Petőfi Népe, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
iSHSG. Aeeemfter 11. vnsÄmatl S. oldal Ne mondjon le, Főtitkár Úrü! Egy kecskeméti kisfiú A levéltömegben, melyet a főtitkár lemondási szándékának közzététele után világhírű politikusoktól, neves békeharcosoktól kapott, szerényen húzódott meg a gyerekes betűkkel címzett borítók. Annál inkább meghatódott a főtitkár, amikor angolra fordították a tizenegy- eszendős legényke magyarnyelvű sorait: „Mélyen tisztelt V Thant Űr! En egy tizenegy éves magyar gyerek vagyok. Tegnap . hallottam a rádióban, hogy le tetszik mondani. Én nagyon félek, hogy háború lesz! Tudom, hogy ellene tetszik harcolni és ezért arra kérem, ne mondjon le főtitkári tisztéről! Ezt kérem a Föld népének és magamnak karácsonyi g.jándéky.1. Én is diplomata szeretnék lenni, ha megnövök, és úgy akarok küzdeni, mint a Főtitkár Űr. Önt választottam példaképemül. Mély tisztelettel Kircsi Mihály, magyar állampolgár.” Találkozás a kis levélíróval... Komolykodó, vastag szemüveges kisdiákot vártam és alig hittem a szememnek, amikor egy borzas fejű kis vasgyúró mutatkozott be férfias kézszorítással: Kircsi Mihály vagyok! Pillanatnyi elfogódottság után levele V Thant-hoz már talpraesetten meséli, hogy a televízióban látta először példaképét, akiről a nagypapa elmondta, milyen rendes, békeszerető ember. Hallotta Misi a lemondási szándék indokát is, a vietnami híreket. Ügy érezte, ez a rokonszenves diplomata sokat tehet az ő nyugodt életéért is, gyorsan kitépett hát egy lapot a füzetéből és nekiállt megfogalmazni kívánságát. Anyuka már csak a kész fogalmazványt látta és — mint elmondta — fiacskája ezzel kész helyzet elé állította. Nem volt mit tenni, együtt mentek a postára, ahol Misi írta rá a birítékra: U -Thant. New-York, ENSZ-saékház. Válasz érkezik... December 3-án levelet hozott a postás. Éppen Misi vette át a színes borítékot, rajta a feladó: Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Titkársága. Izgatottan olvasta a „kollega” üzenetét: „A főtitkár megkért, hogy köszönjem meg az ön kedves levelét, amit 1966. november 10-én küldött, kérve őt, hogy maradjon főtitkári állásában. A főtitkárt nagyon meghatották kedves szavai! Őszinte tisztelettel Robin Miller titkár.” Akkorra már mindenki tudta, hogy U Thant újabb öt évre a szervezet élén marad. Misi mégis nagy megnyugvással vette tudomásul: levele meghallgatásra talált. A borítékot azóta állandóan magával hordja és büszkén mutatja a feladót, aki kellemes karácsonyi meglepetést szerzett kis tisztelőjének. Lehet, vannak néhányan, akik azt mondják; a gyerek levele csupán a híres embernek szólt. Én nem hiszem. A mi gyerekeink nem csupán rajongók. Sok mindenről igen világos fogalmaik vannak. A békéről is, amely kedves számukra. Aki ezt nem hinné, keresse fel Kircsi Mihály magyar állampolgárt a Budai úti általános iskolában. Vass I. Zoltán Á régészet egyszerű katonája Melyik a legértékesebb kincse? — szaladt ki a számon, mert szerettem volna, ha fotóriporterünk azzal fényképezi le Besenczi Sándort, amire a, legbüszkébb. De menten elresteltem magam. — Nem drágaságok ezek!... — mondta a házigazda. — De némelyiknek párja sincs sehol .,, — Azt akartam kérdezni — hogy melyik közöttük a legkedvesebb? ... így került a képen a kezébe ez a Nagy Lajos korabeli díszes bronzdoboz. S valóban. Besenczi László szerény kis ordasi házában hiába keresne valaki aranyat, gyémántot, pénzzé tehető nagy értékeket. De találhat töméntelen sok szép leletet a bronz- és a kőkorszakból, a középkorból; edényeket dísztárgyakat, fegyvereket. S két szekrényre való könyvet. Nagyon sok könyvet a régészetről, s történelmi munkákat. Afféle kis magánmúzeum a lakás. A tárgyakat a tulajdonos vette is, találta is: — Járom a határt szabadidőmben. Motort is azért vettem. hogy könnyebben közlekedhessek. Nyáron a vasárnapot mindig kinn töltöm ... Elgondolkodva beszél, mint aki sokat van egyedül, s olyankor is mindig tűnődik: — A környéken már