Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
Eltemették Kodály Zoltánt (Folytatás az 1. oldalról.) valamennyiünk által tisztelt és szeretett Tanár ŰrtóL Távozása óriási veszteség a magyar és az egyetemes kultúrának. Nagyszerű, küzdelmes életeit zárt le a halál. A régi Magyarország nyomorúsága és értetlensége gátolta legszebb törekvéseinek valóraváltásáit. Az úri rend konok kultúraellenességével, a félreértésekkel és a rosszindulattal is meg kellett küzdenie. Kodály azonban történelmi megí- rázkódtatások, lázas művészi útkeresések közepette szigorú hűséggel, igaz harcos humanizmussal járta a magaválasztotta utat. Kivételes teljességű az élete, mert megérhette alkotóélete álmainak megvalósulását. Művészetének klasszikus tisztasága, igaz humanizmusa a zeneirodalom örök értéke. Alkotásaiban megvan az az eleven éltető erő, ami az emberek jobbá és nemesebbé formálásán munkálkodik, ami képes szeb- bé-jobbá tenni a világot. Elsősorban természetesen a magyar világot, mert művészete millió szállal kapcsolódik népéhez. Egész élete hűséges helytállás volt hazája kultúrájának szolgálatában. Művészi, tudósi teljesítménye rendkívül céltudatos és hivatásszerűen végzett népművelői, néptanítói szolgálattal párosult, ö maga mondta: „Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Ügy érzem, ezzel ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.” Életművének ezt a részét kiváltképpen az új Magyarország esztendeiben, szocialista rendünk segítségével teljesíthette ki. Felismerte a magyar zenei élet hiányosságait és a közösségre — elsősorban a jövő közösségére: az ifjúságra — fordította figyelmét. Hozzáfogott az óvodai és az iskolai énektanítás megreformálásához. Mint mondotta: „Ez nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés.” A kórusmozgalom felkarolásával kiterjesztette tevékenységét a felnőttekre i is, hogy a zene valóban mindenkié legyen. Kodály Zoltán élete, egész munkássága a hazaszeretet példája. Kodály Zoltán életműve lezárult, de művének élete folytatódik. Kibontakoztatásán, beteljesítésén a magyar zeneművészet, zenetudomány és pedagógiai, egész kulturális életünk minden munkásának kell majd fáradoznia. A reá való emlékezés egyetlen méltó módja, ha sohasem feledjük, mivel ajándékozott meg bennünket, és azon munkálkodunk, hogy az általa oly magasra tűzött célokat elérjük. A magyar művelődésügyi kormányzat nevében ígérjük, hogy hűségesen őrizzük ezt az életművet, hogy nemes törekvéseit szocialista rendszerünk erejével továbbra is támogatjuk. Tisztelettel, szeretettel adózunk emlékének. Ezután Rusznyák István elnök, a Magyar Tudományos Akadémia nevében mondott búcsúbeszédet. Szabolcsi Bence akadémikus, a Zeneművészeti Főiskola professzora, a Bartók Archívum igazgatója, a magyar zenésztársadalom és vezető intézményei nevében búcsúzott a mestertől. Rajeczky Benjámin tudományos osztályvezető a legközelebbi munkatársak, a népzenekutató csoport fájdalmát tolmácsolta. A gyászszertartás Kodály- dallamokkal fejeződött be. A „Hegyű éjszakák” Árva vagyok cimű tételét a Leövey Klára Gimnázium Kodály Kórósa adKállal Gyula, Ilku Pál, Erdei Ferenc és Tóth Aladár állnak vatalánál. A kép hátterében Kodály özvegye. ta elő, Andor Ilona vezetésével, majd a negyedik tétel — Meghalok — következett a Debreceni Kodály Kórus tolmácsolásában, Gulyás György vezénylésével. Az ünnepi gyászszertartás a Búcsú és a Béke cimű művek dallamaival ért végért, melyet