Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-17 / 193. szám
1967. augusztus 17, csütörtök 5. oldal Az építőknek vacak: a tudománynak kincs Honfoglaláskor! sírok Kalimajorban Szíárparádé a szegedi fesztiválon A királynő (Moldován Stefánia) és Don Carlos (Angelo La Fores eí kettőse. Egy építőmunkás ismerősömmel találkoztam a napokban . — Hajai, Kalimajorban kellett volna ott lennie az ősszel, ott aztán volt ám csont meg csont — mondta széles mosoly- lyal, mert tudja, hogy foglalkozom régészettel. — Csatornaárkot ástunk a megyei tanács üdülője mellett. Egyik nap találtunk három csontvázat is. Elég selejteseket, igaz, lukas volt a fejetetejük az istenadtáknak. A táskájukért se adtam volna két krajcárt se. Mindjárt szétmállott, ahogy hozzáértünk, a tartószíjakkal együtt. Hanem a táskán volt egy lemez, olyan jó tenyérnyi, mindenféle cifraságokkal, kacskaringókkal. Hogy jártunk azzal »is! Azt hittük, arany, széttörjük, hát kiderül, hogy valami fekete vacak. Eldobtuk. Ebből a hevenyészett elbeszélésből jellemző képet kaphatunk arról, hogy milyen pótolhatatlan megfigyelésektől fosztja meg a hozzá nem értés és a közöny a tudományt. Kétségkívül honfoglaláskori sírt találtak a csatomaásók. Erre vallanak a „selejtes”, azaz lékelt koponyák. (Az „agysebészetnek” ezt a műveletét nagy ügyességgel gyakorolták őseink: a fejsérülést szenvedett harcosok agyából ezen a résen át szedegették ki a csontszilánkokat.) Aztán a cifrázott, kacskarin- gós lemez: Nem lehet vitás, hogy omamentikus díszítésű tarsolylemez került felszínre. Tarsolylemez, amiből néhány darab van csupán múzeumainkban, és a régészet nemzetközi hírű tekintélyei ritka művészettörténeti értékként kezelik őket. Az előkelők viselték annak idején, aranyozott ezüstből készültek. (Az oxidált ezüstöt tartották fekete vacaknak a munkások.) Bizony: általános tünet országszerte: Az építőipari vezetők — noha sejtik, milyen jelentős leletek kerülnek szerszámaik útjába — ritkán értesítik a múzeumokat, sőt sokszor egyenesen megtiltják a munkásoknak, hogy beszéljenek róla. Attól tartanak, hogy a szakszerű feltárás késleltetni fogja munkájuk befejezését. Dehát, ne hánytorgassunk sérelmeket. Érdemes lenne anyagi áldozatot fordítani rá és szakértők vezetésével megvizsgálni, mit takar a kalimajori föld. Besenczi Sándor A Szegedi Szabadtéri Játékok | 1967-es programja elérkezett az | utolsó premierhez. Kilenc év1 sztárparádét felvonultató, sikerekben gazdag operaelőadásai után most újabb Verdd-mű, a Don Carlos került színlapra. Az augusztus 13-i premiert néhány kellemetlen momentum zavarta: két külföldi énekes szerepeltetésétől el kellett tekinteni, az utolsó pillanatok szerencséjére azonban a fesztivál igazgatósága tudott megfelelő szólistákról gondoskodni. Így II. Fülöp központi szerepére Nicolai Ghiuse- levet, a Szófiai Operáház rendkívül tehetséges basszistáját római lemezfelvételéről sikerült egyenesen Szegedre hívni, hasonlóképpen Angelo La Foresét, a Római Operaház két éve Budapesten már előnyösen bemutatkozott tenoristáját is. Az előadás sztárja Nicolae Herlea volt. a bukaresti opera vezető baritonistája, a Milánói Scala és New Yrok-i Metropolitan állandó vendégművésze. A hazai közönség budapesti fellépése mellett lemezedről egyébként is előnyösen ismerte már, de az a rendkívüli muzikalitással, speciálisan lírai színű hangi adottságokkal megformált Fosa márki, amit Szegeden produkált — sokáig emlékezetes marad. Ugyancsak előnyösen debütált a fesztiválon Gyurgyevka Csa- karevics, a Belgrádi Operaház mezzoszopránja, Eboli szerepében. A szerkezetileg, díszletrendjét tekintve kitűnően templomtérre alkalmazható és kifejezetten oda tervezett opera karmestere Vaszy Viktor, rendezője Szine- tár Miklós volt. aki a belső lélektani folyamatok és külső cselekmények logikailag helyes felépítésére helyezett súlyt Fülöp Zoltán egyedien hatalmas alapdíszletbe (az Escorial-palotába) komponált