Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
Harcban a hazugság ellen „A művészet a bátrak mestersége és a bátrakhoz szól.. .** — írta egy helyen Bálint György, a két világháború közötti Magyarország egyik legkiválóbb írástudója. Írástudó volt, a ,zó nemes értelmében: az igaz gondolatok terjesztője, az ember méltóságát hirdető fáradhatatlan harcos. Olyan korán vállalta ezt a küldetést, amikor minden kimondott és left szó mérlegre tétetett, veszélyt, fenyegetést jelentett. Az cíembertelenítő fasizmus ellen vonult fel Bálint György, pedig tudta, hogy életével kell fizetnie érte. közvetlenül a háború kitörése előtt Londonba utazott. Az- zal a szándékkal, hogy emigrál. De visszajött. Folytatta a harcot a Pesti Napló, majd az Üjság és a Népszava hasábjain. 1941-től nem engedték többé szóhoz jutni. Ma 25 éve, 1813. január 21-én meghalt az ukrajnai Sztaroje Nyikolszkoje íalu munkaszolgálatos kórházában. Még csak 62 éves lenne, i Kéziratban maradt összegézó művét közöljük. Bálint György: Visszapillantás — Rugalmas voltam, és sokat dolgoztam — mondta a radír. — Ha visszapillantok életemre, megállapíthatom, hogy termékeny volt. A szellemet szolgáltam, azt hiszem, szép sikerrel. Radírnak lenni nem mindig könnyű. Fáradhatatlan rugalmasság kell hozzá, különösen a mai időkben. Valamikor egy fában keringtem, egy forró ültetvényen. Messziről kerültem a fába, sok láthatatlan forrásból. Körülöttem más nedvek keringtek, rokon nedvek, ezernyi növényi és állati testben, ezer alakban. Azt hiszem, valamennyien rokonok voltunk, fák, páfrányok, tigrisek, hangyák, moszatok. Kezdetben mindenki rokon, de ez később keveset jelent. Később mindinkább a különbség válik fontossá. „Különbözöm, tehát vagyok” — mondják az élőlényeik idővel. Nem tudom, hogy igazuk van-e. Radír vagyok, és nem bölcselő. Drámai körülmények között hagytam él a fát. Egy kuli kése belehasított a kérgébe. Ugyanakkor egy ültetvényes korbácsa belehasított a kuli hátába. Ugyanakkor a gumi tőzsdén villanyszámok gyulladtak ki idegesen. Már akkor láttam, hogy az élet nagyjából ez: kés, korbács és számok. Láttam, hogy aki mást mond, ez hazudik. Már akkor elhatároztam, hogy radír leszek, és küzdeni fogok a hazug szövegek ellen. Már régen radír vagyok. Naponta dolgozom, nem is emlékszem, mióta. Sorok vetődnék papírra és én éltör- löm őket. Ez a mesterségem. Egyesek szerint több, mint mesterség: hivatás. Én nem szeretem az ilyen nagy szavakat — törlőm őket. Ezért szép a mesterségem. Szigorú vagyok és rugalmas. Hiába szurkálnak Iránnal, szeggel, bicskaheggyel — meg sem érzem. Köny- nyedén, egyenletesen szántam végig a papírost, és eltüntetem a rossz szövegeket. A kéz megremeg, és rosszat ír: én jóvá teszem. Tudom, hogy a kéz mögött az értelem remegett meg, és segítségére sietek. Világosságra törekszem, szigorúan és rugalmasan, bár tudom, hogy ez majdnem reménytelen. Az értelem gyakran remeg meg, és a rossz szöveg mindig újjászületik. Sokat töröltem. Ha egyszer kötetekben kiadnák mindazt a szöveget, amit a papírról eltüntettem, hatalmas könyvszekrényeket töltene meg. Büszkén néznék végig rajta, és azt mondanám: „Exegi monumentum”. De nem mondhatok semmit, mert művem nem látható. Az a lényege, hogy nincs. Kötetei sorozatosan nem jelennek meg az olvasók gyönyörűségére. Nemrégiben dicsőséges napom volt: akkor nem jelent meg századik kötetem. Bennem is van hiúság, nem tagadom. Ritkán pihentem. Ha valahol félig kész gondolatod kát, tisztázatlan ötleteket vetettek papírra, én ott voltam és közbeléptem. Szemmel tartottam minden gyanús eredetű szöveget. Sokszor bizonytalan, homályos mélységekből jöttek a szavak. Bőven és forrón bugy- gyantak elő, mint menekülő emberek egy beomló bányából. Izzóak voltak, követelők és fegyelmezetlenek, iá akarták árasztani a papírost. Nem ismertek akadályt és nem ismertek törvényt. Sikoltoztak és ujjongtak, mint a bachánsnők, akik széttépték Orfeuszt A mélyből jöttek, és rendetlenek voltak. Csupa fájdalom