Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 19. szám
Munka és boldogság — AZ ELSŐ NAPON hétssás darabot teljesítettünk a konzervgyárban. Mondták a felnőttek, hogy az övék legalább más félszer annyi... Mi is képesek leszünk rá! — mondtuk ..; — Először 24 forintot kerestünk, végül harminckettőt... — Milyen jó érzés volt. Pedig nem is kaptuk kézhez a pénzt, mert az osztály úgy határozott, hogy az egészet egyben félretesszük. Másrészt viszont ezt hallom: — A felnőttek mindig azt mondják: nektek még jó, nem kell dolgoznotok, csak tanultok. Hol az igazság? — kérdezik. Az olvasottak, hallottak. tapasztaltak, példák és élmények tömegéből hogyan válassza ki a fiatal ember az igazat, amikor még csak készül az életre, még csak álmodozik arról, hogy milyen is lesz az, ha majd ő dolgozni fog és keres. TIZFNHóT-tizennyolc éves középiskolásokkal, a Kecskeméti Berkes Ferenc Kollégium diákjaival beszélgettem erről. Közgazdasági technikumi tanulók. Ez némiképp egyszerűsíti a dolgunkat. Ezek a fiatalok ugyanis már választottak pályát. \ Az iskolai végbizonyítvány alapján könyvelő, statisztikus, felvásárló, bolti eladó, továbbá gépíró lehet belőlük. Zárójelben: azért mondom, hogy „némiképp", mert egy részük — nem is elhanyagolhatóan kis hányaduk — már most más pályára kívánkozik. Egyrészt azért, mert nem sikerül mindenkivel megszerettetni az iskolában „a szakmát”. Az iskola ugyan igyekszik megtenni annyit, amennyi a jelenlegi oktatási viszonyok között telik tőle. de az oktatásügy még nem tart ott, hogy kellőképpen teljesíthesse a pályaválasztás, és a pálya megszerettetésének követelményeit. (Az óvatos megfogalmazásba tessék beleérteni a tanműhelyek hiányától a tanárok túlzottan „oktatáscentrikus” beállítottságáig és lekötöttségéig valamennyi akadályt és hibát.) Másrészt pedig azért kívánkozik a tanulók egy része más oá!vára, mert a tizennégy évesek többnyire még túlságosan gyerekek a pályaválasztáshoz, Csak igen kevesen éreznek közülük elhivatottságot akkor, amikor középiskolába jelentkeznek. Azt mondtam az Imént: egyszerűsíti a dolgunkat, hogy ezek a fiatalok már választottak pályát. Egyszersmind azonban bonyolítja is a témát. Mert ők az ágyban. Tántorgó léptek zaja hallatszott, a dörömbölés megszűnt. — A keserves istenit. Micsoda állat! — szűrte fogai között a káromkodást Barát. Mintha csak az ő káromkodására felelne, odakint felhangzott az ordítás: — Űgyis elkaplak, az anyád... — A dobogás elhalkult s a hang lassan eltávolodott, míg teliesen elfoszlott az éjszaka csendjében. — Te Jóska! — Na, mi van? — kérdezte a férfi ingerülten, bár maga sem tudta, kire haragszik. — Te. nem kellett Volna mégis beengedni, vagy legalább a gyerekeket áthozni? — Hallgass már. Üffyse tudsz rajtuk segíteni. Minden este nem alhatnak itt... Aludj. — De ő sem tudott aludni. A szomszédból még egyre hallatszott a gyereksírás: Édes- anyáááám ... * í”1 sak nincs valami baj ezzel a lánnyal? — kérdezi Kissné a kanapén ülő tanár urat, aki családlátogatásra ment ki Masdiékhoz. __ — Sajnos, éppen azért jöttem. Nehezen mesv neki a tanúié“; órákon nem figyel, a leckéjét legtöbbször nem csinálja meg. Sok panasz van rá. most már nehezebben nyer- gelhetnek át más pályára, ha ez nem tetszenék. (Megint csak zárójelben kell elmondanom, hogy elvileg az érettségi után ők is jelentkezhetnek bármelyik egyetemre vagy főiskolára. Gyakorlatilag azonban meglehetősen nehéz a dolga annak, aki nem akar megmaradni a közgazdasági pályán. Mert a technikumi tananyagban a szaktárgyak többé- kevésbé „elszívják a levegőt” a közismereti tárgyak elől. A jelentkezőnek tehát pótolni kellene négy év gimnázium anyagát, hogy megfelelhessen a felvételin. Nem könnyű!) De lássuk tovább: Az a tény, hogy már nincs, vagy kevésbé van meg a lehetőségük a választásra, nagyon súlyosan esik latba, amikor azt vizsgáljuk, hogy nekik a munka öröm lesz-e, vagy csupán eszköze a boldogulásnak, szükséglet-», vagy pedig amolyan „muszáj”. A KOT.T.