Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-20 / 169. szám
r 1967. Július 20, csütörtök l 5. oldal Számadás Bátyán Átutazók Kőpadlós kocsma volt ez a ház, ivóval-kármentővel és vaksi ablakokkal. És hogy művelődési otthon lett belőle, jófor- ,mán mit sem változott. Építettek bele egy 6X4 méteres színpadot, ennyi az egész. Azazhogy: tavaly még vetítővásznat is húztak, meg gépházat, mert társbérlő lett a mozi. Bár ne lett volna... — ezt mondják a bátyai vezetők, mert bizony hátrányára van ez a kettősség a népművelésnek. Ez a kis terem — 150 személyes mindössze — Bátya művelődési otthona. Egyszerű kertiszékekkel bebútorozva, őszintén szólva szégyenük ezt a szegénységet, dehát... Eddig nem tellett többre Bátyán, a paprika hazájában, ahol minden házat füzérek díszítenek. Kis falu — 3000 lakos, ebből Is 400 külterületen, szálláson lakik — egyszerű lehetőségekM EDDIG? Lassan lépkedtem hazafelé a Leninvárosból. Még tovább gyűrűztek bennem az élmények: mindaz, amit ott láttam, a jövőt idézte. Elgondoltam a Batthyány utca járdáján lépegetve, hogy mekkorát változott egy évtized óta a világ. Milyen más, szebb, tisztább, emberibb lett minden! Aztán a kiábrándulás. Odaértem a kocsma elé. Hangos, durva beszéd. Eldőlt kerékpárok. Káromkodás. Bent füst, bűz, négy-öt részeg ember. Minden csúnya. Minden a múltai idézi. Csak állok döbbenettel. Minek ez? Es éppen itt? És meddig? Csúnya, piszkos, rossz hírű ez a kocsma. Aki nem hiszi, kérdezze meg a leninvárosi szülőket. Akiknek gyermekei ott járnak el az iskolába. És akik közül sokan azt kérdezik: meddig lesz ez még itt? Emlékszem: évekkel előbb Pesten milyen sokáig tartott a harc, míg a rossz hírű „Fehér Ökör” vendéglőt megszüntették. Mi is úgy járunk vajon? Vagy a fejlődés megkövetelte jó ízlés rábírja az illetékeseket arra, hogy eltüntessék innen? V. M. kel. Nézzük meg, hogy sikerült számukra ilyen körülmények között az utolsó népművelési évad? Mit végeztek Kálocsától 4 kilométerre a bátyai népművelők? Néhány lelkes ember Fehér Zoltán tanár, honismereti kutató, Marokity Péter, a községi tanács pénzügyi előadója és Szarvas Lajosné, a művelődési otthon vezetője ülik körül az asztalt. Hadd mondják el ők dióhéjban véleményüket a végzett munkáról. Fehér Zoltán: Én a honismereti kutatást csak „maszek” alapon végzem, szakkörünk ugyanis nincs. Hamarosan elkészül egy munkám, amelyet az MTA néprajzkutató csoportja ad ki. A 30 tagú KlSZ-ének- kart vezetem, amelynek a járásban már jó csengésű neve van. Az énekkart a négytagú tamburazenekar kíséri. Tagjai idősebb emberek. Marokity Péter: öt párból álló nemzetiségi tánccsoportunk januárban alakult, még nincs nagy múltja, csupán egy aranyérmünk van, az idei nemzetiségi táncfesztiválon kaptuk, — Baján, ősszel lejön hozzánk a Magyarországi Délszláv Szövetség koreográfusa és foglalkozik velünk. Ugyancsak én vezetem a 12 tagú színjátszó csoportot is, amelyet zenés daraboknál szintén a tamburazenekar kísér. Mi közös programmal járjuk a környéket: énekkar-szín- játszók-táncosok. És persze a tamburások. Szeretnénk Fehér Zoltán néprajzi gyűjtéséből egész napos műsort adni, már készülünk is rá. Szarvas Lajosné: Sajnos, a 60 tagú KISZ-szervezetünk számára helyiség hiányában nem tudunk megfelelő klubéletet biztosítani. A művelődési otthonban van egy kis szoba, de az nem alkalmas ilyen célra. Ezért a fiatalok inkább Kalocsára járnak be szórakozni. Hét kocsma gőze Pedig tervbe vette a földművesszövetkezet egy zenés cukrászda megépítését. Hiszen ezért vették igénybe a régi mozihelyiséget, több mint egy éve, de semmi jele annak, hogy itt zenés presszó készül. Kocsma