Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-12 / 61. szám

Eltemették Kodály Zoltánt (Folytatás az 1. oldalról.) valamennyiünk által tisztelt és szeretett Tanár ŰrtóL Távozása óriási veszteség a magyar és az egyetemes kultúrának. Nagy­szerű, küzdelmes életeit zárt le a halál. A régi Magyarország nyomorúsága és értetlensége gátolta legszebb törekvéseinek valóraváltásáit. Az úri rend ko­nok kultúraellenességével, a félreértésekkel és a rosszindu­lattal is meg kellett küzdenie. Kodály azonban történelmi megí- rázkódtatások, lázas művészi útkeresések közepette szigorú hűséggel, igaz harcos huma­nizmussal járta a magaválasz­totta utat. Kivételes teljességű az élete, mert megérhette al­kotóélete álmainak megvalósu­lását. Művészetének klasszikus tisz­tasága, igaz humanizmusa a ze­neirodalom örök értéke. Alko­tásaiban megvan az az eleven éltető erő, ami az emberek jobbá és nemesebbé formálásán munkálkodik, ami képes szeb- bé-jobbá tenni a világot. Első­sorban természetesen a magyar világot, mert művészete millió szállal kapcsolódik népéhez. Egész élete hűséges helytállás volt hazája kultúrájának szol­gálatában. Művészi, tudósi teljesítménye rendkívül céltudatos és hiva­tásszerűen végzett népművelői, néptanítói szolgálattal párosult, ö maga mondta: „Sok időt for­dítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom saj­nálni az időt, amely így na­gyobb művek írására elveszett. Ügy érzem, ezzel ugyanolyan hasznos munkát végeztem a kö­zösségnek, mintha további szim­fonikus műveket írtam volna.” Életművének ezt a részét ki­váltképpen az új Magyarország esztendeiben, szocialista ren­dünk segítségével teljesíthette ki. Felismerte a magyar zenei élet hiányosságait és a közös­ségre — elsősorban a jövő kö­zösségére: az ifjúságra — for­dította figyelmét. Hozzáfogott az óvodai és az iskolai énekta­nítás megreformálásához. Mint mondotta: „Ez nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés.” A kórusmozga­lom felkarolásával kiterjesztet­te tevékenységét a felnőttekre i is, hogy a zene valóban min­denkié legyen. Kodály Zoltán élete, egész munkássága a hazaszeretet példája. Kodály Zoltán életműve le­zárult, de művének élete foly­tatódik. Kibontakoztatásán, be­teljesítésén a magyar zenemű­vészet, zenetudomány és peda­gógiai, egész kulturális életünk minden munkásának kell majd fáradoznia. A reá való emléke­zés egyetlen méltó módja, ha sohasem feledjük, mivel aján­dékozott meg bennünket, és azon munkálkodunk, hogy az általa oly magasra tűzött célo­kat elérjük. A magyar művelődésügyi kormányzat nevében ígérjük, hogy hűségesen őrizzük ezt az életművet, hogy nemes törek­véseit szocialista rendszerünk erejével továbbra is támogat­juk. Tisztelettel, szeretettel adózunk emlékének. Ezután Rusznyák István el­nök, a Magyar Tudományos Akadémia nevében mondott bú­csúbeszédet. Szabolcsi Bence akadémikus, a Zeneművészeti Főiskola pro­fesszora, a Bartók Archívum igazgatója, a magyar zenésztár­sadalom és vezető intézményei nevében búcsúzott a mestertől. Rajeczky Benjámin tudomá­nyos osztályvezető a legközeleb­bi munkatársak, a népzeneku­tató csoport fájdalmát tolmá­csolta. A gyászszertartás Kodály- dallamokkal fejeződött be. A „Hegyű éjszakák” Árva vagyok cimű tételét a Leövey Klára Gimnázium Kodály Kórósa ad­Kállal Gyula, Ilku Pál, Erdei Ferenc és Tóth Aladár állnak vatalánál. A kép hátterében Kodály özvegye. ta elő, Andor Ilona vezetésével, majd a negyedik tétel — Meg­halok — következett a Debre­ceni Kodály Kórus tolmácsolá­sában, Gulyás