Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-18 / 194. szám
1961. augusztus 18, péntek 5. oldal Nemzetközi ifjúsági zenei tábor Pécsett Világjárók Két héten át reggeltől estig — gyakran késő estig — zenétől hangos a Pécsi Tanárképző Főiskola épülete. Huszonegy európai ország 125 fiatalja tölti itt együtt vakációjának egy részét muzsikával, énekkel, zenehallgatással, közös szórakozással. A napi program tornával kezdődik és hangversennyel végződik, főként azonban délelőtt és délután öt különböző tanfolyamon egyenként két és félórás szakfoglalkozások alkotják. — Magyarországot két éve vették fel a Jeunesses Musica- les nemzetközi szervezetébe — mondta kérdésemre Szávai Nán- dorné, akit a legutóbbi kongresszuson a szgfvezet tíztagú vezetőségébe is beválasztottak — ez az első nemzetközi rendezvényünk. Nagy az érdeklődés az ún. Ko- dály-módszert bemutató, Agócsy László vezette szolfézs-módszertan órák iránt. Szinte megható az az igyekezet, amivel a külföldiek a relatív szolmizáció számukra teljesen új rendszerét igyekeznek elsajátítani. Két hét ehhez persze nagyon rövid idő, ezért ha valamit nem értenek, addig faggatják a jelenlevő magyarokat, míg világossá nem válik előttük minden. így pl.: Giordano Bianchi milánói tanító is, akit egyenesen azért küldtek ki Magyarországra, hogy majd otthon beszámoljon erről a módszerről. A. tábor öt kecskeméti lakóját a különböző szakfoglalkozásokon találja meg legköny- nyebben az ember. Garassy Károly egy finn fiú vezette kvartett második hegedűseként Sándor Frigyes irányításával ismerkedik Haydn: d-moll vonósnégyesével. — Közvetlenül a tábor előtt részt vettem a budapesti Bar- tók-szemináriumon, ahol szintén Sándor tanár úr óráin játszottam végig Bartók összes hegedű-duójának mindkét szólamát — mondja. — Nem sok egy nyáron két ilyen komoly program? — Sokat tanultam mind a kettőn — feleli. — Ugyanakkor nyaralás is volt, „aktív pihenés” — ahogy mondani szokták. Horváth János két nap késéssel érkezett, betegsége miatt. Másnap mindjárt beült a zenekar népes csellószólamába, tizediknek. — Megszólítottam németül egy fiút — meséli. — Egy-két bizonytalan mondat után derült csak ki, hogy mindketten — magyarok vagyunk. Pataky Éva szintén a zenekar munkájában vesz részt. Nagyon várja Felcsíki Zsuzsát, állandó otthoni kamarazene-partnerét, aki betegsége miatt az első hétről kénytelen volt távol maradni. Várja, hogy itt is muzsikálhassanak együtt, talán valamelyik házi koncerten is sor kerül maid rájuk. — Nagyon magas a színvonal — erősíti meg ő is a sokaktól hallott véleményt — s ez fokozott gyakorlásra buzdítja az embert. Na, és persze a nyelvtanulást sem szabad elhanyagolni. Sajnos, a zongoristák kicsit mostohagyerekei a tábornak: ebből a hangszerből nem indult tanfolyam, Legeza Judit — a tábor egyik legfiatalabb tagja — mégis minden délelőtt gyakorol. Délutánonként pedig az énekkar első sorában ülve figyeli Antal György karnagy főleg német nyelvű instrukcióit. — Nagyszerű dolog — mondja a szünetben —, hogy milyen gyorsan tanul a kórus. Mindenki jól énekel lapról, így sokkal hamarabb kap az ember teljes képet a darabról. — A látogatót az is meglepi, milyen tisztán ejtik a külföldiek a magyar szöveget. Vacsora előtt tovább beszélgetünk a park fái alatt. Dicsérik