Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
A helytörténeti kutatás lapjairól f&aja környéki NAPILAPJAINK minden évben hírt adnak arról, hogy valamelyik szerencsés halászbrigád egy-egy hatalmas vizát kerít hálójába. Szenzációnak számít az ilyen zsákmány, mert a viza ritka vendég a Dunában. Századokkal ezelőtt azonban tömegesen vonult fel minden tavasszal és ősszel egész Komáromig. Pozsonyig a Fekete ten- berből ez a kecseegéhez hasonló 2—5 mázsás hal. Halászata főleg Komárom környékén vált nagymérvűvé, ide a királyi udvar is kivonult, hogy végignézze az izgalmas halászatot. Komárom látta el friss vizahússal Bécs, Párizs, Krakkó fejedelmi udvarait is. Az egykorú krónikások és a későbbi történészek annyit írtak a csallóközi vizafogásokról, hogy a többi helyről szinte megfeledkeztek. A török időkben kevesebb lett a viza, a viszonyok sem kedveztek a kereskedelemnek, ezért az 1600-as évektől egyre kevesebbet hallunk róla. Az a tudat alakult ki, hogy századok óta csak véletlen zsákmány már a viza a Dunában. Pedig az első világháború előtt Baja környékén még halászták. A vizafogásnak három módja volt. Oklevelekből tudjuk, hogy hajdan hatalmas cölöp rekeszeket „szégyéket” építettek. Ezek készítéséhez egész jobbágyfalvakat kirendeltek robotra, ebből is következtethetünk méretére. Pontos alakját, szerkezetét nem ismerjük. Mivel a vonuló halrajok útját gátolta, és. a hajózást is akadályozta, sokat pereskedtek a vizafogók miatt. Egy ilyen szégyét említ egy középkori oklevél Bátmonostor határában. A kerítőhálót vékony kötélből kötötték. 8—10 ágyékkötős legény húzta a hálót, s mikor már a sekélyebb vízbe értek, Karai László: Fohász A tisztaságod úgy fehérük bennem, mint akácok gyolcsfehér virágja s öreg nénik megfakult jegykendőjén a füstezüsttől hamvas alkonyok. Mióta látlak, szebbé lettem; frissen mosdott lélekkel élek s szívem köré fonom föloldozó glóriául a hallgatásod is. Ági, borongó bamafényű álmom pazar csodája te — segíts fölérnem vágyaimmal hozzád és jobbik önmagamhoz. beugráltak, és a vizákat az iszapos part felé zavarták. A sekély vízben megragadtak egy-egy hatalmas halat, hasát vakargatva csillapították le. Pórázva fűzve a parti fákhoz kötötték. „A hosszú sorban fákhoz erősített halakat nagy lelki gyönyörűséggel nézegettük” — írja egy szemtanú 1702-ből. Hasonló leírást ismerünk 1800-ból Tolnáról is. A vizák megritkulásával a múlt század végén már nem készítettek külön vizahálót, csak a harmadik, legérdekesebb módszert, a horgászatot alkalmazták. Romániából, vagy Apatinból szerezték be az arasznyi hosszú, tűhegyes horgokat a Baja környéki halászok. Vastag, 30—40 méter hosszú kötélre, egymástól 80 cm-re kötözték fel a horgokat kb. 1 méteres vékony kötéllel. Ügy fektették le a legmélyebb mederrészekbe, mint a fenékhorgot, csakhogy nem használtak csalétket Ehelyett a horogra öklömnyi, többsarkos, fényesre kátrányozott parafát kötöztek. Ettől a horgok lebegtek a vízben. A kíváncsi viza orrával bökdöste az úszót addig játszott vele, míg a szomszédos horog a farkába nem akadt. Ez olyan fájdalmat okozhatott neki, hogy nem próbálta kitépni magát nyugodtan várta végzetét Jött is az, halászok képében. A horogtól megszabadult a viza, de pórázra került. Ha mégis fickándozott, ott volt a vágóhorog, vagy egy bunkósbot Az 1910-es évekig Baja alatt a Sáros partnál rendszeresen horgásztak vizára. Biztosak