György vezény­lésével. Az ünnepi gyászszertartás a Búcsú és a Béke cimű művek dallamaival ért végért, melyet a Kodály Zoltán által alapított Kecskeméti Zened Általános Is­kola gyermekkara adott elő Petriné, Párdányi Judit vezény­lésével. A gyászszertartás befejeztével Kodály Zoltán érckoporsóját díszőrséget Kodály Zoltán ra- (Bozsán Endre felvétele.) gyászkocsi vitte az akadémiai körönében levő sírhelyhez. A koporsót tízezrek kísérték. Kodály Zoltán földi maradvá­nyainak elhantalásakor a teme­tésén egybegyűltek a Himnusz elének lésével búcsúztak a ma­gyar zene nagy alkotójától. Búcsúlátogatás és végrendelet Van valami tragikusan felemelő abban, hogy a magyar szellemi élet egyik legnagyobbja Kodály Zoltán, aki egész életében a Jövő­re függesztette tekintetét, ahogyan S mondotta: egyebet sem tett, mint alapköveket rakott le szellemi téren — mintegy jelképként meg­érhette, hogy az általa letett egyetlen anyagi, valódi alapkő íölé épü­let emelkedett. Ml, szülőföldjén mindig kegyeletes büszkeséggel emlékezünk rá, hogy ez Itt történt. Tavaly november 6-án, a dunapa- taji művelődési ház avatásán mondta el utolsó beszédét, amely élet­művének maga adta összefoglalója, s mintegy szellemi végrendelete volt. — Tisztelt Ünneplő Közönség! Különös érzéssel vagyok itt, de olyannal, ami csak fokozza az optimizmust bennem és a bi­zalmat. Mikor négy évvel ez­előtt arra kértek, hogy tegyek Fodor András > AZ ÉNEKMONDÓ Lebiccenő ezüst-feje még fénylik ránk az alkonyaiban. Szikár a teste, mint a pajzs, melyről a bók, a gáncs lepattan. Gúzsba kötött szavunk mögött dalunkat védi: zengjen, éljen! S látja magát a gyermekek lelkendezőn kinyílt szemében. És hallja tiszta hangjukat, amelyből minden újraéled: melengetőén átölel a szívszorító kedves ének: és földereng a menyhei parasztanyóka szürke arca, amikor éppen rátalál az elfelejtett régi dalra —, és Galántán, hajnal felé dübörg a kocsma földje, — érzem, ■ szilaj legények lába dong a sodró, cifra tánc hevében; majd sír, keserg az árva nép a zsoltár átkozó szavára, fülünkbe vág borzongatón az elnyomottak' jajgatása, de „jaj” fölé is lelke száll, kitárul, szárnyal énekelve, s mint forró könny zubog reánk az emberség igaz szerelme. Hát áradj ránk forró zene, taníts az emberség dalára! Őrködj szikáran ősz zenész, barátodért is pártot állva. S maradj velünk, hogy általad szeresse még e nép a sorsát, hogy nem veszett el, megmaradt a dalban-élő Magyarországi A dunapataji művelődési ház alapkőletétele 1962-ben. A felső képen: Kodály Zoltán aláírja az alapkő letételéről szóló okmányt. Toronyi János (Solt) felvételei. le itt egy alapkövet, nem hit­tem, hogy megérem, hogy erre az alapkőre épület emelkedik. Ez ugyan az egyetlen olyan ház, ahol anyagi, valódi kő le­tételét bízták rám, de ettől eltekintve már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveket rakok le szellemi téren. Ezekkel úgy érzem magam, mint a régi latin mondás: Arbores teret agricola... — nem mondom tovább latinul, mert ma már nem ért senki latinul Magyar- országon —, hogy fákat ültet a földműves, amelynek gyümöl­csét ő maga sohasem fogja él­vezni. Mi biztatott engem erre, hogy ilyen fákat ültessek, minden re­ménye nélkül, hogy valaha a gyümölcsüket meglátom? Az, hogy az életem első felében negyvenesztendei falujárás meg­győzött arról, hogy a magyar fa­lusi nép, a legutolsó paraszt­gyerek, van olyan tehetséges, mint más népeknek a fiai, csak tanítani kellene és módot adni neki, hogy a tehetségét kifejtse. Ezért, mihelyt hozzájutottam, minden