ÉGTUM tágas társalgójában mindegy negyvenen gyűltek össze erre a beszélgetésre. Ügy is mondhatnám: próbára teszem őket. (Maid mindjárt meglátjuk, mire volt ez jó.) Felolvasok egy idézetet: „...a kommunista munka, a szó szűkebb és szorosabb értelmében, ingyenes munka a társadalom javára.... önkéntes munlza. diiazásra nem számító, díjazási feltétel nélküli munka... az egészséges szervezet szükségleteként végzett munka ..Lenin szavai — teszem hozzá. Ahogyan számítottam, néhány „hivatalos felszólalás" következett. Bizonyára azt gondolták: ilyen bevezető után jót kell mondanunk. Elmondták tehát, amit tanultak, hallottak, olvastak itt, ott. Szép is, helyes is volt, de „papír ízű”. De hát lássuk csak, saját tapasztalataik még egyáltalán nincsenek? Ekkor hangzottak el a bevezetőben idézett szavak a konzervgyári üzemi gyakorlatról. JÓ VOLNA teljes terjedelmében bemutatni ezt a csaknem kétórás beszélgetést. De annyi oktatási és szakmai vonatkozású megjegyzés, javaslat is elhangzott ott — ez természetes, hiszen legtöbbjüket érdekli leendő munkája, s egyébként is, éppen azért gyűltünk ____/-----------------------------— Én már nem is tudom, tanár bácsi, hogy mit csináljak vele. Annyit verem, hogy magam is sokallom, de nem használ. — Ne verje, nincs annak semmi értelme. Nagy lány már, megérti ő, hogy tanulni kell. Próbáltam én is szép szóval, de egyelőre nem sikerült. Csak a vállát húzogatja. — Hát erre nevellek én, ezért gürcölök rátok, hogy ti csak a vállatokat rángassátok — tör ki Kissné s az ajtó mellett álló Magdára emeli a kezét, de hirtelen észbe kapva a tanárhoz fordul. — Lássa, nem bírok az idegeimmel, csak az apjától tart, de hát az apja, az meg örökösen ... — s elharapja a mondanivalót. Aztán meggondolja és elmondja, ami a szívét nyomja. — A férjem állandóan iszik, a munkából haza sem jön. Ha pedig mégis hazajön, már messziről hallom, hogy részeg, hogy menekülni kell. Hányszor szaladtunk ide Bará- tékhoz a szomszédba egyszál ingben!... — Hangja elcsuklik, s a panasz fájdalmasan, halkan ömlik belőle. Az ajtó mellett Hítulva tör fel a sírás Magdiból. — De hát nem próbálkoztak valamivel... beszélni vele, vagy egybe, hogy erről beszéljünk —, hogy felesleges volna velük fárasztani az olvasót.' Szorítkozzunk tehát témánkra. a munka és a boldogság kapcsolatára: — A felnőttek azt mondják: nekünk könnyű? Miért, talán a munka teher? Hiszen nekünk az ellenkezőjét tanítják! — for- tyan fel valaki hátul. — Az üzemi gyakorlaton mit látunk? Hogy sokan, ahol csak lehet, lógnak. — A szüleim panaszkodnak: dolgozni kell!... Csáki kell? Én bizony nem látom, hogy sok felnőttnek különösebb öröme telne bele. — Mi öröm lehet az olyan munkában, amit például mi is csinálunk az irodai gyakorlaton? Kimutatások, táblázatok, a végtelenségig. — Néha azt se tudja az ember, mire való amit rásóztak. Mert akik ott dolgoznak, igyekeznek kihasználni a „po+va munkaerőt” (a tanulókat). Én bizony nem találok benne semmi örömet. Kulimunka. ÉS MOST MEGSZÓLAL egy égőszemű, barna kislány. Érezni, hogy indulatos, de visszafogja a hangját: — Az édesapám a múltkor nagy halom munkát hozott haza. Három éiiel dolgozott. Egy torint 80 fillér után kutatott. Igazán nem azért, mintha sajnálta volna betenni a kasszába azt az egynyolcvanat... A panaszkodók meghökkennek. De azért akad még ellenvetés: — Lehet. Én becsülöm is a lelkiismeretességet. Hanem egész életemben könyvelni, rubrikákat kitölteni, számoszlopokat összeadni?... Ki lehet bírni, de minek? Én azt hú- 6zem, érdekesebb pályát