lehettek a dolgukban, hogy horoggal vagy hálóval elegendő vizát és tököt fogtak, mert még 1907-ben is vállalják a bérleti szerződésben fél év alatt az egy mázsa viza vagy tok beszolgáltatását az érseki konyhára. A múlt század elején Tolnát, Paksot, Öcsényt, Bátát, Kölke- det említik — többek közt — mint jövedelmes vizafogó helyeket. A viza húsát vagy vendéglők vásárolták meg, vagy a kereskedő tőkén mérte ki. Ikrájából készítették a kaviárt, hólyagjából borderítőit. A fejéből főzött savanyú leves a mesterek kedvéit étele volt. A VASKAPU szabályozása, a meder karbantartó munkák, és az erős hajózás miatt a vizák mind ritkábban jönnek fel a Dunán. A nagy vizahorgokból vágóhorog lett, vagy a múzeumi vitrinekbe került. A fogási elv azonban nem veszett el. Az élelmes halászok elkészítették kicsiben a vizahorgot — kecse- gére. Rokon hal, rokon szokások. Van azért sok fortélya ennek a horgászati módnak. A dugók nagyságát összhangba kell hozni a víz sebességével, ismerni kell a megfelelő helyeket, ahol a meder nem rakódik tele szeméttel, nem önti el a homok, s főleg, ahol jár a hal. Nyilván a vizahorgászatnak is voltak ilyen feltételei, csakhogy magyar szakértői rég porladnak. BÁJÁN 1946-ban fogtak egy 110, 1956-ban egy 135 kilós vizát. Volt is sok nézője mindkettőnek! Ezeket azonban már kerítőhálóval fogták, mint ahogy majd minden évben hálóba kerül egy-egy példány a Dunán. Bőre többnyire múzeumba kerül, húsa a halászcsárdák ritka csemegéje lesz. Dr. Sólymos Ede B. Mikii Ferenc: Utca. svuma: Simogatás Lillafüredre mentünk, s a buszon megsimogattad egy gyerek fejét. Magadnak élő ember vagy, tudom de az a mozdulat másról beszélt. Mondd, tudtad-e, hogy szöszke gyerekhajba bújtattam el didergő szívemet? ősznek, halálnak nincs hatalma rajta, Kezed nyomán örökké jó meleg. BARÁTOM külföldre utazik. Messzire megy. Bergengóciába. — Irigyellek — mondtam neki —, nincs szebb dolog, mint világot látni. — Én is örülök az útnak — felelte a barátom —, csak azt nem tudom mit hozzak? Szerinted mit érdemes hozni? — Az attól függ, hogy mire van szükséged ... — Mire? Tulajdonképpen semmire. Mindenem van... De mégsem jöhetek haza külföldről üres kézzel... Mit érdemes hozni? Mi az, ami olcsó, amit nem kapok itt Pesten ... Komoly gondjaim vannak... — Lesz pénzed? — kérdeztem. — Lesz. Nem sok, de lesz. —i Azt hallottam, hogy odakünn nevetségesen olcsó a víziló... — Megőrültél? Cipelni nem fogok. Nem mondom — tette hozzá elgondolkozva —. ha lehetne kapni törpe vízilovat, tíz-tizenöt dekásat, azt érdemes lenne venni.., Mikes György: /VSH érdemes hozrsi ? — Hát persze, hogy érdemes lenne. Próbálj itthon venni vízilovat, pláne tíz-tizenöt dekásat! Ott biztosan fillérekbe kerül az ilyen, ha van... — Jó, jó, de a víziló szereti a vizet. Mondjuk, a fürdőkádban tartanám. De nem csinál egy ilyen állat locspocsotl A feleségem murizna miatta. De — teszem azt —, ha kapnék egy olyan kis vízilovat, amelyiknek víziszonya van, akkor feltétlenül vennék egyet. Érdemes lenne. Te is úgy találod? “ Feltétlenül. Ha valamit, akkor tiz-ti- zenöt dekás víziszonyban szenvedő vízilovat érdemes venni — mondtam meggyőződéssel. — HOL KAPOK én olyat Pesten? — morfondírozott a. barátom, — Sehol. — Jó volna azonban tudni, mit eszik egy ilyen kis víziló? Mert ha sokat zabái, akkor nem, érdemes hozni. De ha megelégszik az ételmaradékokkal — a feleségem