a Kodály Zoltán által alapított Kecskeméti Zened Általános Iskola gyermekkara adott elő Petriné, Párdányi Judit vezénylésével. A gyászszertartás befejeztével Kodály Zoltán érckoporsóját díszőrséget Kodály Zoltán ra- (Bozsán Endre felvétele.) gyászkocsi vitte az akadémiai körönében levő sírhelyhez. A koporsót tízezrek kísérték. Kodály Zoltán földi maradványainak elhantalásakor a temetésén egybegyűltek a Himnusz elének lésével búcsúztak a magyar zene nagy alkotójától. Búcsúlátogatás és végrendelet Van valami tragikusan felemelő abban, hogy a magyar szellemi élet egyik legnagyobbja Kodály Zoltán, aki egész életében a Jövőre függesztette tekintetét, ahogyan S mondotta: egyebet sem tett, mint alapköveket rakott le szellemi téren — mintegy jelképként megérhette, hogy az általa letett egyetlen anyagi, valódi alapkő íölé épület emelkedett. Ml, szülőföldjén mindig kegyeletes büszkeséggel emlékezünk rá, hogy ez Itt történt. Tavaly november 6-án, a dunapa- taji művelődési ház avatásán mondta el utolsó beszédét, amely életművének maga adta összefoglalója, s mintegy szellemi végrendelete volt. — Tisztelt Ünneplő Közönség! Különös érzéssel vagyok itt, de olyannal, ami csak fokozza az optimizmust bennem és a bizalmat. Mikor négy évvel ezelőtt arra kértek, hogy tegyek Fodor András > AZ ÉNEKMONDÓ Lebiccenő ezüst-feje még fénylik ránk az alkonyaiban. Szikár a teste, mint a pajzs, melyről a bók, a gáncs lepattan. Gúzsba kötött szavunk mögött dalunkat védi: zengjen, éljen! S látja magát a gyermekek lelkendezőn kinyílt szemében. És hallja tiszta hangjukat, amelyből minden újraéled: melengetőén átölel a szívszorító kedves ének: és földereng a menyhei parasztanyóka szürke arca, amikor éppen rátalál az elfelejtett régi dalra —, és Galántán, hajnal felé dübörg a kocsma földje, — érzem, ■ szilaj legények lába dong a sodró, cifra tánc hevében; majd sír, keserg az árva nép a zsoltár átkozó szavára, fülünkbe vág borzongatón az elnyomottak' jajgatása, de „jaj” fölé is lelke száll, kitárul, szárnyal énekelve, s mint forró könny zubog reánk az emberség igaz szerelme. Hát áradj ránk forró zene, taníts az emberség dalára! Őrködj szikáran ősz zenész, barátodért is pártot állva. S maradj velünk, hogy általad szeresse még e nép a sorsát, hogy nem veszett el, megmaradt a dalban-élő Magyarországi A dunapataji művelődési ház alapkőletétele 1962-ben. A felső képen: Kodály Zoltán aláírja az alapkő letételéről szóló okmányt. Toronyi János (Solt) felvételei. le itt egy alapkövet, nem hittem, hogy megérem, hogy erre az alapkőre épület emelkedik. Ez ugyan az egyetlen olyan ház, ahol anyagi, valódi kő letételét bízták rám, de ettől eltekintve már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveket rakok le szellemi téren. Ezekkel úgy érzem magam, mint a régi latin mondás: Arbores teret agricola... — nem mondom tovább latinul, mert ma már nem ért senki latinul Magyar- országon —, hogy fákat ültet a földműves, amelynek gyümölcsét ő maga sohasem fogja élvezni. Mi biztatott engem erre, hogy ilyen fákat ültessek, minden reménye nélkül, hogy valaha a gyümölcsüket meglátom? Az, hogy az életem első felében negyvenesztendei falujárás meggyőzött arról, hogy a magyar falusi nép, a legutolsó parasztgyerek, van olyan tehetséges, mint más népeknek a fiai, csak tanítani kellene és módot adni neki, hogy a tehetségét kifejtse. Ezért, mihelyt hozzájutottam, minden módon azon próbáltam működni, hogy