzálátott a megye alkotóinak összefogásához, s pásztázgatja a Duna—Tisza köze irodalmi, művészeti és társadalmi életét. Már a második szám is megjelent, s a jubileumi — Kecskemét 600 évét idéző — kiadás is készülőben. A kritika majd méltatja e számok színvonalát, ezúttal csak néhány gondolatot kívántam elindítani a közös felelősség erősítésére. Hiszen nem elég életre- hívni valamit, de azt támogatni, segíteni kell a továbbiakban is. Ez esetben a ráfigyeléssel, az őszinte bírálattal, vitával, s nem utolsósorban terjesztéssel. (Hogy az újságos bódékban ne kellesse magát sokáig az az alig ezer példány!) F. Tóth Pál Tanuljunk olvasni — Kinevettek bennünket az elvtársak. .1 — Miért? — Azért, hogy ezt megírták. Ugyan mi volna ezen nevetnivaló? Tágas szoba, apró bútorok, tarka szőnyegek, modern képek a falakon. Csupa szín és derű. Eredeti csillár lóg a meny- nyezetről, épp most mondta Paul Klára KISZ-titkár, hogy a fiatalok maguk készítették, kis színes tányér- kákból. A képek is az egyik klubtag müvei. ... Mi volna ezen nevetni való?! évszázad szoborban, képben Miskolczy Ferenc tárlatáról Egy retrospektív tárlatot végigjárva valami tömör összegzésfélét illenék mondani. Az ilyen summázások sohasem lehetnek teljesek, szükségképpen vállalnunk kell a kisebb nagyobb igazságtalanság kockázatát. MISKOLCZY Ferenc nem modern művész, és talán sohasem volt az a szó leggyakrabban használt értelmében. Fiatal képzőművészek (gondolok itt főként a kitűnő bajai Rudnay Kör tagjaira) bizonyára kevésbé tanulhatnak tőle akár szemlélet, akár formai vakmerőséget „De szíveteket megérdemeltem!” — mondhatná Ady Endre szavaivaL Meríthetnek példát tőle a művészet iránti alázathoz és amiről most nem ejtettünk szót: a közösségért dolgozó, szorgalmas élethez. Szabó János ■— Hát ez. Hogy nálunk tányérból van a csillár, meg hogy maguk takarítanak a fiatalok. Még mindig nem értem, mire elmosolyogja magát végre Sági József párttitkár: — Amikor mejelent a cikk, éppen Kecskeméten jártam, s azt mondja nekem ott valaki: Mi az? Eny- nyire nincs pénzetek Szabadszálláson? Akkor minek erőlködtök? — Csak tréfált, nem? — Nem a’... Azt mondta, hogy ők csak akkor csinálnak majd ifjúsági klubot, ha meglesz a rávaló. És itt most álljunk meg. Van min töprengeni. Milyen büszkén hangzik: Olvasó nemzet vagyunk! De valóban vagyunk-e? Zokon is esett sokaknak, amikor úgy egy éve kétségbevonta néhány kitűnő írónk. Pedig igazuk volt. Sok újság, folyóirat, hetilap fogy nálunk. Veszik a könyvet és hordják a könyvtárakból. Soha nem álmodott számok bizonyítják, hogy mennyit olvasunk. De még mindig sokan nem olvasnak. Buda Ferenc: VaSCSillag A virágok közt némaság van, vergődnek az ősz szigorában. Vas színű vizeken fuvalom, betonba öntött nyugalom. Nyomai a porba tapadnak csillag-léptű kismadaraknak. g ágakon leng az árvaság, ágakon leng az árvaság. Az ég kopár, alig világít terelgeti a köd bikáit Hétágú vascsillag megfordul a kínnak kék hegye kicsorbul. Árnyék se, fény se ül fölöttem dombok, hegyek derékig csöndben. Nyugalom vas-színű vizeken, ne hagyj el, súlyos szerelem. IBOPIXLO/Wl S mint ahogy itt láttuk: akik olvasnak: azok sem biztos, hogy értik, hogy jól értik amit olvasnak. Hiszen ha Szabadszálláson a klub gazdái maguk látnak hozzá ügyeskedni, hogy egyénibb és szebb legyen az otthonuk, az nem a szegénységtől van. S az se feltétlenül a nyomor jele, ha ráállnák, hogy maguk teszik rendbe. Sőt, inkább egy sajátos gazdagság jelének tekinteném. Azt mutatja, hogy telve vannak lelkesedéssel, munkakedvvel. Követendő páldának akartuk állítani őket, nem elriasztónak. És ezen a ponton sietve fel kell hívnom a figyelmet egy másik, sokkal általánosabb félreértésre. A „kész?’-re vonatkozó tévhitre. „Mi majd csak akkor ... ha meglesz a ráváló”. Mert a dolgok szokott menete: „Biztosítani a keretet, megrendelni,... átvenni a kulcsot”. Ez rendjénvaló a beruházások esetében. De egy kis klub létesítésével (egy falusi röplabdapálya építésével, vagy akár egy utca parkosításával talán mégse kellene mindig a sültgalambra várni. Olcsóbb is, még kedvesebb is lenne, ha belesegítenek azok, akik használni fogják. Ezzel szemben a készen kapott — tessék megfigyelni —, gyakran kifogásokra ingerel. Mert először is, aligha hiba nélkül való. Azután meg nemigen kérdezik meg az embert, hogy milyen legyen az ajándék. Végül pedig: de gustibus... az ízlések különbözők. A legjobb se tetszik mindenkinek egyformán. De ha mi csináltuk? Akkor tudni fogjuk, miért kell csak ilyen és nem különb. Szemünk láttára és kezünk nyomán alakult. A mienk. Annak is érezzük, mindannyian, akik tettünk érte valamit. ... Sági elvtárssal még csak azon derültünk, hogy így félre lehet érteni egy jószándékú újságcikket. De ha az ember egy csöppet eltűnődik rajta, tovább jut. Meg kell tanulnunk olvasni. És okulni. Kis esetekből, szerény példákból is. M. L.