kitűnően főz —, akkor érdemes volna hozni... i— Meghiszem azt. Barátom töprengve nézett maga elé. — PERSZE, mire jó egy ilyen kis víziló? Semmire. Ha pedig semmire se jó, akkor minek hozzak? Nem mondom, ha fütyülni tudna! Ha találok fütyülő, víziszonyban szenvedő, házikosztot szerető, kisétvágyú, tíz-tizenöt dekás vízilovat, gondolkozás nélkül veszek egyet, mert akkor érdemes. Esténként szívesen elhallgatnám dalolását. — Szép is az — bólogattam. — Nincs szebb a víziló danájánál. Hidd el, nem bánnád meg. Csakis ilyen állatot érdemes venni odakünn. Hol kapsz te ilyet Pesten? — Sehol « felelte barátom. — Azért lenne érdemes venni. Tudod, én akárhányszor külföldön jártam, mindig érdemleges dolgot hoztam. Most is olyat szeretnék hozni. “ Nézz jól kőről odakünn! — Bízd csak rám. Alaposan körül fogok nézni. S ha találok egy olyan pici vízilovat, amelyik még repülni is tud, akkor gondolkozás nélkül veszek egyet, mert akkor nagyon érdemes, igaz? — Tökéletesen igazad van. Csak kis repülő vízilovat érdemes venni. — örülök, hogy egyetértesz velem. Tudod, olyan az: inkább egy hasznos dolgot veszek, mint sok fölöslegeset. VÉGÜL megegyeztünk: Bergengóciából tíz-tizenöt dekás, víziszonyban szenvedő, házikoszton élő, kisétvágyú, fütyülő és repülő vízilovat érdemes hozni. Mást nem. Mást Pesten is lehet kapni. adtam egy másik barátom tudtára. A«" A segédrendező volt a filmgyárban (azóta feljebb lépett a ranglétrán), s állandóan noszogatott, hogy válasszam én is a szakmáját, de hadd mondjam így: hivatását. Nem tagadom, mozilátogató, tehát rövidnadrágos korom óta mindig vonzott a film,, persze az egymást váltó időszakokban más-más „szerepkörre”. Először cowboy szerettem volna lenni, aztán legendás szabadsághős (mint a mostani gyerekeink is mind Ivanboe szeretnének lenni), egyszóval, nem is színész, aki a szerepet játssza, hanem az, akinek a figuráját alakítja. Később, ahogv eszesedtem. már filmszínészi ábrándjaim voltak, de egvszercsak fievelmeztetett az önkritikám: belőlem sohasem lesz otoan jóképű férfi mint Jávor Pál —. mert akkoriban még azt hittem, hogy a filmszínésznek szépnek kell lennie. Mire rádöbbentem, vannak csúnyák is. akkor viszont már azt is megállapítottam: szikrá- nyi tehetséget sem érzek ahhoz, hogv bármiféle szerepet is eljátsszak. Aztán az ..élet színpadán” számos váratlan és egészen más jellegű szerepet osztott rám a sors. s ezek elterelték szándékomat, vágyamat a filmművészet alkotó szolgálatától. .. És akkor jött a barátom, ho:gy legyek filmrendező. — Előbb hadd tanulmányozzam, hogyan dolgozik! A mostanihoz hasonló ká- nikulában kimentem a filmgyárba. Valamilyen mesefilm egyik félperces jelenetét forgatták. A műtermet királyi palota ebédlőjének rendezték be. amelynek a közepén festett gipszből készült különböző gyümölcsimitációkkal roskadásig megrakott jókora asztal terpeszkedett. Néhány lépéssel odább kandalló öblösödött. Ami az első pillanatban feltűnt: mindezt köralakú rács övezte, amögött állt a rendező, az asszisztencia, az operatőr, s középkori apród- ruhába öltöztetve néhány színész. (Jól emlékszem az azóta tragikus véget ért. nagyon tehetséges Soós Imrére.) Izzadt az egész társaság, a hőségtől is, a várakozás izgalmától is, — mert a rács előtt, az ebédlőbe, egy medvének kellett becammognia. Vajon bejön-e? És ha igen, hogyan? Űgy-e, ahogy a szerepe megkívánja? — Tegnapelőtt az