választok. — Igazad van. Csak az maradjon meg, akinek kedve van hozzá. Mert amihez kedve van az embernek, abban örömét leli, ha valójában munlca is. Gondolj a barkácsolásra... KÖZBESZÓLOK, Az annak idején nagy feltűnést keltett Szolzsenyicin-könyvet, az Iván Gyenyiszovics egy napját említem. Olvasták? Van benne egy döbbehetes részlet. Az éhező, fázó, az őröktől zaklatott és elvonókúrára vitetni — kérdezi tapintattal a tanár. — Nem lehet azzal ilyesmiről beszélni. Azt mondja, hogy nem élné túl a szégyent hogy őt el- vonóra vigyék. Mondtam már neki, hogy itthagyom, de megfenyegetett, hogy kiirt bennünket. Ez képes rá. Meg. hogy nem tudna nélkülünk élni és mért fáj nekem, ha ő iszik egy keveset Ügy, ahogy megvagyunk az én fizetésemből, de- hát ez nem élet már így... — A hangja elcsuklik, de kimondatlanul is igazat ad neki a tanár. — Azzal még nem próbálkozott, hogv. hogy talán a vállalatnál szólni kellene. .Ök kötelezhetnék elvonókúrára. — Nem hiszek én már semmiben. Kétszer ott is berúgva jelent meg, de nem csináltak vele egyebet, csak levontak a fizetéséből.. — Talán mégis meg kellene próbálni — mondta a tanár elmenőben s gondolkozva lépett ki az egyre sűrűsödő éjszakába. * a várj csak. Szóval följelentettél, bementéi a vállalathoz. Ügy. már árulkodunk is, nem volt még elég, nem tanultál — b^ftentek fel a séroim“k Kiscből, amint részegen hazafelé tántorgott. A / emberszámba se vett rabokat elfogja az építkezésen a munka láza. Egy órával előbb még a melegre igyekezett áld csak tehette, lógott, bújt, aki csak ki tudta kerülni a munkavezető éber figyelmét. S most egyszer- csak kezdett nőni a fal a kezük alatt. S minél erősebben dolgoztak, annál inkább nőtt, s minél gyorsabban nőtt, annál megszállottabban dolgoztak. Valósággal megejtette őket a munka varázsa. Amikor elérkezett a „fájront” és letehették volna végre a targoncát meg a malteros kanalat, még akkor is alig akarták abbahagyni. Maradtak az utolsó pillanatig. Legalább a befejezetlen sort végigrakták. Kockáztatva, hogy az őrök még meg is verik őket, ha lekésik a sorakozót. A könyv olvasói ennél a résznél talán hitetlenkedtek és a fejüket csóválták: micsoda erőltetett helyzet! Naiv írói fogás, kitalálás. Ilyen munkába igy belemerülni, még hozzá ilyen helyzetben?!... Ám aki csak egyszer is Örömet talált a munkában, az elhiszi, tudja, hogy Szolzsenyicin igazat irt. Igen, lehetséges az ilyen megszállott munkába révülés, még a legmostohább körülmények között és ellenére is, amikor pedig nemcsak az ember .természetes” kényelmessége, hanem a józan ész is azt diktálná, hogy takarékoskodni kell a nagyon is szűkös erővel. Nem a több pénzért, kenyérért dolgozik, még csak nem is a dicséretért. A tett, az alkotás öröméért. OTT. A KLUBSZOBÁBAN talán nem fejeztem ki magam ilyen választékosán, de a gyerekek azért figyeltek. Aztán megint megszólalt valaki. — A könyvelésről beszéltünk, ugye? Hogy a könyvelés unalmas munka... Én azt hiszem, hogy ahol az embernek feladatai vannak, ahol problémákat kell megoldania, felelősséggel, ott nem unatkozik. — Az én apám 15 éve statisztikus. ö miért tudja még ma is szíwel-lélekkel csinálni? — Mégis azt mondom: hiába jelent a munka, ugye, boldogságot, ha folyton csak ugyanazt teszi az ember, egyhangúvá válik, unalmas lesz minden. Ettől fogva kétfelé ágazik a vita fonala. Az egyik irány: Mi az egyhangúság? Egy lány tején találja a szöget: — Valamelyik „száraz” óra, mondjuk a számtan. Kevesen szeretik. De ha dolgozatíráskor, az óra vége felé végignéz az ember az arcokon, itt is, ott is mosolygó, elégedett tekinteteket lát. Erről tudni meg, hogy kinek sikerült a dolgozata. A másik kérdéscsoport: Elkerülhetetlen-e az egyhangúság? íme: — A munkája mellett mindenkinek van valami „hobby”- ja. Gyűjt, barkácsol, utazik, sportol... És persze, olvas, színházba, moziba jár stb. Mert ezek egyrészt felüdítik, másrészt pedig nem is mehet emberek közé az, aki mást se tud, csak annyit, hogy mint megy a könyvelés „efemeszéknél”,. 