azonban annál több van: hét. Különösen a hetediknek a történetét érdemes rögzíteni. Nagy szükség lett volna már az öregek számára egy klubhelyiségre, hogy napközben legyen nekik hol elbeszélgetni, elszórakozni. A termelőszövetkezet hajlandóságot is mutatott, a klub segítésére, mígnem egyszer rájöttek, hogy jövedelmezőbb lesz, ha az egyik keceli szakszövetkezet borát mérik a helyiségben. Így is lett: megszületett a hetedik kocsma. Megmondjuk őszintén: egy községben, ahol a művelődés olyan nehézségekkel küzd, mint Bátyán, ott inkább a kocsmák számának csökkentésével kellene helyiséget biztosítani a fiatalságnak, továbbá — mivel a Piros Paprika Termelőszövetkezet közvetlenül is tapasztalja, hogy a mezőgazdasági ismeret- terjesztés ma már termelő erő —, inkább azt kéne elősegíteni, hogy a legutóbbi egy esztendőben oly nagy sikert aratott ismeretterjesztő előadások még több létjogosultságot kapjanak a jövőben is. Ez nem volna nehéz a tsznek, hiszen költségvetéséből 17 ezer forintot ajánlott fel kulturális célra. Igaz, — panaszolják a művelődés helyi irányítói —, az átutalás nehezebben megy, mint az ígéret megtétele. Milyen lesz a jövő ? A kerek asztalnál arról beszélgettünk: milyen lesz a jövő. Egyáltalán nem sötét: a község hamarosan hozzájut a régi paprikamalom épületéhez, amelynek lebontása, illetve átalakítása után itt lesz majd a község új művelődési háza, mozija, orvosi rendelője és gyógyszertára, az orvosi lakás, valamint a tisztasági fürdő. Már évek óta tartalékolják erre a KÖFÁ-t. Ebben az évben elkezdik a munkát. Ha mérsékeltek is az eredmények, a lelkesedés és a jó szándék megvan az itteni népművelőkben. És ez sokat jelent. Mert a lelkesedés és jó szándék kisugárzik: a községben 30 értelmiségi dolgozik és száz érettségizett él itt, ők is átveszik lassan a lelkesedést. Rövidesen sor kerül arra is, hogy újabb tanúbizonyságot tegyenek erejükről és lelkesedésükről: szeptember végén falunapot rendeznek, amelyen szerepel majd falutörténeti és néprajzi kiállítás, számos kulturális műsor, bátyai dalok és táncok. Erre távolabbi vidékekről is várnak vendégeket. Balogh József ÉRDEKES útijegyzetet olvastam nemrégiben egyik országos lapunkban. A bulgáriai idegen- forgalomról szólt, s azt fejtegette, hogy a kedvező természeti adottságokkal rendelkező Bulgáriában szinte nemzeti üggyé vált az idegenforgalom. S történik ez nem csupán érzelmi alapon — a bolgár nép egyébként is vendégszerető! —, hanem nagyonis tudatosan, központilag irányítva, az idegen- forgalmat a népgazdasági jövedelemforrások jelentős tényezőjévé avatva. Mindez természetesen sok anyagi áldozatot és befektetést is kíván, de végső soron megéri, mint viszonylag gyorsan visszatérülő beruházás. Felesleges volna most a bulgáriai példát hazai viszonyainkra ajánlgatni. Különben is közismert, hogy lehetőségeinkhez mérten nálunk is történik egy s más az idegenforgalom fellendítése érdekében. Főként persze a Balatonnál, a szép hegyvidékeken és egyéb kedvező helyeken. Nem szeretnék most a mi megyénk, a Duna—Tisza köze adottságaival előhozakodni, hiszen meg vagyok győződve róla, hogy ez közismert, s csak idő kérdése a felismerés: vannak nekünk is idegeneket vonzó tájaink, nevezetességeink, s érdemes jobban törődni velük. Azzal sem akarok bővebben foglalkozni — általánosabb vizsgálódást érdemelne —, hogy pár éve a megyei tanács vb is tárgyalt az idegenforgalomról, s akkor igen hasznos határozatok születtek. Főként arra vonatkozóan, hogy a helyi szervek a saját hatáskörükben is sokkal többet tehetnének a vendéglátás érdekében. De nyilván ez is külön téma lenne, s csupán ajánlani lehet