Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-28 / 99. szám

W6T április 28, péntek

S. oldal

Erős akarattal

Nem valamiféle szokatlan hajviselet hívta fel a figyelmet kis együttesünkre. Nem is egyformák ők hatan a Bácsalmási Hunyadi János Gimnáziumból. Különböző, mezőgazdasági és a biológiával kapcsolatos életpályák felé vonzódnak. A harmadikos Czeglédi Anna kivételével valamennyien — Czeg- ILódi Etelka, Kubina Éva, Maring Teréz, Oswald Ágnes és ßlachta István — az érettségi vizsga előtt állnak. S egymáshoz nagyon hasonló szenvedéllyel szeretik a biológiáit. Így neveztek be a biológiai országos középiskolai tanulmányi versenyre.

önálló dolgozataikban foglalmikroszkópos meghatározásokon, preparálásokon és egyéni megfigyeléseken alapuló pályamunkákhoz szemléltető fény- képfelvételeket és grafikonokat is mellékeltek.

A biológia-verseny országos fordulóján, amelyre Kecskeméten került sor, a megyéből indulóknak kétharmadát tette ki a Hunyadi János Gimnázium kollektívája. A háttérben a jól válogatott és gazdag szak- könyvtár összeállítását s egyéb eszközöket biztosító igazgatás, és egy aktív cselekvő típusú és rendkívül tisztességes, rokonszenves pedagógus-magatartás húzódik meg. A KISZ égisze alatt működő biológia szakkör

A Krím-f élsziget földjén

koztak molekuláris biológiával, mások az élő természetben végzett terepmunkájukról számoltak be, egyikük pedig a házigalambok csontfejlődését kísérte figyelemmel és az exportálás szempontjából is figyelemreméltó megállapításokra jutott. A saját gjüjtmunkán,

tagjait Rékási József tanár irányítja.

Kevésbé látványosan, de lelkes akarattal és kitartó munkával így is lehet érdekesnek lenni. Ez is .siker. Együtt és külön-külöm mind a hátuknak.

Géza Ferenc

Együttérzés

Az emberiség kultúrájának kezdetén, valahol az átvilágíthatat- Ian homályban, amikor még sem tudomány, sem írás és semmiféle művészet nem létezett — már megjelent a vers és a dal. Az érzelmek a gondolat első nehézkes mozdulásával együtt jelentkeztek és kifejezési formát kerestek.

Azóta is mindig, ha súlyos érzelmek rázzák meg az embert, nem elég neki az egyszerű közlés. A puszta szó kevés, erőtlen. Zenével, rímmel párosulva képes csak tovább adni az érzelmek áradását. Ifjú korban, amikor minduntalan túlcsordul az érzelem, ki nem írt verset?

Az irodalmi rovatvezető a megmondhatója, mennyi érzelem lobog az emberekben. Idős, fiatal olvasók levele gyűíik az asztalán. Géppel, tintával, ceruzával írt versek. Rímesek és rímte- lenek, íráshoz szokott kéz sorai, vagy szálkás, szétfolyó gyerekesen kerekített és helyesírási hibákkal megtűzdelt írásművek. Szerelemről, tavaszról, csalódásról szólnak, szemérmesek, vagy követelőzők. ..

Legtöbbjét sajnálkozva teszi félre. S udvarias választ fogalmaz, amelyben szépen becsomagolva megkísérli meggyőzni a levélírót: Kár áltatnia magát, nem lesz belőle költő. Talán csak úgy, a maga örömére, folytassa. Nemes szórakozás.

De akadnak másfajta versek is. A munkáról, reményeinkről, megváltozott új életünkről szólnak. S a békéről, az igazságról, az elnyomók és elnyomottak küzdelméről.

Többnyire nem jobbak ezek a versek sem. Mégis, az ember valahogyan jobban sajnálja őket.

Egyrészt, mert alkotóik általában szerényebbek: „Mint mindnyájunkat, engem is mélyen megindított a vietnami nép bátor harca és mérhetetlen szenvedése. Mivel, csak úgy amatőr módra, szívesen verselgetek, írtam egy verset Vietnamról..."

Másrészt, mert ezek a művecskék felszólalásoknál, gyűléseken elmondott állásfoglalásoknál jobban rávilágítanak arra, hogy mint gondolkodnak nálunk az emberek. A vers hőfokán az ember a legbensőbb igazságáról vall. S csak igaz ügy képes ekkora tüzet csiholni az emberben.

Egy a sok közül — és helyett — hadd kerüljön a nyilvánosság elé. Két jellemző versszak Dienes Béla nyomdász leveléből:

Iskolák, kórházak lángolva lobognak,

Sebesült gyermekek sírnak és zokognak.