volt és csupa élet. Sajnáltam, szerettem és töröltem őket. „Az élet nem minden, és a fájdalom nem minden — szóltam hozzájuk. — Az őszinteség nem minden. A mélység, ahonnan jöttök, önmagában megbízhatatlan. Fegyelem is kell és forma. Lemértétek már magatokat? Egyszer már széttéptétek Orfeuszt, aki a vadállatokat szelídítette bölcs énekével. Orfeuszt Hatvani Dániel: Napom, fekete hold Trombita-ranyláz Dongók óriás bibék kapros kukoricaforgó tökinda sárga virágán füstöl az ég az alkony lépek elzuhanok lépek meggyújtott rumoshordó asszonyom dala száll rám Gyűrűs csillag a szerelem fekete hold lesz napom hajam tüskéi ragyognak sebzett rögön domboldalon. nem támaszthatjuk fel többé — de legalább legyünk szelídült görög vadállatok. Tanuljatok meg görögül”! Így szóltam hozzájuk, és eltüntettem őket. Néha rövidebben bántam a szavakkal. Nem mind érdemeltek ennyi beszédet. A hazugok például, a tudva ferdítők vagy a zagyván jóhiszemű hamisítók. A ravaszul megfontoltak, akik szándékosan zavart akartak kelteni, és a lagymatagon pongyolák, akik nem tudták pontosan, hogy mit akarnak, és nem is akarták tudni. Ezekkel kurtán végeztem. Eltűntek egy pillanat alatt, és utána fellélegzett a papír. Feladatom nem volt valami hálás. Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Üldöztem a gyengeséget, nem tűrtem a hazug vígasztalódást. Kés, korbács és számok — emlékeztem, hogy ez az élet. Tudtam, hogy eszerint kell élni: nyitott szemmel, keményen és szomorúan. Parancsolni kell a mélyből bugy- gyaftó forró szavaknak, hűvös fegyverré kell őket kalapálni. Rendre kell törekedni, és az álmoknak már csak a világos megfejtését szabad leírni. Általában írjunk keveset, hirdettem. A ceruza nem hangszer, és ne is érezze magát hegedűnek vagy fuvolának. Nem szabad mindent leimi, mert a sok szöveg kábít és mérgez. Aki ír, óvakodjék a kábulattól, hirdettem. Talán nem volt egészen igazam. Személytelenül végeztem munkámat, indulatok és elfogultságok nélkül. Tárgyilagos radír voltam, erre büszke vagyok ma is. De ma már tudom, hogy a radír munkája sem teljesen személytelen. Váratlanul ébredtem rá, egy hosszú és kemény munkanap után. Lehet, hogy túl sok rossz szöveget irtottam aznap, és egy kissé belefáradtam. Ilyenkor nehéz az elalvás, és a gondolatok szinte már gyanúsan élesek. Hirtelen ráeszméltem, hogy terjedelmem már nem a régi. Reggel óta szemmel láthatóan csökkentem, és sarkaim erősen koptak. Váratlanul és indokolatlanul eszembe jutott a trópusi fa, melyben egykor keringtem. Eszembe jutottak a páfrányok és a tigrisek is. Felesleges és laza gondolatok voltak, megszokott, kötelességszerű mozdulattal töröltem őket. De attól kezdve napról napra figyeltem csökkenésemet. Azóta fokozatosan fogyok, és szögleteim lassanként kerekre kopnak. Ahogy a művem nő. úgy csökkenek. Nemcsak én tüntetem el a rossz szöveget, az is eltüntet engem lassan. Lehet, hogy így állnak bosszút a vad és zavaros szavak. Lehet, hogy így büntet a mélység. Nem baj, kezdettől fogva tudtam, hogy veszedelmes munkára vállalkozom. Ha visszatekintek működésemre, megállapíthatom, hogy szépen és izgalmasan éltem. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam és következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Mindent összevetve: érdemes volt. Nem tudom, meddig tartok még. Egy bizonyos — különbül végzem majd, mint a legtöbben. Nem kerülök a szemétdombra vagy az ócskaságok boltjába, nem válók hasznavehetetlen csutakká, és nem is alakulok át valami egészen más használati tárggyá. