Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-05 / 262. szám
t oldal 1967. november 5. vasárnap Csillagos zenekar Társadalmi munkások jutalmazása a megyei pártbizottságon Ä napsugárban vakítóan csillognak a fúvós hangszerek. Száll az ünnepélyes induló, szétterül a téren, a rügyet bontó fák, a tavasziasan öltözött emberek fölött. Az emlékmű talpazatát elborítják a borostyán-koszorúk, a friss virágok, de újabb és újabb üzem. vállalat dolgozói helyezik le a csokrot a márványra. Körül feháringes, piros nyakkendős úttörők állnak, kezükben pici zászlócskákkal. Léggömbök, tulipánok, orgona, kacagás, jókedv. Halkan pereg a dob, a mély és magas hangok harmóniája gyönyörködteti a hallgatóságot. A karmester lendületesein vezényel. Előtte acélkék egyenruhában, a sapkán rubin-vörös csillaggal áll a zenekar húsz tagja. Ujjaik madár-könnyedséggel ugrálnak a billentyűkön, trilláznak a klarinétok, sóhajt a helikon és újra pereg a dob. Játszik a munkásőrzenekar. A hallgatóság közül alig tudja valaki, hogy mindössze néhány hónappal ezelőtt alakult meg ről, s hogy a szomszéd szobában „várakoznak”. — Kedves elvtársak. Kérésüknek eleget tettünk, mert úgy gondoljuk, valóban szükség van Kecskeméten egy zenekarra. Kérem mondják be, ki milyen hangszeren játszik és volna e kedve belépni a zenekarba — mondta Jámbor elvtárs és sorban felírta a jelentkezőket. Amikor elkészült a névsor, valaki megkérdezte: — Honnan veszünk hangszereket? Ekkor a munkásőrparancsnok kinyitotta az ajtót. — A hangszerek itt vannak! — mutatott a szomszéd szobába. S Jámbor Pali bácsi — aki ma már nyugdíjban van. de a zenekart továbbra is irányítja — jóleső érzéssel gondol vissza erre a jelenetre. Kiosztották a hangszereket és hamarosan megkezdődtek a próbák. 3. Most is egy próba szünetében beszélgetünk. A tíz év alatt bőven volt részük sikerben, soKecskeméten az egyetlen fúvószenekar, s most, hogy 1958. május elsején már játszanak, természetesnek tartják. UJ Csaknem tíz év telt el azóta. A zenekarnak ma már híre van a megyehatáron kívül is. Érdemes visszapillantani a megtett útra: hogyan kezdődött, s mi történt egy évtized alatt? — Nem sokkal azután, hogy 1957. őszén a munkásőrség megyei parancsnoka lettem — emlékezik vissza Jámbor Pál —, felkeresett néhány zeneértő ember. Elmondták, hogy a városban nincs fúvószenekar, kellene alakítani egyet, mert szeretnének muzsikálni. Névsort is hoztak, hogy kire lehet számítani a megalakulásnál. Az ötlet nekem is tetszett, s tudtam, hogy a város lakossága is szívesen venné egy fúvószenekar megalakulását. Megígértem, hogy tájékozódom a lehetőségekről. A tíz évvel ezelőtti „delegációban” ott volt Ádám József, a zeneiskola igazgatója, Prep- szent Aurél, aki ma is á nagydobot „kezeli” a zenekarban. Az ötlettel a város, a megye vezetői egyetértettek. A városi tanács vb 5® ezer forintot utalt ki hangszerek vásárlására. Mikor megtudták ezt az eredményt a zenészek, alig hitték el. Valóban lesz zenekar? Valóban lett. Kodály szülővárosában sokan vannak, akik évtizedek óta muzsikálnak, s most, a munkásőrség szavára örömmel jöttek össze az első megbeszélésre. Azt még nem tudták, hogy közben a hangszereik is megérkeztek Budapestkat fejlődtek szakmailag, új arcok jelentek meg a hangszerek mögött. Közöttük egészen fiatalok is. Gondolni kell az utánpótlásra. Egyetlen dolog nincs megoldva azóta sem: a próbaterem. Jelenleg a helyőrségi klubban, a László Károly utcában kaptak egy kis szobát, pedig alig hihető, hogy ne lenne a városban ennél alkalmasabb hely a munkásőrzenekar- nak. ök azonban nem panaszkodnak. Ha megszólalna^ a hangszerek, csak a muzsika él bennük, csak a hangjegyek apró lépcsőin járnak a zene hatalmas és gyönyörű birodalmában. Körülöttük a fogasokon kürtök, pozánok, tenor és basszus hangszerek függenek. Hangszer tehát még van, lehet jelentkezni. — Már bejártuk a megye nagy részét. Majdnem minden városban muzsikáltunk. Nyaranként Gyulára szoktunk elmenni, ahol hangversenyeket adunk a szabadtéri színpadon. Az idén is nagy sikerük volt. Másfél órás hangversenyünket 1500 ember hallgatta végig és tapsolta vissza a számokat vagy háromszor — mondja Keresztes Ferenc karmester, aki nemrégen még maga is tenort fújt a zenekarban. Hivatásos zenész: a színházi zenekarban játszik. Dicséri társai szorgalmát, tehetségét, mondván: a siker elsősorban az ő érdemük: — Annál inkább sokat ér nekünk az elismerés — mondja Jámbor élvtárs — mert a zenekar tagjai nem hivatásos muzsikusok. Van közöttük kőműves, laboráns, lakatos, raktáros, asztalos, postás, műszerész, tűzoltó és természetesen diák is. A zene fogja össze az együttest, a muzsika iránti igény, a szép szeretete. 