Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-30 / 178. szám
GÁL SÁNDOR Az idők vastag dere Megérnek lassan a gyümölcsök és földre huppannak a szesztüzű nyárban perzselődnek a füvek, virágok a fák levelei s egymásra borulnak majd az őszi halálos dulakodásban. Kimarja az ég kristályszerkezetű, búzavirág-kék tiszta szemét is a rozsda befalazza illatozó ablakait a nyár, lecsorog a dombokról október arany-könnye s a csönd, mint bálnák testében a szigony rezegve megáll. De most még pihegnek a porlepte akácok a dűlöutak mentén. Habos lovak után kotyog a szénásszekér gumi és olajszagú búzaföldeken kombájnokat libegtet a délibáb, a lebukó nap frissen sült új kenyér. Fáradtan megyek haza a mezőkről különös hangokkal, muzsikával ballag utánam az esté sarokba teszem a kapát, de nyelének sima vonala sokáig lüktet a tenyerembe. Ügy, mint azoknak, akik autót, mozdonyt vezetnek s égbe fúródnak egy rántásával a botkormánynak, kezük visszaemlékszik még: épp ilyen fogása volt a gereblye nyelének, a vasvillának amikre már az idők vastag dere rakódik a pókhálós csendben vakrozsdát lehel vasukra az elmúlás üres istállókban, homályos szegletekben. Mégis gyümölcsök illatára, tengeri selymére gondolnak a szesztüzű nyárban és már mozdulnának újra de visszarántja őket az egérszagú csönd s a páncélos vakrozsda súlya... öreg szerszámokra emlékszik most a kezem. Álmomban várnak rám kalász-illatú lányok hanyatt fekszenek az osztagok árnyékában s szemükben szétnyílnak a búzavirágok. Ténagy Sándor: BAJ VAN, HA MAR MEQBÉKÉLSZ Baj van, ha már megbékélsz, ülsz a világ végén, pipázgatsz a kispadon, elhúz fölötted az idő, őszi madárraj, baj van, ha már nem tudsz káromkodni se, asztalra ütni, iöjjön, aminek jönni kell, ilyen az élet, hiába, mit is tehetnék, baj van, ha már kezeid közül kiszalad a gubancos világ s mint rossz kölykök, kicsúfolnak szerszámaid, tegnapi érveid, baj van, már le sem tagadhatod, a nyár, mint a legszebb családi ünnep összeterel minket, csak te hiányzol, itt zajong város, falu, nincs vége semminek, baj van, a legnagyobb: már nem lüktet agyad, mint a gépház, kisöpörted a munka szemetjét, koszt, gondot, ingerlő gondolatot, közönyöd puha szigetelőanyagával tömködöd ajtód, ablakod, baj van, a legnagyobb: már nem tudsz elfáradni, zsibbadtan összecsuktam s aludni úgy, hogy e város legyen a vánkosod és paplanod e meleg, tenyérnyi ország. Kamaszlány. (Kiss Attila rajza.) A mikor a fuvarosok elmentek, a tanító hozzálátott a szén belapátolásához. Rossz helyen volt a pince, oda nem lehetett lehordani a szenet, csak belapátolni és a betonpadlóról megint tovább, be a parányi lyukba, amit az építők, vagy a tervezők — lehet, hogy csak tréfából? — pincének neveztek el. — Jenő! A kiáltás fentről jött, az asz- szony hívta. Mi lehet, hogy abba kell hagynia a szénlapátolást? Nem mintha nagy kedve lenne hozzá, de ha már elkezdte, jobb lenne mielőbb befejezni. Nem akart lentről felkiabálni, felment és beszólt az ajtón. — Mi a baj? — Gyere be..; — Szenes a cipőm, mi van, miért hívtál? Az asszony közelebb hajolt, valamit mondott neki, aztán mindketten beléptek az ajtón. — Ne haragudj, hogy zavarlak ... hozzád jöttem ... Magas, vele egykorú férfi lépett ki az előszobába a nagyszobából. Jenő arcán a felismerés mosolya futott át. — Gézám, szervusz, barátom! Te élsz? Azonnal jövök, csak lemosakszom...! — Látod... Önagysága igazán