De a fegyvert addig nem teszi le sefiki,

Míg ki nem kotródik az utolsó yenki.

Hagyjátok e népet, hogy békén járhasson,

Békén dolgozhasson és békén szánthasson.

A felszántott földbe új magot vethessen,

És hogy tiszta szívből újra nevethessen ...

A vietnami diákokkal és szabadságharcosokkal való forró találkozók, a gyűjtések és a vietnami műszakok sikere mellett ez a vers és hasonlók beszédes bizonyítékai népünk együttérzésének a szenvedőkkel és tiszteletének az igaz ügyért harcolók iránt.

M. L.

A Krím-félsziget középpontjában vagyunk. Amerre a szem ellát pdienő, új termésre készülődő földek. Ha most, olvadás idején lépkedsz rajta — ahogyan mi mondjuk —, igazi vendégmarasztaló a sár. Ilja Abra- movics Jehudin, a Népek Barátsága Kolhoz elnöke furcsál- kodva vizitálja a félcipőnél is valamivel kisebb topánkámat és sajnálkozva mondja: hát így bizony sok helyre nem juthatunk. A gazda természetesen így van, mindent szeretne megmutatni. Én azonban mindazzal, amit láttam, hallottam elégedett voltam.

Mikor elbúcsúztam és kilométerek múltán visszanéztem látogatásom irányába, felötlött bennem a kérdés: hol jártam? Kolhozban? Pontos válasz: egy

épülő kolhozvárost láttam és fél napon át élvezhettem vendégszeretetét. Kolhozváros? A mi gondolatainkban a szövetkezethez a falu, a falusi élet társul. Ez itt másképp van, helyesebben másképpen lesz!

Nem is olyan régen úgy döntöttek, hogy megszüntetik a kolhoz 16 ezer hektárén az ösz- sze-visszaságot, együvé települnek, hogy élvezhessék a modern emberi közösség minden előnyét. Legyenek emeletesek a házak! Benne melegvíz, gáz, fűtés. S nem homokra épült vágyálmok ezek. Megvan hozzá a pénz. Számítások szerint 16 millió rubelbe kerül a város, természetesen az olcsóbban dolgozó 300 fős saját építőbrigáddal. És aki hitetlen, már láthatja a négyszintes, félig kész lakóépületeket, a gázvezeték árkát, a már tető alá került középiskolai interné tust, a teljesen kész középiskoláról nem is be- • szélve. Oj fonás ez a kolhozparasztok életében. Persze olyan újdonságok, amire vágynak, amiért dolgoznak.

S honnan a városépítéshez szükséges hatalmas összeg? A

Jehudin elvtárs, a kolhoz Lenin-rendes elnöke.

gyümölcsöt, 6000 tonna zöldségfélét könyveltek a bevételi oldalra. A termékek egy részét az államnak adták el, más részét saját üzemükben (konzerv-, borgyár) dolgozták fel, de a kolhoztagok is vásároltak önköltségi áron.

De nemcsak bevételi, kiadási oldal is van.

Nyolc általános iskolában 130 pedagógus irányításával tanulnak a kolhoz gyermekei. Az óvodákban ezer csöppség van. Nyolc egészségügyi központban

Az új kolhozváros egyik utcája.

nyereségből. Tavaly ez 12 milliót tett ki és ezen felül még 7 milliós termék vár árusításra. 4400 szorgos ember, sok-sok gép, a földekre öntözött víz, s a gazdagon áradó napsugár közös műve ez.

A szőlő és gyümölcs kisebb arányú (2450 hektár), sok búzát, zabot, takarmánykeveréket, kukoricát, lucernát termelnek. Zöldségesük is van és 250 hektáros dinnyésük. A szárazság nagy kényszerítő: 3000 hektáron öntöznek. Egyelőre 60 artézi kútból, de jövőre már a medrével közeledő krími csatornából. Hogy mit jelent a víz? Paradicsomból hektáronként 5— 6 tonna helyett 60—70 tonna, búzából 25—26 mázsa helyett 55 mázsa a termés. A gazdaság modernizációs törekvéseire jellemző, hogy évente 10—11 millió kilowatt villamosenergiát használnak fel a 200 traktor, és számos gép szolgáltatta energia mellett (400 lovuk is van).

Latolgassuk tovább a nyereség forrásait. Tavaly 13 ezer tonna szemesterményt, 900( tonna tejet, 1300 tonna húst, 9900 tonna szőlőt, 5000 tonna

vigyáznak a több ezernyi ember egészségére és két saját kórházban gyógyítanak. Ezekben 120 egészségügyi alkalmazott, közöttük 27 orvos dolgozik. Említik, hogy 1924-ben az egész körzetben mindössze egy orvos volt. Most épül a színház és tamáskodva, kétszeri kérdezés után jegyzem fel befogadó- képességét: 1500 fő. (Eszembe jut, hányán férnek el a kecskeméti színházban.) Azt, hogy a meglevő művelődési otthonokban 3000 ember gyűlhet egybe, mit magától értetődőt vetem papírra.