5 — Művelődni mindenkinek kötelessége. Mi pedig némiképp kultűrmunkások is leszünk falun, ahol minden tanult emberre fokozottabban szükség van, s ahol a földművesszövetkezetek anyagilag is segíteni tudják a kultúrát. ÉRDEKLŐDŐK, őszinték ás okosak ezek a gyerekek. Nem állítom persze, hogy aki nem tudott közülük eddig jó szívvel gondolni a szakmájára, ezután majd rózsaszínben látja. De azt hiszem, hogy sikerült őket is meggyőznünk ott nekünk, többieknek, hogyha nem is érez az ember épnen elhivatottságot valamely pályához, attól még boldogulhat — kettős értelemben is boldogulhat — rajta. Az ember nem csupán egyetlen pályára született. A kivételes tehetségektől eltekintve, a legtöbben jó néhány szakterületen megállhatjuk a helyünket, teljes értékű munkát végezhetünk. A Lenin megfogalmazta eszménytől persze még messze vagyunk. De a munka — ennyit mindenki könnyen belát — a létfenntartás nélkülözhetetlen eszköze. Am szörnyű lenne az élet. ha csak enniti volna a munka. Ha nem volna életszükséglet olvan értelemben is, hogy nélkülözhetetlen az ember önbecsülése számára, hogy forrása a ..megteltem, ami tőlem telt” jó érzésnek, s annak, hogv elmondhassa ki-ki önmagáról: nem éltem hiába. A BOLDOGSÁG kérdése az élet értelmének a kérdése. Ezek a fiatalok valameny- nyien szeretnének értelmesen élni. Ez pedig szilárd kiindulópont. Mester László járókelők nagy ívben elkerülték. Egyre jobban belelovalta magát a méregbe, s főleg az dühítette, hogy társai a kocsmában már tudtak erről és röhögtek rajta: Mi az koma. félsz az asszonytól? Majd most ráncba leszel szedve... — Följelentett a gané! — üvöltötte az utca csendjébe s mikor hazaért, lábbal belökte a kaput és elordította magát: — Hun vagy, te rohadt cafat? — A konyhaajtón szinte beesett, be sem csukta maga után. Megállt az asztal előtt irrtbolyogva és merőn, vérbe- forgó szemmel nézett az asz- szonyra. Az hátrahőkölve az iszonyattól, rémülten állt fel a székről. A csend súlvos kőtömbként meredt közöttük. — Na ugve most hallgatsz, büdös ringyó. Pedig máma nagyon is tudtad-járatni a pofádat odabent. De most szétverlek — ugrott felé. Az asszony Ijedten kapta kariéit a feje fölé és lángra gyűlt szemekkel várta az ütést. Az elsőre fel- sikoltott, aztán csak tompán nyögött a részeg káromkodásoktól kísért zuhogó sok alatt. Magdi és öccse a szobában sírtak rémületükben. Később az utcáról emberek iött"k be. azok vették ki a doh^nq-ő emb°r kezéből a félholt asszonyt A részeg kimerülve omlott le a konyhai heverőre és ruhástól elaludt. * agdi ütést várva rántotta vállai közé a fejét, mikor gondolataiból egy kéz érintése riasztotta, fel. Felnézett és kissé megkönnyebbülve látta, hogy a tanár néni áll mögötte. A következő pillanatban azonban eszébe jutott üres dolgozatfüzete, lehajtotta a fejét és halkan sírni kezdett. — Jól van no, kislányom! — nyugtatta meg vigasztaló hangon a tanárnő, aki csak most döbbent rá hibájára: két címet kellett volna felírnom — gondolta magában. Szegény kislány. Hát persze. Hiszen nemrégiben halt meg az apja. Üzemi baleset érte. Megint részeg volt. Hogy is nem jutott ez nekem előbb eszembe? ( Becsukta, majd felvette Magda füzetét. — Ne sírj no! — mondta halkan s egy darabig még ott állt a kislány mellett, majd lassan az asztalhoz ment. Letette a füzetet, órájára pillantott, majd az osztály felé fordult: — Felelősök szedjék össze a füzeteket — mondta határozott hangon s ebben a pillanatban felharsant az óra végét jelző csengetés ... Szalonra! György