Pécs szépségét, a csupazöld környezetet, a jó levegőt, a kosz- tot, amellyel a külföldiek is meg vannak elégedve, a kirándulásokat. Siklós várának megtekintése után nagy élménynek ígérkezik az egész napos balatoni kirándulás. Aztán megint másra terelődik a szó. — Jó lenne egyszer külföldi táborozáson is részt venni. — Lesz rá alkalmuk, hiszen a szervezetben 30 év a felső korhatár s ettől ők még igen messze vannak. Legeza Judit még elmeséli, hogy Pataky Évával egyik nap odament Maros Rudolf zeneszerzőhöz —, aki itt fúvós kamarazenét tanít — és megkérte, írjon nekik egy hegedű-zongoraszonátát. A kérésre kérdést kaptak: „ismeritek-e a mai zeneirodaimat?” Lesz-e valami a „megrendelt” műből? Ezt mindnyájan kíváncsian várjuk. No, és a jövő nyári zenei tábort, amelyről máris sok szó esik a Jeunesses Musicales magyarországi vezetői között... NEMI TÜLZAS IS van a fenti címben, hiszen akikről szó lesz, nem a valódi értelemben vett világjárók. Nem merészkedtek még el — s talán soha nem is fognak — mondjuk más földrészek egzotikus országaiba, Ázsiába, Afrikába vagy Dél- Amerikába. S vágyaik sem terjednek odáig. Számolnak a realitással. tudják, hogy a tizenva- lahányezer forintos vagy dolláros utak elérhetetlenek számukra. Nem voltak ott a tokiói, s nem lesznek a mexikói olimpián. De évről évre, vagy legalább két-három évenként összespórolnak annyit, hogy befizethessenek egy IBUSZ-útra, valamelyik közeli szomszédos országba. Jól tudom, hogy ma még ez sem adatik meg mindenkinek. Ismerek családokat, ahol a népes gyermeksereg jelenti a „takarékbetétet”, s az iskolai év kezdete — új cipő, új ruha, tanszerek — viszi el az utazásról szőtt ábrándokat is. Másutt, ahol esetleg az anyagiak már nem jelentenek akadályt, az igény sincs még meg arra, hogy kimozduljanak a szűkebb környezetből. Mégis nem kevés azoknak a száma, akikre — tán eltúlozva — ráillik a címben említett jelző: világjáró. NEMRÉGIBEN alkalmam nyílt együtt utazni egy kis külföldet járó csoporttal, s egy hétig ismerkedni nemcsak a megadott gazdag programmal, de az utazókkal is. A családapával, aki gyermekét is hozta magával. tán egy kicsit azért, hogy benne lássa viszont saját ifjúkori álmait, vágyakozását. Láttam a házaspár meghatottságát, a férjet, aki tán a nyugdíjkorhatár közelében jutott el odáig, hogy ilyen utakra vigye el életIsmét „vitorlát bont“ a Golden Hind 410 évvel ezelőtt építették Sir Francis Drake brit tenge- részkapitány hírhedt kalózhajó- ját. A nevezetes vitorlás, amely annak idején a bizarr Golden Hind — Arany Szarvastehén — névre hallgatott, ismét elkészült Budapesten — Kuhár István műhelyében. A modell 11 ezer alkatrészből áll. A hajómodell iránt máris nagy az érdeklődés Norvégiából, Svédországból — és természetesen Angliából. Képünkön: Kuhár István tizenhétezer munkaóra alatt el- _ készült modelljével. párját, s most meghatottan karoltak egymásba. Az ifjú szerelmeseket, akik ügyesen akarták titkolni érzelmeiket, de az mégis végigkísérte őket mindenütt — az utitársak megértő egyetértése és mosolya közepette. Beszélgettem a nehéz fizikai munkát végző kocsikísérővel, akit társai sokat ugrattak, sőt gúnyoltak amiatt, hogy ilyesmire pazarolja a pénzét. Hiszen — szerintük — rázathatja magát a teherautón eleget, minek