Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
Toivo Lyy: A sötéthajú nőhöz Mi kell a közönségnek? Az út, ha rálépsz, átforrósodik, s ha éjjel egyedül maradsz velem s ruhád lehull, szikrát vet a selyemc kék lángok, sercenők, villannak itt, Amihez érsz, árammal megtelik, így feszül a Tejút fényöve fienn. A teremtő tűz hússá lett — lesem; hogy zúgnak élő vér-forrásaid. A természet titkos erői benned testet öltöttek s új csodát teremnete: virágait az izzó ős-elemnek. öled, szíved a mindenség-kohó lángját őrzi: sugárként lobbanó szépségedtől ragyog a földgolyó. te, V, Képes Géza fordítása Toivo Lyy; neves finn költő, Madách: „Az ember tra- | gédiája’ mesteri fordítója. Gazdag gondolati elemekkel átszőtt hangulatlírája, erőteljes nyelve, népi hagyományokban gyökerező nagy formakultúrát hordozó, puritán költészete,. , különleges helyet jelöl ki Lyy-nek az új finn költészetben. Simonka György*: f r,' TÉLI RÓZSAK Be jó ha hull a gyenge hó, a dermedt konok fagy lám a lágy pehelynek enged, tíz fokkal enyhült, kellemessé ernyedt kis téli kedvvel járom moet f a kertet. | A téli álmot alvó élet f tijja: ; az ősszel elvetett borsó f kibújva primőri létre már nem te ■ virulna 5 ha most a hó, a drága hó te 1 hullna. ■ ' Ve hullsz te hű havacska, J tiszta paplan . | * a föld alattad már nem lakhatatlan, • anyai keble langyoe a enyhe katlan, taka kard be hát, legyen kiolthatatlan. — Ö, szív, ha rádfeszüt a keményen, ha már túladtál tok bitang reményen, ha könnyed it csak veszendőbe mégyen * fagyot lehelve fúj feléd a szégyen: ne félj! reád it csordul még a hó-zsák, égő sebed takarja szebb valóság, megmentenek a hűvös téU rózsák: * a tisztaság, a hűség ét a jóság. (1 Rudnai Gábort VIETNAM A halottak lefelé úsznak a folyón. Az örvény táncoltatja őket, ; hínárkarok tapadnak a kitépett végtagok helyén. A halottak lefelé úsznak a folyón. Nyitott szemük az ólmos égre néz, nyelvük hátracsúszik a kiszikkadt torokba. A halottak lefelé úsznak a folyón. A rizsesköcsög kettétört, porba peregnek a drága szemek. A halottak lefelé úsznak a folyón.' — Anyám, itt van a Hétfejű Sárkány^ hét tüzes száján hét tüzű nyelvek, pattogó vasakat öklendez, letapossa a vetést, Snyám, itt van a Hétfejű Sárkány, ne szülj meg. anyám, ne szülj meg, félek a tűztől. A halottak lefelé úsznak a folyón, í’ég a sírról is leég a fű, J !rrég a sárból is kiég a víz, rég a felhők is pernyévé égne*. A halottak lefele úsznak a folyón.' ’’érd meg ököllel a hold cintányérját, dd a követ párnának, a monszun-esőt italodra*, c 3rd a feledre családod hamuját, q akkor kiáltva kiálts! W halottak lefele úsznak a folyón.’ itass rájuk és kardokat állít a fű. itass rájuk és pajzsokat sző a lián. A halottak lefele úsznak a folyón. „Kikapcsolódást várnak az irodalomtól!” — röviden így fogalmazhatnám meg azt, amit az olvasók jelentős része az ország — és talán a világ — minden táján igen változatos formában, de többé-kevésbé hasonló igénnyel fogalmaz. „Annyi gondom-bajom van a köznapi életben; legalább az irodalom, a művészet a színház, a mozi ne a gondokat szaporítsa — inkább feledtesse!” Vagy: „Azt keresem a könyvekben, ami az életemből hiányzik: kaland, utazás, derű, beteljesülő szerelem, boldog házasság.” Vagy: „Elegem van a komoly dolgokból, ne etessenek engem idegbajjal még az írók is. Ha háború, hát legyen legalább középkori, ha vér, hát folyjék krimiben, azt nem veszi az ember komolyan.” Vagy egyszerűen így: „Én csak azt a könyvet szeretem, amelyen jókat lehet röhögni.” Vajon azoknak volna igazuk, akik az ilyen és hasonló kívánság-listákból levonják a szigorú következtetést: terjedőben nálunk a félműveltség, s vele együtt az iparszerű szórakoztatás igénye? Olcsó kis kielégüléseket, hamis illúziókat, az ösztönök kéjes borzolga- tását — egyszóval a felszínt, a giccset keresi az irodalomban is igen sok olvasó? Az irodalom és a művészet nem süllyedhet odáig, hogy vásári igények kiszolgálója legyen... Nos, nem utasítom vissza felháborodottan ezt az érvelést. Jogosnak érzem benne ugyanis, nem a tömegízlést megvető, arisztokratikus gő öt, hanem a szocialista kultúrát illető felelősséget ós aggodalmat, de — furcsa módon — jogosnak érzem az idézett kívánságokat is. Nézzünk csak