módon azon próbáltam működni, hogy a falusi magyar­ságnak a tanítása, nevelése va­lami módon emelkedjék. Háborúk jöttek és bolond idők, amikor nem lehetett sokat ten­ni, szinte semmit. Azt kérdez­zük magunktól: meddia tart még, hogy a magyarság örökké csak romokból épül újjá. Hi­szen, ha vesszük, négyszáz év óta egyebet nem tesz, mint a romokat javítgatja, mert alig hogy felépít valamit, jön egy újabb rombolás, megint csak romok lesznek az épületekből. Negyvenötben úgy rémlett, hogy most már ez volt az utol­só háború, érdemes most már a romokat úgy helyre rakni, hogy örökké álljanak, s ezért 45 után fokozott buzgalommal láttunk hozzá ahhoz, hogy a magunk szűknek látszó, de elég fontos területén, a zenetanítás területén valamit végezzünk, ami eddig még nem volt. Nehéz küzdelmek voltak ezek is. Sok értetlenséggel, butasággal kel- 'ett és kell még részben a mai nap is küszködni, de valamit ü is értünk. Elértük, hogy több mint száz olyan iskola van már az országban, mint itt is, Duna- oatajon, ahol hatéves kortól ta­rtják a gyerekeket a zene nyel­tére. Régebben, a burzsoá korban, a zenét csak a gazdagok és ki­váltságosok sajátjának tekintet­ték. Mi már azelőtt is azt hit­tük, hogy ez egészen helytelen, mert hiszen csak a magyar iro­dalom történetéi kell lapozni: legnagyobb költőink egész ala­csony, falusi származásúak. Hogyha ezek a kiváltságok gé­niuszuk következtében ki tudtak is vergődni a falusi kultúrálat- lanság mocsarából, mennyien tudnának még kiemelkedni, hogyha egy kis segítséget kap­nának. Ezek a zenés iskolák megmu­tatták, hogy tulajdonképpen Kolumbus tojása volt az egész. A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek. Akiben ez nincs, annak a műveltsége tökéletlen. Zene nélkül nincs teljes ember. Így hát magától értetődő volt, hogy a zenét bele kell kapcsolni az iskolai tár­gyak közé. Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy ezekben az is­kolákban, ahol a zene is tárgy — kötelező tárgy, mindenna­pos tárgy —, minden egyéb tantárgyat könnyebben és job­ban tanulnak a gyerekek. Ez nem valami titokzatos varázs, hanem egyszerűen: az a min­dennapos kis zenével foglalko­zás annyira fölélénkíti az elmét, hogy fogékonyabb lesz minden más iránt is. Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálni, hogy megoldottnak te­kintsük a problémát? Hát miu­tán több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék, száz évnél ha­marabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves tervnek, amit ostoba emberek akkor iróniának véltek. De valóban, száz évnél hamarabb nem is várom, nem is remélem, hogy elérjük, hogy minden faluban olyan iskola legyen, mint itt. De ha majd ezer ilyen iskola lesz a mostani száz helyett, ak­kor már lesz egy olyan biztos alap, ami a többi ötezernek életre hívását is már nem álom­má, hanem elérhető valósággá fogja tenni. Most visszatérve a házra — amit tehát várakozáson fölül még életemben láthatok —, mondhatom, nagyon sokat ígérő, pompás épület, nem olyan, mint sok falusi „kultúrház”, ahol nem is történik sokkal több és fontosabb, mint egy jó kocsmá­ban isznak, kártyáznak és tán­colnak. Ennek az épületnek már a külseje is parancsolólag mu­tat oda, hogy itten bizony egyéb dolognak kell történnie, mint kártyázásnak és táncolásnak. Azt gondolom, nem kell kí­vánni egyebet Dunapatajnak, mint hogy az épület tartalma, belseje méltó legyen a külsejé­hez is. Akkor minden rendben lesz. Ezt kívánom és várom, ha már én nem, is fogom megérni

Next

/
Oldalképek
Tartalom