nagyon sietett téged felhívni ... Elengedte a füle mellett a megjegyzést. — Foglalj helyet... A fürdőszobában csobogott a víz, Jenő még onnan is kikiabált: — Légy szíves, csinálj egy feketét ... ■fölösleges volt kiszólnia, a felesége már gázra tette a kávéfőzőt. — Mesélj, mi van veled? — lépett ki a fürdőszobából, és melegen üdvözölte a látogatót. — Élek, látod ... vendéglátóipari alkalmazott vagyok... de pontosabban, egy jó kis vendéglő főnke ... Megnősültem, elváltam, a gyerek az anyjá- pál.., kocsim az ablakod alatt...' — mutatott ki az utcára, miután egyszuszra elhadarta az életrajzát. — Gratulálok... — hirtelen ez jutott az eszébe, de maga se tudta pontosan, mihez is gratulál. — És hol élsz? — eszébe jutott, hogy legalább tíz esztendeje nem is hallott róla. A fogságból haza jövet együtt kezdték itthon az életet. Minden nélkül, egy szál ruhában... Mindketten gépállomásra kerültek, végigjárták az iskolát, traktorosok voltak, írnokok és bri- gádelszámolók, traktoron dolgoztak és irodán, igazán nehéz időkben..!. Géza, igaz, nem sokáig szívlelhette a mostoha viszonyokat, jobb megoldást keresett ... később megbízhatatlan hírek szerint... IAJ íg Géza arról beszélt, hol lakik, és hol van az „aranybánya”, a mesés kereseti lehetőségek forrása, a Duna- menti vikendháza, — gondolatai kiegészültek a bizonytalan emlékek és hírek mozaikjaival. Igen, jól emlékszik, hiszen most említi, hogy amikor „kijött...” még inkább tudta, hol a helye és mit kell csinálnia ... — Azóta gebines vagyok.'. ~. öregem, meg lehet élni... szerényen — tette hozzá elbigy- gyesztve a száját. A tanító a kezdeti öröm osz- ladozása közben egyre szoron- góbb érzéssel nézte barátját, volt hadifogolytársát, volt traktorostársát, aki angol eleganciával öltözötten ott ült, vagy nem is ült, hanem terpeszkedett a fotelben, amely most olyan szürkének, egyszerűnek tűnt az elegáns látogató alatt, hogy szinte lesírtak róla a nehezen fizetett részletek forintjai... — Hallom, te meg táblanyaló lettél... legalább igazgató, mi? Elég nagy szamár vagy, öregem, ismerem, milyen sorsa van egy ilyen iskolaigazgatónak ... — Csak tanító vagyok, nem igazgató... — Annál inkább! Van egy mindennapos vendégem, egy tanító, akinek a napi fröccsadagját önköltségi áron adom, — önköltségi áron! U angosan felnevetett, tet- szett neki a saját ötlete: „önköltségi” fröccs a tudomány szolgálatában! — Elég szomorú! — csúszott ki a tanító száján. — Mi? Hogy bort iszik, vagy hogy olcsóbban adom? Szegény, mint a templom egere...! Az asszony hozta a feketét. — Köszönöm és gratulálok! Jelentőségteljesen nézett az asszonyra és a házigazda félszeg nevetése sem zavarta. — Bocsássanak meg, mennem kell... mindjárt jön a fiam... csak beszélgessenek... — Asszonyom... legalább annyit engedjen meg, hogy hódolatomat fejezzem ki... Elbűvölő ! Az asszony nem válaszolt, kényszeredett mosollyal ment ki a konyhába. — Most gyorsan mesélj azért valamit magadról, aztán elmondom én, mi járatban vagyok! Szürcsölni kezdte a feketét. — Mit is mondjak ... Valóban, tanítóskodom, illetve... mindketten tanítók vagyunk __ D e mielőtt elmondhatta volna, hogy azok az évek hogyan teltek el, mennyit kellett tanulnia, éjszakáznia, dolgoznia, aztán kint a tanyai iskolában a mostoha viszonyokat, amik mind nemhogy eltávolították volna, de egyre közelebb hozták ahhoz, amire már gyermekkorában annyira vágyott, és