Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
Charles Van Lerberghe: Nővérem az eső Nővérem az eső, szépséges és langyos eső a nyárban, repül gyengéden, iramodik nedvesen fénylő légen át. Nyakéke csupa gyöngy, fehér, — telepörgeti az eget i támad a zene, énekeljetek feketerigók, s táncoljatok szarkák fellegig csapó gallyak között, táncoljatok virágok, énekeljetek fészkek, áldott eső hull értetek! Számhoz közeledik erdei gyümölcsök vérbő csókja, •xevct a szamóca, megérint, körülfon mindenütt kis ujjainak ezreivel. Harsány virágok szőnyegére hajnaltól estig és estétől hajnalig esik; folyton csak esik • szívósan, szakadatlanul. S jön majd a nap, hogy letörölje aranyhajával arcomról az eső lehelletét. Hatvani Dániel fordítása Jobbágy Károly: Az eldobott villanólámpa Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek rajta. El lehet dobni. Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért. Kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledliecetlen pillanat itta be szétszórt fényeit. .. Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogv kigyúlj, világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek; Buta szolga. Könyörülj rajtam sors! Legyen igaz és megcáfolhatatlan villanólámpa életem. Ténagy Sándor: A premier előtt még minden lelkiismeretfurdalás nélkül arra lehetett gondolni: milyen kitűnő vállalkozás a „Két éj Velencében” című, még eddig sehol be nem mutatott zenés komédia arra, hogyan lehat korszerűsítéssel, hozzáértő frissítéssel, esetleg egy teljesen új történet dramatizálása kapcsán feleleveníteni, megőrizni az utókor számára értékes régi operettmuzsikát. Ez esetben a nagy Johan Strauss Egy éj Velencében című látványos, hatalmas színpadi apparátust mozgató nagyoperettjének portalanítása, felújítása lett volna a nem is lebecsülendő feladat. Sajnos, ez a feltételezés ennyiben is maradt. A Két éj Velencében zenei átdolgozójának (azért vettük előre a zenét, mert ez a fontosabbik eleme annak a révi, nem is túlságosan hibátlan hbrettó- iú eredetinek), az egyébként tehetséges Jereb Ervinnek azonban sikerült tökéletesen e'jelleg- telenítenie a ragyogó, fülbemászó muzsikát, a modern ritmus izekre tépte a dallamokat, fel- ismerhetetleniségig deformálta a zenei mondanivalót. Ügy, hogy Strauss nevét nyugodtan ki lehetett volna iktatni az átdolgozásból. Nem jobbak a mostani dalszövegek sem azoknál a régiknél, amelyeknek legalább a szirupos fordulatait, avult ötleteit így vagy amúgy megszoktuk. há máshonnan nem, hát a rádióból. És, sajnos, technikailag, dramaturgiailag — a feldolgozás színvonalát tekintve — nem mondható sikeresnek a librettó sem. Ha a rövid tartalmát elmondom valakinek, az még talán. valami várakozást is ébresztene. De ez a szöveg, mely tehetséges és jobb sorsra érdemes színészeink kézére adatott, szinte semmilyen lehetőséget nem rejt magában a hatáskeltésre, a színpadi megjelenítésre. Még a legtúlzóbb túljátszás esetén ps enyhe unalom terjengett a A fiatal házasok végre egymásra találnak. (Perlaki István és Balogh Rózsa.) nézflléren — ez az igazság. Ä darab bírálója átnézte hasonló szín von alt képviselő előző zenés vígjátékokról írott megjegyzéseit és enyhén elkeseredett. Mert azok az előzőek is, meg ez a mostani is, azzal a felkiáltással került színpadra, hogy a közönség szórakoztatása, vidámság iránti igényének kielégítése jegyében kell játszani. Ügy hiszem ideje lenne leszámolni ezzel a hamis ideával. Közönségünk ennél jóval többet igényelne. Akkor már sokkal Inkább a Molnár Ferenc-féle színdarab- építés valamelyik régebbi produktumának felelevenítése, mintsem egy ilyen, amelyik ugyanúgy semmi különösebb mondanivalóval nem rendelkezik, mint ősei, de azok a régiek legalább dramaturgiailag, technikailag, a színpadi hatáskeltés olcsóbb, vagy értékesebb eszközeinek hozzáértő adagolása tekintetében valamit mégis nyújtottak. Pedig ez a kecskeméti együttes, amelyik Kövesdi Nagy Lajos és Gyökössy Zsolt (a darab rendezője) és a zenei átíró, Je- reb Ervin közös művét színpadra vitte, a maga részéről mindent megtett. Perlaki István és Balogh Rózsa a szereplők közül a legnagyobb fizikai teljesítményre Is volt kárhoztatva. Embertelen tempóban kellett vá- gigloholniok a darabot néhány gyenge szóvicc kedvéért. Szinte egyetlen pihentető pillanatot nem találtak. Elismerés ezért is, A darab záró jelenete. (Juh'sz Tibor, Károlyi Mária, Perlaki István, Balogh Rózsa, Perényi László, Sas József, Komlós József és az a bizonyos gyermek- kocsi.) de elsősorban a vígjátékjátszás árnyalt, hangulatos eszközeiért, amikkel félig sikerült szituációkat mentettek meg. Kedvesen, hangulatosan