színpadán. A szegedi fesztiválom elkészült a jövő évi műsorterv is, így 1968-ban a Bánk bánt, a János vitézt, az Aidát mutatják be, és a Magyar Állami Népi Együttes, valamint egy külföldi művészegyüttes vendégszerepel. N. I. Fél évszázad Vékony alakját, derűs tekintetét jól ismerik a városban. Bottal jár, biceg, még az első világháborúban szerzett sebe miatt. Mégis valamiképpen fürgébb, mint az éplábúak. Belső indítékú ez a mozgékonyság; a tevékeny szellemű, hetvennyol- cadik évében is mindenre figyelő ember jellemének alapvonása. Joós Ferenc, akit legtöbben per Feri bácsinak szólítanak nálunk, mindenütt ott van, ahol jelentős esemény játszódik. Tömeggyűlésen csakúgy, mint felolvasó esten, szobára vatá son, vagy kiállítás megnyitásán. Ös kecskemétinek hiszik. Már csak azért is, mert annyit tud a városról. Pedig kerek fél évszázada él Kecskeméten. A fővárosban született, a Bánátban dolgozott és 1920-ban került Kecskemétre. Eredetileg pedagógus — és emellett a nyugdíjas korhatárig kitartott — de abból a fajtából, aki a katedráról nemcsak a tantermet látta be, sokkal mesz- szebb tekintett mindig, érdeklődése és hivatástudata egyaránt kiterjedt az egyetemes kultúra horizontjáig. Rengeteget írt. Újságcikket, tanulmányt, novellát, verset, regényt, színdarabot, még zenét is. Pályázatokat nyert. A Csonka katona meséi című kötete két kiadást ért meg, színdarabjait az ország számos vidékén játszották. Különösen érdekli a helytörténet. A bennszülött kecskeméti szeretetével gyűjti a város múltjának dokumentumait és kötetekre menő anyagot rendszerezett. ö bizonyította be, hogy Kelemen László, az első magyar színigazgató Kecskemét szülötte. Ezt így meséli el: — Eleinte Katona József nyomait kutatgattam, aztán a kecskeméti színészet múltját, s ekkor tűnt fel, hogy Kelemen László mindig visszatért ide, ahányszor csak bajba került. S ez bizony gyakran megesett vele. Meg aztán: Simái Kristóftól kért színdarabot, aki itt volt tanár. Más kecskeméti szerzőket is foglalkoztatott, Mátyásit például. A társulatában is voltak idevalósiak ... Mondom Hegedűs Gézának egyszer a gyanúmat. Azt mondja: Szép, szép, a feltételezés helytállónak látszik, de ml a bizonyíték? ... — Nekem ez is elég volt biztatásnak. Egy jó ismerősömmel nekiláttunk nyomozni. Kelemen László apja 1760-tól 67-lg itt volt kántor. Át kellett lapozni a meglevő anyakönyveket. Egyszer telefonál az ismerősöm: Alighanem megvan. 1762. július 26! Apja, anyja neve is egyezik ... Ezt aztán el is fogadhattuk teljes bizonyossággal. Hegedűs Géza is egyetértett, s ő püb- likáltatta a felfedezést... Joós Feri bácsi csak négy évig volt nyugdíjas. Bármilyen hihetetlen: most is dolgozik. A megyei könyvtár tájékoztatási szolgálatát látja el. ö tartja nyilván az összes régi és új helyi kiadványt, könyveket, bros- surákat, tájékoztatókat, plakátokat, meghívókat, a városról szóló különféle újságcikkeket, s ki tudná még megmondani mi mindenféle sajtóterméket. Óriási anyag. Több mint 50 ezer darab. Csak a különféle apró nyomtatványok száma meghaladja a 25 ezret. Hányán kaptak már tőle nagyon értékes segítséget a szak- dolgozatuk elkészítéséhez, forrásmunkákat a disszertációhoz, útbaigazítást a kutatáshoz. Mindemellett alapító tagja a TIT-nek, s a megyei ellenőrző bizottság elnöke. Aktív népművelő, még ma is tart előadásokat, ki-kilátogat a tanyákra is, hiszen a tanyai népművelés egyik úttörője volt. Tíz évvel ezelőtt a Szocialista Kultúráért érdeméremmel tüntették ki, tavalyelőtt pedig, a TIT jubileumi ünnepén megkapta a rendkívüli nagy elismerést jelentő Bugát Pál emlékérmet. ... Ha segítséget, útbaigazítást kér tőle az ember, nagyon szívélyes. Ha róla érdeklődik valaki, a maga csendes módján csak mosolyog és szűkszavúan felelget. Egyszer megkérdeztem: Any- nyi mindennel foglalkozott, volt tanító, újságíró, kutató, író, könyvtáros. Melyik volt a legkedvesebb? Mosolygott, elgondolkodott, megint elmosolyodott: — Népművelő voltam így is, úgy is, s az is maradok ... Kívánunk hozzá egészségben töltött sok esztendőt. Mester László A jugoszláv tu műsora *" CSÜTÖRTÖK 17.05: Hírek. — 17.L0: Énekelj velünk! — 17.25: Utazzunk! — 17.55: Műsorismertetés. — 18.00: Tv-úidon- ságok. — 18.15: Ifjúsági tribün. — 18.35: Daltanulás. — 19.00: Csava- gók. — 19.40: Hirdetések. — 19.54 Jó éjszakát, gyerekek! — 20.00: Ta híradó; — 20.38: Mozart: Don Juan Opera. — 22.00: Tv-híradó. — 22.20 NSZK-rUSA atlétikai találkozója. Lengyelországi szőttes Kirándulások I. 17 lgondolom, hogy valami- kor mind az ötvenen, akik kirándultunk Lengyelországba, megöregszünk egyszer. Lesz idő, mikor így szól az unoka: — Mesélj, nagyapa (nagymami), hogy is volt az — Lengyel- országban? S akkor önkéntelenül elmosolyodunk, felragyog a szemünk, keresgéljük az első szavakat — mivel is kellene kezdeni. Jobb híján talán így: — Nagy sora volt annak, gyerekem... Oszt miről szeretnél hallani? — Hát, hogy hol, merre jártatok a Hírős Együttessel? Mivel utaztatok? Ekkor közbekérdezünk: — Hogy mivel? Mindig, fur- tonfúrt busszal... És jól jegyezd meg: mindig csak 20 kilométerre mentünk el Tarnow- ból. Mert volt egy kedves, kissé cingár lengyel kísérőnk, a Jurek, akit Gyurinak neveztünk, mert tűrhetően beszélt magyarul. Nos, ha indulás előtt kérdeztük őt, Gyuri; mennyire megyünk innen? — lelkesen legyintett: „Csak 20 kilométer.” U armadnap már rájöttünk, hogy ez legkevesebb 80 —100 kilométert jelent... — így hát, kedves kis unokám, abban a 20 kilométerben volt legalább két tucat szerpentin, egy tucat szakadék, három hegység, két síkság, legalább két folyó... — No de, nagyapa (nagymami)! — Jó, hát — majdnem any- nyi... Aztán, mikor a sofőr jobb oldaláról felrecsegett a buszmikrofon, elhallgattunk. Banos József bátyád köszörülte a torkát, imigyen: „Kérném tisztelettel... Engedtessék meg nekem ■ • • Félreértés ne essék ...” Ez volt a hagyományos bevezető egy Idegenvezetői tájékoztatóhoz. Ügy. hogy később a torokreszelés után az együttes kórusa segítette ki őt ezzel a szöveggel. Egyébként Banos 1 Tóska bácsid olyan „virtigli” eszélt lengyelül, hogy mindárt első nap tudakolóztunk gymástól, honnan tud ennyire? Á romantikamentes valóság: i Kiskunfélegyházáról utazgatott be Kecskemétre, igazi kiskun; az egyetemen tanult meg lengyelül, és a megyed TIT funkcionáriusa. Tehát közeledünk egy gyönyörűséges városhoz. Mondjuk — Krakkóhoz. — Ha jobbra tekintünk.— hívja fel Banos József a figyelmünket, s ettől kezdve már varázsa alatt is vagyunk a sok- tomyú, sok-sok évszázados történelmi városnak, ahol egykor Lengyelország királyait koronázták. Szemünk végigsimít a Visztula hátán, — a mi Dunánkat is így szeretjük. — A folyó kanyarja dombot szegélyez, s azon túl trónol a királyi vár, a Wawel. intha a Gorkij fasor tá- ján járnánk... Ragyogó XX. század, világvárosi nyüzsgés, parkok, ősfák s pázsit takarta dombhátak, aranyfény vibrál az ultramodern, csupa- üveg, csempés középületeken; az egyetemi városon, az atomkori várostömbök közül terebélyesedő középkori vártornyokon ... Csak győzzük befogadni — autóbusztempóban — a pazar látványt... Királyok nevei, melyeken rajta van a nép bölcs mosolya — Ferdeszájú Boleslaw ... Szemérmes Boleslaw, aki IV. Béla magyar király lányát, Kingát vette feleségül. (Kingáról meg egy csodálatos sóbányáról majd máskor mesélek, kisfiam, kislányom.) . Tatárjárás... Aztán megállunk egy olyan forgalmas szegletben, mint mondjuk a mi Deák Ferenc terünk valamelyik sarka... Élményre éhesen kocog szét Kecskemét Krakkóba kihelyezett kis társadalma... ]\T os, kds unokám, mi Heltai Nándor bátyáddal; a városi tanács népművelési felügyelője volt akkor — olyan magától értetődően vágunk neki a legközelebbi utcáknak, mintha Baja belvárosában vagy Pesten a Majakovszkij utcán át iparkodnánk célunkhoz. Mindjárt ki is lyukadunk egy parádés szépségű, pontos négyzet alakú térre. Tóth István (Folytatjuk)