istennek se jött be — mondta a barátom. — Amikor az idomítóia a kulisszák mösül jól oldalba bö- ködte, hogy mozduljon már, még meg is vadult a niagyúr: Tűzoltófecskendővel kellett lecsillapítanunk. De tegnap nem kapott enni, s most úgy babrálunk ki vele, hogy a bejárattól az asztalig fél kiló mézet csepegtettünk a padlóra. Miközben felnyalja, eljut az asztalig, ott fel fog állni, s e pillanatban filmre vesszük. Félpercnyi szereplés az egész. — És ennyi cécó kell hozzá? — Másképp nem megy. Egyszer forgattunk egy filmet, amelyben falusi szobában táncoló lakodalmas sokaság közepébe a búbos kemencéről egy macskának kellett ugrania. Azt hiszem, az ország tíz legokosabb macskáját sikerült a szerephez összeszednünk. Mindegyiket külön kalitkában tartottuk a felvételig. A próbán valamennyi jól ugrott, de amikor felvételre került a sor, kilenc úgy elszaladt, hogy bottal üthettük a nyomát. A tizedik? Oh. ez annyira eszes volt, hogy majd’ megszólalt. Viszont a világ legnagyobb egeréért sem hagyta volna el a kemence tetejét. Ott cicogott neki az esész stáb, de meg sem mozdult, csak a kamerát figyelte. Megállj. betvár! Valamelyikünk kitalálta hogy tegyünk alája vékony bádoglemezt, s ebbe a felvétel előtti pillanatban vezessünk gyenge áramot. Attól ugrani fog. Ugrott is. Olyan magasra, hogy kiugrott a képből. Aztán hiába kerestük. A felvétel csak két nap múlva sikerült. Űj macskával persze... 'Kekkor megjelent a medve az ebédlőbe vezető nyolc-tíz lépcső tetején. Nem önszántából. — az idomítója láncon vezette. Aztán lekerült nyakáról a lánc, a tagbaszakadt férfi valamit mormogott őkéimének, mire ez belenyalt a lábánál kezdődő mézerecskékbe, majd visszatekintett már a kulisszák mögé bújt emberére. Mintegy elismerésül meg is ingatta busa fejét. — Jó lesz! — mondta halkan az operatőr, s kétméteres állványán belegörnyedt a rács túlsó oldalára erősített felvevőgép nézőkéjébe. Aztán mindenkiben elhült a vér. A medve komótosan hátat fordított mindannyiunknak, s így haladva nyalta fel a mézet az asztalig. Ott szintén háttal nekünk két lábra állt, körülnézett, s barlangnak vélhetve a kandallót, odacammogott, s leli everedett benne. Hosszas tanakodás után az egyik díszletmunkásnak elmés gondolata támadt, s rövid idő alatt meg is valósította. Vagy öt méter hosszú léc végére dróthurkot szerelt, s ebbe mézzel teli félliteres ibriket helyezett. Az operatőr ismét elfoglalta helyét —, s jelentőségteljesen kacsintott le állványáról, amikor a medve felállt az orra előtt lécen táncoló mézes bögre csalogatására. Halkan morogva követte szereplése színhelyére a bögrét. Ám amikor messzire rántották tőle (nehogy az is felvételre kerüljön), ráugrott az asztalra, amely a rajta levő gipsz-gyümölcs-terítékkel együtt ripityára tört a súlya alatt. ;— Egy nap, amíg a berendel zést rendbe hozzuk — jegyezte meg minden különösebb mérge- lődés nélkül a díszlettervező. Én pedig pontot tettem filmrendezői szándékom végére. _— Hja, kérlek, a művészethez végtelen türelem is kell! — nyugtázta bejelentésemet kissé kiábrándultán a barátom... Mondom, ez jutott az eszembe, amikor a filmalkotás művészei és munkásai iránti megnövekedett tisztelettel elhagytam a református templomot. jjgen: türelem is kell a művészethez. És nemcsak a filmes ágazatához, hanem a többihez is. Türelem nélkül rosszul ugranak a macskák —, és nem jön be a medve. Tarján István