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiirtok Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, megszűnésem megkoronázza életművemet. Mulatságos lesz és megnyugtató. Antalfy István: VIETNAM A füstölgő föld üzenetébe már szinte a hitetlenkedés, a képzelet erőtlensége keveredik. Hol az ember, a monszum rohanása, a liánok sűrű szövevénye alatt? Hol, hol van az ember, aki érti az oktalan halál üzenetét, és hol van, aki küldi a többi embertársai ellen? Feldúlt emberi tájak lobogóján vérrel felfestett igazunk: nincs kétértelmű bizonyosság, és csak egy a halál! Dényei József: Én itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig s az elnyújtózott föld felett szabadszívű szél dudorászik. Nem látszanak a vén hegyek sem, a föld az éggel összeolvad s ha fejed szép füvekre dől a mélyben vizek dorombolnak. Itt hosszú útja van a Napnak, és éjszakánkint több a csillag és édes akácgyökerek fonnak rácsot az álmaimnak. J. N. Merega: Ukrán fala rAttila-díjas író rendezte sajtó alá, s a Kossuth Könyvkiadó Vihar és szivárvány címmel több mint 300 oldalas kötetben adta közre. A regényes önéletírás végig lebilincselő és tanulságos olvasmány. Nemcsak azért, mert nem mindennapi egyéni sors — önmagában is figyelmet lekötő — történetét tartalmazza, hanem azért is, mert tükörképet ad társadalmi életünk egy korábbi szakaszáról, pontosabban: a termelőszövetkezeti mozgalom bukkanókkal teli kezdeti lépéseiről, sikereiről. Arról például, hogy a bürokratizmus nem is oly régen milyen akadályokat gördített a szövetkezeti gazdálkodás kibontakozása elé, amelyek elhárításához — mint Hodek József is tenni kényszerült — néha bizony csalafintaságra, ihol- néhol a merev szabályok megsértésére is szükség volt. (Tegyük hozzá: e kötöttségek erőteljes felszámolása az új gazdaságirányítási rendszerben, számos kormány- rendelettel, máris folyamatban van.) A MŰ DRÁMAI részletekben, fordulatokban is bővelkedik. Drámai összecsapás megelevenítésével kezdődik: Hogyan szálltak szembe Hodek József és szövetkezeti gazdatársai az ellenforradalmárokkal. A legdrámaibb, egyszersmind irodalmilag is a legsikerültebb részlet talán az, amelyik a tsz-elnök családi tragédiáját tárja fel. A szülőágyon — kórházi hanyagság következtében — meghal a felesége, s ő, a tsz irányításának ezernyi gondja közepette, többi kisgyermekével együtt, felneveli az iker-újszülötteket. S végül: magára marad. Gyermekei nem azt az életpályát választják, amelyre szánta őket —, s most, hogy már nyugdíjas, őt, akinek egyik éltető eleme a közért való küzdelem volt, senki nem látogatja meg a közélet emberei közül. (Ami, úgy látszik, periférikus társadalmi jelenség.) A tétlenséget soha meg nem tűrt Hodek József azonban nem semmittevéssel tölti anyagi szempontból gondtalan napjait. Kiskertjének parcelláin különböző növények termesztésével kísérletezik. Tehát most is küzd az újért, jobbért. Ez ad életének értelmet, tartalmat —, s ezzel is tanulsággal szolgál másoknak. Tarján István Hodek József: Vihar és szivárvány A TERMELŐSZÖVETKEZETI mozgalom első időszakában országos hírnévre tett szert Hodek József, a Komárom megyei battyánpusztai Virágzó Tsz elnöke. Gyakran szerepelt a napi- és hetilapok hasábjain, a rádióban, akár úgy, hogy-róla írtak-beszéltek, de úgy sem ritkán, hogy őmaga vetette papírra élményeit, s a módszereit, amelyek alkalmazásával a termelőszövetkezete rövid idő alatt kiváló eredményeket ért el. Az elnököt Kossuth-díjjal tüntették ki, s egyízben ország- gyűlési képviselőnek is megválasztották. Akik személyesen is ismerik Hodek Józsefet, első találkozásukkor meghökkenve kérdezték önmaguktól: Hogyan tarthatja kézben, s irányíthatja a szocialista közösség kialakítása felé ez a jelentéktelen külsejű, púpos ember az egykori uradalmi cselédeket, akiknél abban az időben a külső megjelenés még jócskán dominált ahhoz, hogy valakit vezetőjükül elfogadjanak? Rövid társalgás azonban eloszlatta a kételyeket, mert Hodek József, a maga nemében, ritka szellemi felkészültséggel rendelkezett, ami tekintélytiszteletet parancsoló varázst biztosított számára. Mint önmaga mosolyogva szokta mondani: Pólyáskorában idősebb testvére a hátára ejtette (s ettől lett nyomorék), nem pedig a fejére. EZ AZ EMBER, most, hogy egy-két éve már nyugdíjban van, megírta élete történetét, önmagáért, családjáért, majd a nagyobb közösségért vívott küzdelmeinek mozzanatait. Művét Gergely Mihály József