az illetékesek figyelmébe. VOLT AZONBAN egy kissé nosztalgikus megjegyzése az említett útijegyzetnek, amelyen még akkor is érdemes elgondolkozni, ha jelenleg nincs szándékunkban „félreverni a harangot" idegenforgalmi ügyben. Arról a megállapításról van szó, hogy mi, sajnos, csak amolyan „tranzit”-ország vagyunk, ahol csak átfutnak, áthaladnak a turisták egyéb úticéljaik felé. Ha vannak is kimondottan ideérkező vendégeink, tudomásul kell venni, hogy déli szomszédaink kedvezőbb helyzete folytán nekünk be kell érni a szerényebb lehetőségekkel. Hozzátéve, hogy ezek kiaknázásában is sok még a tennivalónk. MINDEZ arról jutott eszembe, hogy a napokban Szegedről utaztam hazafelé Kecskemétre, s az országúton valóságos karavánnal találkoztunk. Külföldi — főleg csehszlovák — gépkocsik serege haladt lefelé szinte megállás nélkül, megszámlálhatatlan mennyiségben. S ez tart hónapokig a nagy nyári üdülési időszakban. A Félegyháza közelében levő Aranyhegyi csárda mellett, mint oázis körük parkírozott néhány külföldi autó, jelezve: azért ha megéheznek, megszomjaznák — és ha van hol — szívesen megállnak ezen a vidéken is az átutazók. Csak az a kérdés, találnak-e olyan helyet, ahol kényelmesen le lehet táborozni, s ahol a közelben van enni- és innivaló, felvehetik a benzint, esetleg lemosakodhatnak stb. S ha végigpásztázzuk gondolatban mondjuk a nemzetközi E— 5-ös útvonal mentét, s annak is a megyénkén áthaladó szakaszát, bizony be keli látnunk, csak nagyon elszánt utazó nyomja itt be a féket hasonló szándékkal. Hiába, el keli ismernünk, nem vagyunk mi erre a forgalomra, a külföldiek fogadására, pár perces vendégül látására sem felkészülve. ÉS MOST valamiféle tanulságféle következne, de ebből talán az tűnne ki, hogy a cikk írója bölcsebbnek akar látszani másoknál. S a dolgok megfogalmazásával nem is állunk mi hadilábon, hiszen ez a legköny- nyebb. Kimozdulni és kimozdítani valamit a megszokott állapotából, ez már nehezebb. Mostanában — szinte sematikus — azt szoktuk erre mondani: majd az új mechanizmusban ... De tudjuk, az sem lesz csodaszer. S tálán nem is kellene még egy esztendőt várni, a legközelebbi nyári évadig. Ha kezdetleges eszközökkel is, de el kellene kezdeni valahol. Mielőtt az átutazók végleg leszoknának arról, hogy a mi vidékünkön is lestoppoljanak és körülnézzenek egy kis időre. F. Tóth Pál Az ezredes Tuljevhez fordult: — Ha csak a legkisebb bizonytalanságot is érzi, még nem késő. Visszaléphet. Még kitalálhatunk valami szalonképes magyarázatot. ön itt is hasznos lehet nekünk. Mihail Tuljev izgatott volt és mint ilyen pillanatokban mindig, most is szaggatottan beszélt. — Most itt maradnom azt jelentené, hogy adósságban kell élnem. Nagyon sokkal tartozom Oroszországnak. Nekem ezt le kell törlesztenem. — A bosszú nagyon rossz útitársa lenne. — Ez nem bosszú. Üzleti megfontolás. Tartozik—követel. Ók maguk tanítottak rá. — Ha így áll a dolog, nem tartóztatom tovább ... Néhány nap telt el. A vonat már Kiev felé vitte Mihail Tul- jevet, amikor a követség megkapta a Szovjetunió külügyminisztériumának jegyzékét. A jegyzékben közölték, hogy Antikváriust, akit a Szovjetunió elleni kémtevékenységen értek, „persona non grata” nyilvánít- tatik és megfosztják a Szovjetunió területén való tartózkodás jogától. (A bizonyításban felsorolták a tényeket: a feladatokat, amelyeket Nyikolaj Nyiko- lajevics Kazinnak adott, kapcsolatát Kondrát Akulowal, a kísérletet a mikrofilm átvételére stb.) Néhány napi kievi tartózkodás után Tuljev Odessza felé vette útját. XXI. FEKETE-TENGEREN FEHÉR HAJÓ A hajó tulajdonképpen nagyszerű és vidám nyaraló volt. Kajütjeiben, három