tölti még a szabadságát is utazgatással. S nekem bizonygatta, hogy mennyire érdemes. „Nem iszom, nem dohányzom. szoktam nekik mondani. Én már csak ezen is megspórolom egész évben a saját hobbimra valót. De nem csak szórakozás ez nekem. Mindig kedveltem a történelmet, és történelemtanár szerettem volna lenni valamikor. A háfború elvitte ezt a lehetőségemet, meg apám sem tudott segíteni ennek teljesülésében. Hát most kiélem ezt a vágyamat is.” — És ő volt az, aki lelkesen magyarázta a mellette ülőknek, hol járunk, s az a táj, miről nevezetes.., MUNKÁSOK, tisztviselőik, egy- egy pedagógus, egyszerű kispénzű emberek... Arról beszélgettek, hogy tavaly merre jártak, milyen emlékeket hoztak akkor magukkal, s ha minden jól megy, jövőre hová szeretnének eljutni. Volt, aki jegyez- getett, de a legtöbben csak nézelődtek, magukban raktározták az emlékeket. Sokan hoztak fényképezőgépet is, hogy azzal örökítsék meg a táj szépségeit, s bemutathassák az otthonlevőknek. S az út végén megállapodtak. hol találkoznak majd odahaza... Mert a barátságok tovább szövődnek, aztán elhalványulnak, hogy helyet adjanak újabb élményeknek, újabb barátságoknak. S az emberek, akik valamikor csak legfeljebb hazájuk határain belül utaztak, ha utaztak, most szakértőként csevegnek idegen szokásokról, viseletről, építészeti és történelmi emlékekről. S büszkén mutatják az apró, de kedves ajándéktárgyakat, mélyek szintén emlékeztetik őket valamire. NEKIK egy év fárasztó munkája után az ilyen ugyancsak fárasztó utazás a pihenés, a felfrissülés... No. persze, nem a szó fizikai értelmében. Csak ott belül, a szellemiekben, az érzelmekben, a természetes embert kíváncsiság egyre szélesedő horizontjain; F. Tóth Pál Körber Tivadar Lengyelországi szőttes Kirándulások II. "Oynek Glowny — veti csak úgy oda Nándi bácsi. Én meg rá: — A Főpiac tér... — Honnan tudtátok, nagypapa (nagymami)? — A mi időnkben brossúra nélkül kisebb utakra se indultunk neki, gyermekem... Ezt neked is meg kell nézned, ha' megnősz... A térség 200 méter erről is, 200 méter végtől is. Román, gótika, reneszánsz — a sok százados történelem minden építészeti stílusának emlékei együtt vannak itt. Körülállják a teret a műemléktömbök, s közöttük, bennük jár-kel, beszél, nevet, vitatkozik, táskarádióját lóbálja, miniszoknyáját ringatja korunk embere... Középen hosszú, emeletes, két oldalt oszlopos folyosóval kísért épület. Bejáratairól messziről is sejteni, csarnok van benne. Ez a Sukiennice. Itt, a mai építmény elődjében a középkorban posztóárusok boltjai sorakoztak. Ma, a hosszú átjáró két oldaláról kié ajándéküzletecskék nyílnak. Kint az árkádok alatt szintén boltok és boltok... Igyekszünk tovább . Nándor barátommal, mert viszket zsebünkben a zlotyi, márpedig mi látni is akarunk... — Merre folytassuk? — teszem fel a kérdést Héltai élv- társnák. — Arra — mutatja ő. — Menjünk. Keveredünk erre, átvágunk arra, s egyszercsak Szegeden érezzük magunkat. Nagy park, akár ott a Széchenyi ... Lehetséges, hogy ennyi hazai szellő is elég volt ahhoz, hogy ... Így van, na, mikor a népművelés és a sajtó összekerül ... Nincs jobb dolgunk, mint Krakkóban rákezdeni: „A napokban fogja tárgyalni a vébé a Hírős Együttes dolgát... El kell már érni egyszer, hogy legyen egy reprezentatív