amit végre megvalósíthatott... És az asszony, a felesége, akit ennyi év után is úgy szeret, mint az első percben,., ezek az együtt töltött küzdelmes évek... Nem, nem mondhatta el, mert látogatója nem hagyta lpeszélni, nem is volt rá kíváncsi. Talán jobb is ... — gondolta, amikor amaz újra átvette a szót, és már arról beszélt, hogy hogyan lehet bepenészed- ni egy ilyen odúba, egy koszos iskolába, havi kétezerért gürcölni, nyavalyás, rossz kölykök dolgozatait javítani, hülyeségeiket hallgatni... — Te beszélsz hülyeségeket ... bocsáss meg... ha egyáltalán komolyan beszélsz! — vágott bele végül is látogatója szavába. — Azt hiszem, neked fogalmad sincs, milyen egy tanító élete, sorsa, és hogy mi a szép az életben ...! — Hogy mi a szép? öregem, elhiheted, hogy én tudom... és úgy látom, kettőnk közül te nem tudod! Pedig jobb sorsot érdemelnél...! J enő tekintete elborult, de türtőztette magát. Visz- szafojtott hangon szólalt meg: meg: — Biztos, hogy nagyon sokan sokkal jobban élnek, mint mi... mondjuk, a kocsmárosok... — Pardon! Vendéglős...! — Nekem mindegy! — most már indulat csengett a hangjában. — Nem Irigylem a sorsodat, bár tudom, hogy jól élsz! Nekem többetér, ha a tanítványaimat megismertethetem a világ igazságaival... — Igazság? — a vendég hangosan felnevetett. — A te igazságaid! Az enyém, az igazság! A dohány, öregem! ÍZ' opogtattak. ősz hajú, ko- pott bekecsű férfi lépett be. — Bocsánat, tanító úr... látom, szenet vett... ha kell, szívesen belapátolom... — Lajos bácsi... ha ráér... de megyek én is nemsokára ... Az öreg kiment, a vendég most már sietősen kezdett beszélni : — Ide figyelj, te néptanító! El akarlak vinni magammal! Szükségem volna egy értelmes emberre! Rád gondoltam! Gyere el hozzám... egy év alatt ötszörösét keresed az itteninek! Papírt, tollat vett elő, gyorsan felírta a címét, és a cédulát letette az asztalra. — Gondolkozz rajta.: 1 én csak jót akarok neked... nektek ... — és a konyha felé kacsintott. A tanító szótlanul nézte, amint elegáns vendége magára vette felöltőjét, és ahhoz sem volt kedve, hogy kikísérje. Csak udvariasságból tette. A vendég még akkor is mondta a magáét. — Lehetne neked is ilyen kocsikád ... vagy talán már van...? — Nem, nincs.:; és nem is érdekel... Amíg vendége kenetteljes kézcsókkal elbúcsúzott a feleségétől, azon gondolkozott, hogy ez az ember az-e valójában, akivel a fogság hosszú éveiben olyannyira együtt tudott örülni ezernyi apróságnak; akivel együtt mondták a Radnóti-ver- seket... „Oly korban éltem.. Igaz-e, hogy ez az az ember...? Igen, ő az... Hiszen amikor a hosszú fogság csendes óráin az otthonról mesélt, mindig a „nagy ház”-ra gondolt, ahol a kapuk zárva voltak mindig a kéregetők és a kóbor kutyák elől... Akkor nem értette, csak nevetett ezen... Most, több mint másfél évtized távlatából, egyszerre megértette..: „A kapuk zárva voltak...” Az első kapu és a hátsó kapu... zárt kapuk... Visszafelé kettesével vette a lépcsőket, a szobában apró darabokra tépte a cédulát, aztán kiment, le a pincébe, folytatni a szénlapátolást. — Vendége volt a tanító úrnak? ... — kezdte a beszélgetést Lajos bácsi. — Még sosem láttam... Rokon ...? — Nem, nem rokon ... Tudja, Lajos bácsi... egy olyan ember, akinél a kapukat mindig zárva tartják... A z öreg nem értette, meg- csóválta a fejét, de nem kérdezett többet. Szótlanul lapátolták a szenet... Antalfy István