a falusi magyarságnak a tanítása, nevelése valami módon emelkedjék. Háborúk jöttek és bolond idők, amikor nem lehetett sokat tenni, szinte semmit. Azt kérdezzük magunktól: meddia tart még, hogy a magyarság örökké csak romokból épül újjá. Hiszen, ha vesszük, négyszáz év óta egyebet nem tesz, mint a romokat javítgatja, mert alig hogy felépít valamit, jön egy újabb rombolás, megint csak romok lesznek az épületekből. Negyvenötben úgy rémlett, hogy most már ez volt az utolsó háború, érdemes most már a romokat úgy helyre rakni, hogy örökké álljanak, s ezért 45 után fokozott buzgalommal láttunk hozzá ahhoz, hogy a magunk szűknek látszó, de elég fontos területén, a zenetanítás területén valamit végezzünk, ami eddig még nem volt. Nehéz küzdelmek voltak ezek is. Sok értetlenséggel, butasággal kel- 'ett és kell még részben a mai nap is küszködni, de valamit ü is értünk. Elértük, hogy több mint száz olyan iskola van már az országban, mint itt is, Duna- oatajon, ahol hatéves kortól tartják a gyerekeket a zene nyeltére. Régebben, a burzsoá korban, a zenét csak a gazdagok és kiváltságosok sajátjának tekintették. Mi már azelőtt is azt hittük, hogy ez egészen helytelen, mert hiszen csak a magyar irodalom történetéi kell lapozni: legnagyobb költőink egész alacsony, falusi származásúak. Hogyha ezek a kiváltságok géniuszuk következtében ki tudtak is vergődni a falusi kultúrálat- lanság mocsarából, mennyien tudnának még kiemelkedni, hogyha egy kis segítséget kapnának. Ezek a zenés iskolák megmutatták, hogy tulajdonképpen Kolumbus tojása volt az egész. A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek. Akiben ez nincs, annak a műveltsége tökéletlen. Zene nélkül nincs teljes ember. Így hát magától értetődő volt, hogy a zenét bele kell kapcsolni az iskolai tárgyak közé. Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy ezekben az iskolákban, ahol a zene is tárgy — kötelező tárgy, mindennapos tárgy —, minden egyéb tantárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyerekek. Ez nem valami titokzatos varázs, hanem egyszerűen: az a mindennapos kis zenével foglalkozás annyira fölélénkíti az elmét, hogy fogékonyabb lesz minden más iránt is. Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálni, hogy megoldottnak tekintsük a problémát? Hát miután több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék, száz évnél hamarabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves tervnek, amit ostoba emberek akkor iróniának véltek. De valóban, száz évnél hamarabb nem is várom, nem is remélem, hogy elérjük, hogy minden faluban olyan iskola legyen, mint itt. De ha majd ezer ilyen iskola lesz a mostani száz helyett, akkor már lesz egy olyan biztos alap, ami a többi ötezernek életre hívását is már nem álommá, hanem elérhető valósággá fogja tenni. Most visszatérve a házra — amit tehát várakozáson fölül még életemben láthatok —, mondhatom, nagyon sokat ígérő, pompás épület, nem olyan, mint sok falusi „kultúrház”, ahol nem is történik sokkal több és fontosabb, mint egy jó kocsmában isznak, kártyáznak és táncolnak. Ennek az épületnek már a külseje is parancsolólag mutat oda, hogy itten bizony egyéb dolognak kell történnie, mint kártyázásnak és táncolásnak. Azt gondolom, nem kell kívánni egyebet Dunapatajnak, mint hogy az épület tartalma, belseje méltó legyen a külsejéhez is. Akkor minden rendben lesz. Ezt kívánom és várom, ha már én nem, is fogom megérni