fedélzetén jókedvű embereket vitt, turistákat európai országokból. Otthon, saját hazájukban foglalkozás, jövedelem, pártállás szerint különböztek egymástól. Bár a hajón is voltak különbségek — egyik fényes luxuskabinban lakott, a másik harmadosztályon —, mégis, amikor egy szép reggelen behajóztak, bizonyos szempontból egyformává lettek. Elsimultak és elmosódtak hétköznapi életük határai és sza- kadékai — a túra idejére. Hasonlóvá tette őket egymáshoz az új tájak iránti élénk érdeklődés és kíváncsiság. Igen, általában a hajó nagyszerű és vidám volt. A Feketetenger partvidékével párhuzamosan úszott. Kikötött Szuhu- miban, Szocsiban, Jaltában. Ilyenkor háromszáz utas tarka, nevető áradatát ontotta a partra. Odesszához azonban nem valami vidáman közeledett. Miért? Két ok miatt is. Jaltából a menetrendhez képest tíz óra késéssel indulhattak tovább egy nem fiatal, de igen könnyelmű párocska miatt, akik meglátogatva a Masszandra borkombinátot, s olyan híven áldoztak a márkás muskotályoknak, hogy egész éjszaka nem találták őket. Ez a késés tíz órát lopott el az Odesszára előirányzott időből, pedig Odesszában igazán van látnivaló. Ezért voltak a turisták rossz hangulatban. A bajkeverő párocska pedig bezárkózott kajütjébe, várva, míg sorstársaik haragja csillapodik. A rosszkedv másik oka az volt, hogy Odessza zuhogó esővel és az évszakban szokatlan erős széllel fogadta őket. Mellesleg, régen köztudott, hogy az eső és más időjárási kellemetlenségek senkire sincsenek olyan lehangoló hatással, mint a turistákra. A hajónak korán reggel kellett volna befutnia Odessza személykikötőjébe és késő este felszednie a horgonyt. A legjobban azok csalódtak, akik számítottak rá, hogy eljuthatnak az Operába. Ám az előadás már régen megkezdődött. Bosz- szúságuk határtalan, de a többiek hangulata sem volt jobb. Végre eljött a régen várt pillanat. A kikötőhidat leeresztették, a fedélzetre feljött a határőrtiszt a beosztottaival, az egészségügyi felügyelő és az „Inturiszt” képviselője. A késés, az eső, a turisták türelmetlensége akaratlanul is megzavarta a szokásos ügymenetet, amelyen a külföldi hajók utasai rendes körülmények között átesnek. A határőrtiszt és két beosztottja bő esőköpenyben a ki- kötőhídnál helyezkedett el, háttal a szélnek és a ferdén vágó esőnek. Az egyik határőr nehéz polírozott ládikót tartott féltőn betakarva köpenyének szárnyával. Az utasok csoportosan hagyták el a hajót a következő rend szerint: A csoport vezetője leadta a határőröknek az útleveleket, be* mutatta a névsort. A határőrök az útleveleket a ládikóba rakták. Ezután a kikötőhídra léptek a csoport tagjai. Az egyik határőr mindegyiknek átnyújtotta a partraszállási engedélyt, magánál hagyva az ellenőrző szelvényt. Szóval az eljárás nem lett volna túlságosan terhes, ha nincs ez az átkozott időjárás... A mólón autóbuszok várták a turistákat, de az eső ellenére többségük nem vette ezt a kényelmet igénybe. A legtöbben azt kérték, hogy vezessék őket a lépcsőkhöz. Azokhoz a lépcsőkhöz, amiket világhírnévre emelt az ejzensteini „Potyemkin” cirkáló. Ám bízzuk a kétszázkilenc- venkilenc utast a vendégszerető város gondjára, mi pedig kövessük a háromszázadikat, aki alighogy csoportja kiért a De- ribaszovszkajára, kivált és észrevétlenül lelépett. Ö nagyon sok szempontból érdekes számunkra. Utazás közben turista létére nagyon furcsán viselkedett. Mindig betegnek mondta magát és egyedül feküdt elsőosztályú kajütjében. Néhányszor meglátogatta a fehérköpenyes hajóorvos, de mit sem javított állapotán. Nem lépett partra, nem vonzotta sem a tánc, sem a táj. (Folytatása következik.>