De nemsokára kiderül, hogy a kolhoz nemcsak a felsoroltak miatt vonzó számomra. A Népek Barátsága elnevezés többet mond a puszta megjelölésnél. A szövetkezet tagja a Szovjet— Magyar Baráti Társaság ukrán tagozatának és képviseltették magukat a köztársasági értekezleten. Jehudin elvtárs sok magyar ismerős nevét említi. Elsősorban Molnár Frigyesre, a megyei pártbizottság első titkárára emlékezik, aki ottjártakor őszinte segítő véleménj’ével elgondolkodtató megjegyzéseket

tett. Fejes Sándort, az FM kertészeti főosztályvezetőjét, mint állandó jó barátot emlegetik, akitől elsősorban az almatelepítéshez tanultak sokat Fejes Sándor neve egyébként Krím- szerte ismert. Jehudin elvtárs három héten át járta a magyar- országi szövetkezeteket. Mint mondja, sokat okult, tapasztalt, de véleményét sem hallgatta el: elsősorban a szövetkezetek ipari tevékenységét keveselte. Ez annál inkább felmerült benne, mert saját konzervgyárukban a legkülönfélébb gyümölcsöket tartósítják, s bőrgyáruk 10 millió palackot küld az ország különböző részeibe. 1300 tonnás hűtőjükben almát tárolnak. (A tavaly épített ezer tonnás hűtő' haszna háromszorosan fedezte az építmény árát.) S ha magyarországi útjára terelődik a szó, kellemesen emlékezik a kecskeméti Aranyhomok Szállodára, a hajnali harangszóra azonban már kevésbé.

Jehudin elvtárs húsz éve kolhozelnök. Tehát volt alkalma, hogy megfigyelhesse a kolhozparasztok sorsát, életük változását. „Igaz, nincs olyan ház, ahol ne vesztettek volna el valakit a háború idején, de a sebek beheggedtek. Az emberek azóta jobban élnek. 130 rubel a havi átlagkereset, s mivel még sok mindent kapnak a kolhoztagok, lényegesen alacsonyabban a piaci áraknál, ez a íkü- lönbözet is 30 rubelt tesz ki. így hát minden okunk megvan, hogy féltsük amink van és gyűlöljük a háborút.”

Jehudin elvtárs mindig másokról beszél, de újságíró partnere miatt sorsát nem kerülheti el: magáról is szólnia kell. „Tízéves korom óta élünk itt. Valaha földet kapott a család és gazdálkodtak, ahogy tudtak. 1929-ben, az átszervezés idején léptünk a kolhozba.”

Még egészen fiatalon, először traktoros lett, azután brigádvezető, majd egy traktorjavító vállalat igazgatója. Később a körzeti tanács elnöke, majd kolhozelnök. Még brigádvezető korában, 1930-ban kapta meg a Lenin-rendet, pedig akkor mindössze 21 éves volt. Tagja az Ukrán Legfelsőbb Tanácsnak. S tavaly a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is kiérdemelte. És ha a személyét ért nagy elismerésről szó esik, csak legyint. „Ezt meg lehet kapni, de csak egy kicsit is letérve az útról el is lehet veszíteni.”

Láttam körülötte az emberek tiszteletét. S biztos ez is közrejátszik véleményében: az elnökséget, a kolhozéletet, semmivel sem cserélné fel. „Sok hasznos munka lehetséges a társadalomban, de számomra ez a legérdekesebb. S most már van önállóság is, ami mindannyiunknak nagy erőt adott. Az a teljes igazság, hogy a föld nem szereti a parancsot, meg a táv- irányítást.” S éppen ezért náluk már nem kell kérni az embereket, hogy menjenek dolgozni. A havi készpénzbér sokat segített. S prémiumot is fizetnek, ami nagyon jelentős, hiszen a kereset 50 százalékát teszi ki. Elosztják az évente elért többletnyereséget is, de nem kap a fegyelmezetlen, vagy, aki arra vetemedik, hogy a közöshöz nyúl. És ami még nagyon fontos, az elnöktől a legkisebb beosztásig a legkeményebb fegyelem a kötelező. Ennek megtartásán munkálkodik a kolhoz 170 kommunistája és 300 kom- szomolistája.

Szerény vázlat csupán mindaz, amit feljegyezhettem. De a történelmet érzékelteti és ezzel együtt azt, ami a föld népe számára fokozatosan valóra válik, hogy a falu miként lesz kulturált életet és kényelmet biztosító várossá.

Weither Dániel