4. November hetedikére készülnek. A karmester felemeli a pálcát. Minden arcon feszült figyelem, az ujjak ott nyugszanak a fényes billentyűkön, hogy a következő pillanatban megszólaljon a forradalom dala: — A rablánc a lábon nehéz volt... Itt-ott még elsikkadna egy fél hang, de a dirigens észreveszi. — A szekundó előtt két ütemmel vigyázni — és magyarázza a dallamot, eldúdolja. A következő beintésnél már nincs probléma. Megfogták a fél hangot is. Egészségesen száll a melódia, kellő pilanatban „belépnek” a hangszerek, egyszerre mozognak a lábak a nagydob ütemével. S az ünnepnapon ott áll majd a zenekar acélkék egyenruhában, sapkájukon rubinvörös csillag. Csillognák a fényes hangszerek, s megszólal az Internacionálé ismert dallama. Katonák emelik kezüket a sapka széléhez, az emberek leveszik kalapjukat a Himnusz hangjaira. Játszik a munkásőrzenekar, s virágokat, koszorúkat helyeznek az üzemek, vállalatok dolgozói, a város lakói az emlékmű márvány talpazatára. A hálának, tiszteletnek és a hűségnek megfogalmazásaképpen ismernek rá az ünneplő emberek a muzsikára: — A rablánc a lábon nehéz volt... Gál Sándor Szombaton délután bensőséges, baráti hangulatú találkozó zajlott le Kecskeméten, a megyei pártbizottságon. A propaganda és művelődési osztályon fogadták azokat a társadalmi munkásokat, akik áldozatkész társadalmi munkával segítettek a párthatározatok végrehajtásáA Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából a kecskeméti vasútállomás üzemi pártszervezete tegnap este ünnepséget rendezett a MÁV kultúrotthonban. Beszédet mondott Elek György, a Szegedi MÁV-Igazgatóság helyettes vezetője. Ez alkalommal több vasutast tüntettek ki Kiváló Vasutas címmel. Az ünnepség után a Kecskeméti Katona József Színház művészei adtak műsort. Ugyancsak tegnap este emlékezett meg a forradalmi évA Bács megyei Építőipari, az Építő- és Szerelőipari és a Finommechanikai Vállalat, illetve a Cipő-, a Habselyem-, a ■ Konzerv- és a Rádiótechnikai Gyár összesen tíz csapata izgalmas szellemi tornát vívott a kecskeméti szocialista brigádok „Ki mit tud a Szovjetunióról?” vetélkedőjének városi döntőjében. Az izgalom mellé kellemes hangulatot teremtett a városi művelődési ház ötletes rendezése, az Állami Zeneiskola kamarában, a propagandamunkában. A meghívottakat Borsodi György, a megyei pártbizottság titkára üdvözölte, megköszönte munkájukat és kérte az aktivisták további segítségét. Ezután a megyei pártbizottság nevében jutalmakat adott át. fordulóról az Építő-, Fa- és Építőanyagipari dolgozók szak- szervezetének Bács-Kiskun megyei bizottsága. Laczi Endre, a szakszervezet megyei titkára mondott ünnepi beszédet, majd az Építőipar Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést adta át Török Attilánénak, az EM Asz talosipari Vállalat Kiskunhalasi Gyáregysége szakszervezeti bizottsága gazdasági felelősének. Rajta kívül negyvennégy szak- szervezeti aktivistát részesítettek jutalomban. kórusának éneke, H. Széli Zsuzsa zongorajátéka, a Kelemen László Irodalmi Színpad szavalatai és nem utolsósorban Vécsy György szellemes játék- vezetése. A változatos feladatokból álló vetélkedő győztese végül is a Bács megyei Építőipari Vállalat Petőfi brigádja lett, a Cipőgyár munkaügyi brigádja és a Kcf.