karikírozta Lili művészettörténész szegényes szerepét Károlyi Mária. Juhász Tibor, első nagyobb lélegzetű szerepében jó humorérzékről tett tanúbizonyságot, szerepformálása biztos és hatásos volt, emellett kitűnően énekel. A pótvőlegény szerepében Sas József szinte felülmúlta önmagát. Játékával, kedves egyéniségével nem egyszer mozgásba hozta a teljesen lelassult színpadi gépezetet. Telitalálat Komlós József pincéralakítása. Rokonszenvesen játszik Perényi László és Fraknói Sári. Tímár József díszletei jó játékteret biztosítanak, Borbíró Andrea gondosan megkomponált táncai hatásosak, de, sajnos, ebben az átírásban semmi szerepe nincs ennek a bonyolult, szépen megformált táncképnek. Inkább csak megakasztotta az egyébként is lassan folydogáló történet menetét. A zenekar Rónai Pál vezetésével megtette a kötelességét és szépek voltak Márton Aladár modem ruhatervei. CSÄKY LAJOS Vastól, koromtól vastól koromtól súlyos terhet hátamra raktál nagy szerelmet aki nem ismer ismerjen meg földem kenyerem szikkadt kérges aszályos szám is ezredéves de aki görnyed fűzként éhes haragos század piszkál zaklat terheim néha megríkatnak de aki sajnál elbuktathat M ostanában rosszul alszom * * éjszakánként. Valami bajom van. Felriadok, s meggyúj- tom az olvasólámpát, hogy elűzzem az éjszaka sötétjét, amely mind gyakrabban idéz fel bennem egy rémes emléket. Gyermekkorom kísérlete jár vissza az éjféli órákban, hogy kiver a veríték, kiszárad a torkom, s ha nem szégyellném, felordít an a rémülettől. Eekszem az ágyon. Az • • • ■ ágy nyirkos, nemcsak a testemtől, hanem a vályogfalak hidegsége most izzad ki a dunyhán, most, hogy befűtöt- tek a szobába. A betegnek. A beteg én vagyok. Kinn szikrázó augusztus, a fecskék fénylő teste, feketén, fehéren ott villant el az ablak előtt. A szobában kályha ég. Gyenge vagyok és örökké szomjas, és csak nyögni tudok. Pedig nem fáj semmim. Mégis nyöszörögnöm kell. pedig nem is akarok. Hőség fojtogat és a levegő, amely tele van beteg testem fanyar szagával, a körülöttem ülő öregasszonyok duruzsolásával. Szomszédok. Tanácskoznak együtt vagy négyen nagyanyámmal. Olyanom a fekete kendőben, öl- beejtett kezükkel, mint a sirató asszonyok. Félek most tőlük. Pedig mind ismerem, egyikük- másikuk kalácsot is adptt, meg frissen fejt tejet. Ülnek körülöttem, és duruzsolnak. Értem a szavukat, hallom, hogy beszélnek, de szavaik nem jutnak el értelmemig. — Vizet... szomjas vagyok — nyöszörgőm. Naevanvám feláll, hogy a nad’-ől vizet hozzon a kupa fedelében. — Nem szabad ... Víz van benne így is ... sok víz ... Az a baja, te Kati — hallom a hangot, és látom, hogy nagyanyám vJ-'-z-iil. — Vizet kérek — és sírni akarok, de nincs könnyem, és nincs erőm, hogy sírjak. Nagyanyám újra feláll Egy ideig tanácstalanul néz, aztán odamegy a kupához. Titokban iszik. Folytogat a hőség a kis- ablakú szobában. — Beteg volt az enyim is tavaly... Ráfúttem, meg nem adtam neki vizet. Egy kortyot se, lelkem. Két nap alatt kiizzadta magából a baját — helyesel a másik öregasszony. A többiek bólogatnak. A kemence... az a leg- jobb... Engem is így mentett meg az anyám — hallom a szavakat és nem merem lecsukni a szemem. Mert akkor úgy érzem, hogy végtelen távolságra csúszom el a beszélgető, duruzsoló öregasszonyoktól... A hangjuk is messziről szól... Egyedül vagyok és ing alattam az ágy, mint ahogy a koporsó ingott János bácsi testével, mikor a tavaszon temették. Félek a koporsótól. Fáj a szemem, de nem merem becsukni. Nagyanyám kimegy, aztán visszajön, Vízért nyöszörgőm. — Nem tudom megállni, hogy a kis lelkemnek ne adjak — szipog nagyanyám :.. Három napja fekszik már... Mégiscsak orvos kéne. — Orvos? Csak a pénzt viszi el... Mindennap jön, mindennap pénz, meg orvosság... Bolond vagy te, Kati lelkem... A jegyző úrék se nagyon hívnak orvost, pedig azoknak pénzük is van rá ... AJ agyon beteg lehetek. Még * ' jobban elszorul a szivem, az ijedtségtől, szemem sarkán könny csordul ki és a sós víz lecsurog a szám szélére. Azt nyalogatom. Nagyon beteg lehetek, ha nagyanyám orvost akar. Biztosan mégha1ok. Beleraknak a koporsóba és földet raknak rám. Sok földet. És akkor ott lenn felébredek. Be leszek zárva a koporsóba. Sötét lesz és nem lesz levegő és hiába kiáltok ... hiába kiáltok ... — Nagyanyám ... jaj, nagyanyám — sikoltok fel ijedten. Nagyanyám odaugrik. — Mi baj, leikecském?... itt vagyok, ne félj ... — Nagyanyám ... jaj félek ... Mozdulni sem tudok majd ... Levegőm se lesz. . Ne tegyenek koporsóba ... Nagyanyám ... Nagyanyám szelíden visszanyom erős kezével a párnára, fo ró homtekom simo ’,a!'ja. kendője megoldva. Látom, hogy ő