szembe ezzel az ellentmondással. Ki tagadhatná, hogy amióta létezik irodalom és művészet, volt és van olyan funkciója is, amelyet az említett olvasók számon kémek. Kikapcsolódás. Ami a köznapokból hiányzik. A valóság szűk ketrecén túl a korlátlan lehetőségek mesevilága. Erős János a kellő pillanatban megjelenik, és megleckézteti a felfuval- kodott hatalmaskodókat. A harmadik királyfi végtére megtöri a gonosz varázslatot, elnyeri Tündér Ilona kezét, hegyen-völgyön lakodalom, máig is élnek, ha meg nem haltak. Ki tagadhatná, milyen nevelő ereje van a mesének: a két-három éves gyerek, amikor először izgalomba jön a rokonszenves mesehős sorsa miatt, már érzi, mi az emberi tisztesség, a becsület; elsajátított egy nagyon fontos és nagyon bonyolult „tananyagból” valamit, az ábécénél, s az egyszeregynél is hamarább. S Ugyanígy ki tagadhatná a humor, a derű jogosultságát, akár az úgynevezett „öncélú” nevettetést is, amely a kikapcsolódást, a szellemi frissülést szolgálja? S a kaland, az izgalom, a romantika? No, persze, a mesének, a romantikának van egy Igen silány változata: a giccs. Ebben elsikkad, vagy éppen visszájára fordul a mese nevelő romantikája, hiszen valóságnak mímeli a kalandok, a szerelmek, a korlátlan lehetőségek „Tündérországát”. Bár meg kell vallani: nem érzem bűnnek, ha valaki a giccsen egy- szer-egyszer jól szórakozik, jót nevet, jókat izgul, vagy amúgy kedvére kisírja magát; van és belátható ideig lesz ilyen tömegszükséglet. Gondolkozzunk csak. A beteg testének is szüksége van olykor a bódulatra. Kitűnő szerekét ismerünk: ópium, morfium, heroin — szükség szerint és megfelelő adagokban alkalmazva áldásos gyógyszer valamennyi. Ám az kétségtelen: a legegészségesebb szervezet is belebetegszik, ha szükségen túl és mértéktelenül élvezi a kábítószert; hozzászokik, s mind nagyobb adagokat követel. Akár a szeszből az alkoholisták. Talán el is érkeztünk a dolog lényegéhez: minden fajta bódulat, feledtetés, kikapcsolódás veszedelme a megszokással kezdődik, s a kóros szenvedéllyel folytatódik, amikor a megbomlott egyensúlyé — testnek és léleknek — már csak egyetlen vágya marad: kikapcsolódni. A köznapok valóságából, a valóság érzékeléséből és formálásából folyton és rendre csak kikapcsolódni — bekapcsolódni nem. Van például egy kábítószer, a hasis: világszerte mintegy 300 millió ember élvezi — feledtetésre. így ír róla egyik gyógyszerkönyvünk: sajátos részegséget okoz, „amelyben homályos öntudat mellett elvész az idő és a tér érzése, a fantázia a legcsapongóbb, a hal- lucinációk végtelenül gyönyörködtetők. A mohamedán paradicsomi képeket, színeket lát és hall: nag-’on könnyűnek és boldognak érzi magát, de azért tudja, hogy csak álmodik... Csak akkor ártalmas, ha kóros szenvedéllyé válik; legyengülést, elmebetegséget okoz’’. Világos talán a példázat érvénye az irodalomra és közönségére is: nem a kikapcsolódás igényével van baj; még az alkalmi olcsó kielégülést is inkább nevezném szükséges rossznak, mint feltétlen veszedelemnek. Ott kezdődik a baj, ha az irodalmat pusztán élvezeti cikknek, vagy éppen kábítószernek tekintjük, egyebet nem is igénylünk tőle, sőt visszautasítjuk azt a fajtáját, amely nem steril, problémamentes élvezetet ad. Harminc évvel ezelőtt egy amerikai csokoládégyáros elhatározta, hogy semmi egyebet nem eszik, csak saját márkájú csokoládét. Ígéretes reklámhadjáratába pár hónap múlva belehalt. A szellem sem viseli el könnyebben a túlzottan egyoldalú táplálkozást, mint a test; kiváltképp a kétes tápértékű, ömlesztve kapható önigazolást, önáltatásjt; az olcsó, sekélyes kielégüléseket, a giccseket sínyli meg. Van az irodalomnak-olyan ága, amely teljes értékű komplex —; szellemi táplálék: nemcsak élvezetet ad, de önismeretre is szorít, nemcsak nyugtató és kábító, de serkentő és izgatószereket, vitaminokat >s tartalmaz. S úgy szolgálja a kikapcsolódást, hogy feiajz egyben a bekapcsolódásra, már csupán azzal is, hogy fölfedi, szemünk elé tárja az emberi, a társadalmi valóságnak más úton alig megközelíthető, rejtett lényegét Akinek természetében a keresés, aki nem elégszik meg folyton a szellemi inségkonyhának ugyanazzal a típusmenüjével — előbb-utóbb eljut ehhez az irodalomhoz is. Fekete Gyula SS