- zervgyár II. telepének csapata előtt. A Szakszervezetek Megyei Tanácsa valamennyi részvevőt jutalomban részesítette. Ünnepségek a forradalom évfordulóján Kecskeméti brigádvetélkedő A „ TIZENKILENCEN“rendezése közben Fagyejev főművét az Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére íratta át színpadra és mutatja be a Kecskeméti Katona József Színház. A vállalkozás művészi problémáiról szól a színház főrendezőjének alábbi cikke. A rendező művészete abban áll, hogy az írói gondolatot megértve és a munkatársaival megértetve transzporálja az élő szereplők közvetítésével a néző számára. Ez pedig nemcsak akkor más feladat, ha pl. egy romantikus művet vetünk össze egy kritikai realista alkotással, hanem ugyanazon a műfajon belül is mindig mások az árnyalatok; sőt ugyanannak az írónak hasonló stílusú művei is mindig különbözőek. A probléma megsokszorozódik akkor, ha a rendező nem kész darabot vesz a kézbe, hanem írói vázlat, elképzelés alapjául az íróval dolgozik; vagy amikor egy prózai mű átkölté- sét rendezd — mint a jelen esetben is. Ez egyszerre jelent nehézséget és könnyebbséget. Nehezebb így a rendezés, hiszen a rendező nem tud szabadulni az alaptól — egy nem drámai, hanem epikus műtől. Könnyebb is, mert eleve saját színházának „színészeiben gondolkozhat”. A kiindulási alap most egy regény. Az átíró Osztovits Leventének el kellett döntenie: milyen mértékben, hogyan használja föl a regényt. Nagyon helyesen úgy döntött, hogy az eredeti művet csak alapanyagként használja, s szabadabban bánik annak motívumaival, mint a dramatdzálások esetében szokásos. Fagyejev regényének alapeszméje: a forradalmak sikere nem a tökéletes emberek, rettenthetetlen hősök tetterején áll vagy bukik. Nem is olyan embereken, aikik teljes tudatossággal élik és teszik magukévá az ügyet, amelyért harcolnak. Az új helyzetbe magukkal hozzák régi életüket, régi önmagukat. S mivel körülményeik a végsőkig kiélezettek, a szokottnál élesebben, feszültebben tör ki belőlük lényegük: kik és mire képesek. A „Tizenkilencen”-ben egy elszigetelt partizánegység valahol a keleti fronton küzd a fehérek ellen, 1919-ben. S bár a több száz fős egységből csak tizenkilencen maradnak meg, az egész egység részesévé válik a nagy ügy diadalának. . A két mondatba összefoglalható történet során klasszikus regényében A. Fagyejev — s színpadi művükben az átíró — kibontja a szereplők belső drámáját, s a háborús helyzetben is megjelenő sok-sok személyes, pl. szerelmi problémát. Mindez olyan izgalmasan történik, hogy színpadi értelemben is „drá- maiságot” kapunk. Pedig a színlap szerint a műfaji meghatározás: „színpadi krónika”. Ez éleve ellentmond a drámainak. S valóban ebben a műben nem „szabvány dramaturgiája” drámát kapunk, így azután a „receptszerűség” a többszörös áttétel miatt is eleve kizárt. Milyen stílust is kell így „kitalálnia” a rendezőnek? A regényből megmaradt az epika-krónika hömpölygése, de a cselekményszálak örökös váltása adja a színpadi mű drámaiságát. Két fő cselekményszál fut ugyanis végig a darabon. A egyik a mű szereplőinek külső, a történelemhez konkrétan kapcsolódó helyzetével, cselekedeteivel foglalkozik, a másik egy különös szerelem történéseivel. A két főszálat képviselő jelenetek sohasem végződnek nyugvó, ponton, mindig nyitva hagyják a pillanatnyi kérdést; s míg átadják a helyüket a másik cselekmény történéseinek. Ezzel az izgalmas, sűrűsödő váltakozással teremtik meg a krónikasze- rű mű drámaiságát. Ez a dramaturgia egyben nagy segítség a rendezőnek az annyira fontos ritmuskérdés megoldásában is. Hiszen a háborúval, harccal foglalkozó jelenetek természetszerűleg eleve zaklatottabbak, mint a lelid cselekmény lassabb hömpölygése. A kétféle és ellentétes ritmus izgalmas lüktetést kelt a színpadon. A „Tizenkilencen“ a szcenírozás és kisegítő effektusok területén is sok problémát jelent. A színpadi változat huszonnyolc képből áll. A díszlettervezőnek az a feladata* hogy a színterek gyors váltakozása során éles, szembetűnő jellemzőkkel segítse a nézőt a jelenetek gondolatbeli elhelyezésében. Ezt a feladatot egy kisegítő effektus, a háttérvetítés segítségével oldottuk meg. A háttér utal a helyszínre, egyszersmind hangulatot teremt. Gondolnunk kellett arra is, hogy a rövid változások ki ne zökkentség a nézőt a hangulatból. Ebben a rövid összekötő zene segít, mert szívesen illeszkedik a cselekményhez, s a krónika gyors, váltakozó jeleneteit is továbbviszi. Nem volt itt célom a rendezés egész munkájáról szólni. Külön problémakör volna a színészekkel folytatott közös munka, a figurák jellemének megtalálása és ábrázolása. Ez már közelebb áll a szokásos feladatokhoz. E helyt azonban csupán azokról a töprengésekről akartam számot adni, amelyeket egy rendkívüli vállalkozás váltott ki színházunk kollektívájából. Turián György