művész- együttese a megyeszékhelynek ... Amit ezek a fiatalok itt produkáltak! Minden támogatást megérdemelnek... Most érezzük, mit jelent a népek barátsága erősítésében, országok közeledésében a kulturális kapcsolat .;; Egy-egy jó fellépést nem pótol húsz szónoklat Bem... Ügy kell magunkat észre- t éri leni: erre ráérünk otthon is. Inkább Krakkót nézzük. Ni, Ott egy kéttornyú templom. Egyik tornya magasabb, sisakját tor- nyocskák veszik körül, azok felett meg korona aránylik. Barátom nem azért népművelő, hogy ne ismerné a Mária-temp- lomhoz fűződő legendát. Két testvér építette. Egyik, hajtott éjjel-nappal, a másik lazsált, s hogy amaz meg ne előzze, annak tornya magasabb ne legyen, mint az övé, megölte. A király halálra Ítélte a gyilkost, saját költségére fejezte be a megölt testvér tornyát, s koronát tétetett a sisakjára. h» okkal meghatóbb a ma- gasabbik torony másik nevezetessége a „krakkói héjnál”. Innen a nap minden egész órájában kürtös ad jelzést a négy világtáj felé. A kürt jelzés „héjnál”, a magyar „hajnal” szónak megfelelő, abból is származik. Régen a fenyegető veszélyt is így jelezték. A legenda szerint a tatárok közeledtét észrevevő kürtös a „hejnal”-lal akarta felébreszteni az alvó várost. Trombitálás közoen lőtte át a fárkát egy tatár á nyilával1: Azóta ezzel a félbeszakított, befejezetlen hejnalozással jelzik az órákat... Megszemléljük a „Föd Bara- nami” (a Bárányok alatti) palotát. A bárányfejekkel díszített sairokházbam valamikor báránykereskedés működött. 1577-ben Báthori István király egy Békés Gáspár nevű hívének ajándékozta a házat. Békés Gáspár halála után felesége Wesselényi Ferencné lett, és itt nyitott magyar borkóstolót. Aztán itt a barokk stílusú Krzysztofory-palota. A hozzá fűződő egyik legenda szerint a ház alatt a Mária-templom felé vezető, hosszú folyosó kezdődik s halad tovább a föld alatt. Sok kincs van benne. 1768-ban cári katonák próbálták ezt felkutatni. Csak tokaji bort találtak, s a „folyékony arany”-ból néhányan annyit vettek magukhoz, hogy belehaltak. Fje mennyi, mennyi magyar vonatkozás, — ha most hirtélenében csak a „borosak” is kerültek szóba. Megvan még a régi magyar diákotthon... A Mária-templom csodálatos szárnyas oltárát alkotó Wit Stwosz- nál tanult a lőcsei iskola legjelesebb képviselője, Lőcsei Pál mester.'. Közös királyaink. r 1 A Wawel reneszánsz átépítéséhez Mátyás király palotája szolgált mintául, a waweli Zeigmond- kápolnáit az az olasz mester faragta, aki az esztergomi Ba- kócz-íkápoJnát... — Meddig nézelődtetek Nándi bácsival, nagypapa? — kérdezi majd egykor az unokám... S akikor kicsit féirefordítom a fejem, majd beismerem ... Hát... őszintén szólva, második alkalommal ismerkedtünk jobban. Először roppant kevés volt az idő, s mit tesz ilyenkor egy igazi magyar turista? ... Akkor mit tett gyermekem? Bevetettük magunkat egy-két áruházba, s vásároltunk „meglepetéseket” az asszonynak, nagymamádnak. Irtóztató hozzáértéssel. Végigmustráltuk az anyagokat, aztán összenéztünk. — Fiit gondolsz, olyan strapaszoknyának jó lesz az a zöldes- barna ... izé? — Naná! IFI utogattunk, vettünk egy ITJl szoknyára valót... A buszban csapták össze kezüket az asszonyok: „De gyönyörű estélyi ruhának való .. De nem lesz ez kevés?” (Folytatjuk.) Tóth István
