Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
ffí inn ülünk a kertben, a i L-i.s á '»ban; bor. iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatán almák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, Bozsó János: A kecskeméti Tanácsköztársaság-emlékmű Hatvani Dániel: Legyőzhetetlen a virágokban Arcomat fák kérge horzsolja sebzett az arcom mint vizektől kimarjull szikesek sötétlő átkait elhagyja lassan az öröm gulyája Kaszált perjére dőlök s órákig nézem a nyárfákat e zöld fényben feltündöklő pogány isteneket Ázsiából kisértek el eddig térdre ereszkedő tehenek bödülései között elkísértek a volán-mögött robogó világba s megálltak itt mint akik tudják hogy nincs elegendő sebesség eliramlani a gombafelhők elöl Virágok száradnák a rendben és sarjadnák fel a tövekből bombák és neurózisok nélkül szállnak a lepkék landolnak a kéklő könnyűségben fölém hajlik a lomb mint a szegénység s vigaszul még hogy elfütyülhetek egy virágéneket szemhéjamra kiülnek a pipacsok pillangói s jó hogy gyökeret ereszt bennem a bizonyosság legyőzhetetlen vagyok a virágokban gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igaza dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye minCsanády János: rr T r J • r • latrai ej Tátra-aljai ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had roppant, csillagos ég alatt — medveerejű szálfák rázkódnak meg az éjben. Karjukkal felfogják puhán a hópehely-angyalokat; tüleveleik hullanak, mint konfetti népünnepélyen. Megharsannak a zord hegyoldalak; fehér sziklagyertyák kigyúlnak, kántálnak a Három-királyok, vígan didergő gyerekek házalnak papír-betlehemmel. Éjfélén feízúg Bach miséje, és tisztán, ünnepélyesen járnak-kelnek a hóesésben: medveerejű ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had tűlevél-szőnyegén a népek — mi kiterittetett ez éjen völgyön és meredélyen, hogy fel ne sértsék békés lábukat! Ájándékpapír Annyi nyűgös hangvételű cikk jelenik meg évenként a karácsonyi ajándékozás viszontagságairól, hogy az ember már-már be- gorombul: miért ajándékoz, akinek ez olyan nagy megerőltetés?! No persze, egy percig se tagadjuk, hogy korunkban az ajándékozás is éppoly „bonyolult”, „differenciált", mint minden, amit meg kell csinálnunk. Ezekkel a jelzőkkel illetjük bokros teendőinket — nem egy esetben azzal a tudat alatti rafinériával, hogy ameddig lehet, odázzuk el a cselekvést. Húzzuk-halasztjuk a „Jézuskát", évről évre nehezebben akarózik a vele járó fejtörés. Szellemes öngúnnyal kezdünk már hozzá is. Emlegetjük, a sógorok és férjek nyakkendőtől ájuldoznak, ha azt ifjú nők ajándékozzák; zokniktól, zsebkendőktől, ha a mamák nyomják a markukba. De a cikklista változatlan: nyakkendő, zokni, zsebkendő. Ugyanígy vannak a hölgyek a kölnivel, rúzzsal, kesztyűvel, esetleg alkalmi cipellővel — és így tovább ... Borzalmasan szűk körben mozgunk ... _ A fantáziahiány nehezíti meg a,z ajándékozást! — gondolkoztam hangosan idei fenyőünnepünk köze- ledtén az asszony előtt. Ki kell törnünk a manikűrolló, szagosvíz, fuszekli, pulóver alkotta zsákutcából. Hát csak ennyire vitte volna a civilizált ember, aki már az űrtől sem fél?! Ötlet kell ide, anyukám! — lelkesedtem ezüstvasárnap reggelén — s akkor nem fogja senki sértődötten lógatni az orrát a karácsonyfa hűs és szúrós tövén. Hogy ő nem ezt, nem ilyet szeretett volna, miért nem amannak adták, amit ő kapott — meg miegymás. Aztán konkrétizál- tam. — Mert itt vagy például te, drágám. Eltaláltam az utóbbi 10 évben egyszer is, minek örültél volna legjobban? A cipő nagy volt, mert le ugye a világ legkisebb lábikóit hordozod, a pulóver spicces kivágású volt, holott te a kike- rekítettet imádod, a körömlakk „közönséges” színű, mindaddig, míg Tilinkóné, az állatorvos felesége is nem olyat használt... Tehát vegyünk alapul téged. Mennyivel zseniálisabb megoldás lesz, ha megleplek valami papírholmival. Mert ugyebár, papírból készülnek manapság a slágercikkek. Rég elmúltak azok az idők, amikor még csak papírgaluskáról, papírformáról, papirizű szónoklatról beszéltünk. Ma már terjedelmes skáláját ismerjük a papírcikkeknek. Soroltam. Gyártanak papir- tetőcserepeket, Ausztriában most hoztak forgalomba papirszé- keket, melyeket nagy vendégségeknél — akár 120 kilós emberek alá is nyugodtan lehet használni, majd utána eldobni... Nem tudom,, olvastál-e a celofánpapír-ruháról ? Egy londoni táncosnő ebben vonult be a díszbemutatóra, de nem engedték bent- tartózkodását. Pedig ő mondta: „Hiszen alig látszik át rajta valami.” Nem is viseli semmit alatta... Ez még túl forradalmi lenne nálunk, ezért mit szólnál, ha karácsonyra meglepnélek egy tucat „Pacojamá”- val? Feleségem nem engedte folytatni. Az idegen szó hallatán felcsillant a szeme — ez valami előkelő lehet — s élénken közbevágott. — Mi — ja- mával lepnél meg, édes? — Mondom, Pacoja- má-val... Tudod, ez a legújabb párizsi papírpizsama modell. Ezeket a pizsamákat egy éjszakai alvás után el lehet dobni... Meg minek dobnánk el, biztosan jó gyújtás lenne belőlük ... Nőm elhallgatott, gyakanvóan pislogott rám a szeme csücskéből. Majd lassan, megfontoltan így döntött. — Tudod, mit? Ha már mindenáron p a- pírral akarsz megajándékozni, ne törd a fejed tovább, te arany! Adj nekem tíz darabot abból a hagyományos, téglaalakú, vöröshasú „p apír”- ból. A többire ne legyen gondod. Megegyeztünk 5 piroshasúban ... Hajjaj, csupa elidegenedés, még az ajándékozás- ’'r'n is ... —th —n Szakonyi Károly: BORGO dig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt... Vörös bort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a sa- vanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy- egy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház ... tatarozni kellene, de a pénz ... Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? — Igen, mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent, Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Látom őt, tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés. Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, - a házról. Mindig ugyanaz. A pa és fia. Kell ennél szo•í®- rosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. — Borgo — hallom egyszer- csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —. azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Le- hét, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tiszti konyhára vezényeltek. Meséltem már? em mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Fél évszázaddal ezelőtti dolgok ... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —. vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pincér. Vagy a Hangúban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk, libasorban, Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk hozzá a kövek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyiho- gott, gondoltuk, kimúlt. A ba.i- társam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: — tratatra- tatra ... Máris odasoroztak! Elég volt a felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... — Kockázatos volt — szólok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja... szóval éppen eleget szenvedett volna. míg el nem találja egy golyó. Töprengve néz maga elé. átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem... Ha ottveszett volna ... — Bizony — mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni ... hm. Rossz rágondolni, hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt. hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a poharat, kortyint. E’.iv'z a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nemcsak ez. sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok... élek ... amikor annyiszor volt veszélyben az ember. TV ézem őt. Puha szélű szal- makalap, viseltes ruha, jonatán almák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról.