ismernek. Ha valamit találnak a parasztok, szólnak. Régen csak rácsaptak a kapával a korsóra, ha üresen fordult fki a földből. Mennyi érték ment így tönkre! ... — Nemcsak a föld mélye rejt értékeket. Akad más menteni való is a múltból. Nagyot fordult a világ a szemünk láttára. Az apák és fiák élete lön világ. Ki tud már a fiatalok közül a szájhagyományokról, a falu múltjáról? Meg kell örökíteni, amíg még lehet. Az öregek emlékeznek hogy ükapáik hogyan húzódtak ezen a környéken a törökök elől az ingoványba, mert oda nem merték őket követni a kontyos vitézek... — összeírtam a környéken a dűlőket. Egymás után beszántják őket a nagy táblákba. Helyes. De meg kell őrizni a nevüket. Értékes útmutatást tartalmazhatnak a szakembereknek ... S itt elérkeztünk ahhoz az érzékeny ponthoz, ami Besenczi Lászlónak önmaga előtt is némiképp titkolt fájdalma. Az ember képes enyhén sajgó lemondásai tudomásul venni, hogy egy nagy álma örökre elveszett, de ne vessék mások a szemére. Ezt a csendes, lelkes embert ugyanis régebben támadások is érték azért, mert nem szakképzett régész. „Csak amatőr”. De a gimnáziumot is felnőtt fejjel ezért végezte el. Autodidakta. A szó jobbik értelmében. Rengeteget tanult, olvasott, hogy értsen, mindig jobban értsen a régészethez. A foglalkozása: kereskedő. Kalocsa egyik kis félreeső utcájában egy kis bőrüzletben dolgozik. De halgassuk tovább. — Schliemann az eszményképem. A régészet legnagyobb alakja, Trója feltárója. De legalább a régészet egyszerű katonája lehessek. — Von egy rendelet: avatatlan nem áshat. Én nem ások. Csak megtalálom az emlékeket, és igyekszem megmenteni. Megveszem, vagy legalább felhívom. az emberek figyelmei, hogy vigyázattak rá, mert érték. Ez többnyire nem is köny- nyű feladat. Ügy kell a bizal mukat megnyerni, mint Mór., tette... A sérelmek — már a múlté. Öt már ismerik, megbíznál benne. Jó viszonyban van a bajai és a kecskeméti múzeum munkatársaival is. Valamenyj lelkes amatőr régész és helytörténész nevében mondja: — Nem vagyunk rongálok. A hivatásosok két keze tele van munkával, nem képesek mindenüvé idejében kijutni. Amit nem tudnak elvégezni, az a mi területünk. Semmi több, mint a felderítés és a megmentés. Mester László Besenczi Sándor kedvencét, a Nagy Lajos korabeli bronzdobozt tartja a kezében. 7ei<ike Mire odaérek a kellemesen meleg, ízlésesen berendezett vendéglőben a kiszemelt asztalhoz, ott terem ő is . Mutáló hangján üdvözöl, s igyekszik leseg',íteni rólam a télikabátot. E művelet kevésbé sikerült neki, mert kinyújtott karjaival is alig éri el a vállamat. Kérdésemre precíz pontossággal meg is mondja, hogy 152 centi magas. Ám nem igyekvésé- nek sikertelensége a téma, hanem a szakmájával való ismerkedése, az azzal járó udvariassága. A komoly képű, megfontoltan beszélő Hári Ferike ugyanis felszolgáló, azaz pincértanuló a hetényegyházi Homokgyöngye kisvendéglőben. Kecskeméti, félárva fiúcska, december 9-én töltötte be a tizenötödik életévét. Édesapja három éve halt meg, édesanyja a MÉK-nél (Ferike így mondja: „Mezőkertnél”) dolgozik, tizenhárom éves Klári húga még iskolás, tizenhatesztendős Laci bátyja hol szódavizet árul, hol a MÉK-nél dolgozik ő is. Azt viszont asztalszomszédomtól tudom meg. hogy a kisvendéglő vezetőjének, Szabó Istvánnak a felesége a nővére Ferikének. Ö elhallgatta. Nyilván így önállóbbnak akart látszani, felnőttnek már minden testvéri támasz nélkül. Van is valami fel- nőttes és önállóságra valló gesztus abban, ahogy a tálcán kihozza, leteszi az ételt, majd a másik asztalsor végén leguggol, s félszemével megcélozza: egy sorban állnak-e a virággal megtűzdelt üvegvázák, azörpös üvegek. Amelyik *kilóg,, a sorból, a helyére igazítja. — Miért ezt a szakmát választottad? — kérdem tőle két felszolgálás között. — Édesanyám nem bírt volna középiskolába járatni, meg... tetszik tudni,... szóval — kerülgeti, míg végül kiböki — nem is voltam jó tanuló. A nyáron hármassal végeztem a nyolc általánost a Czollner-téri iskolában ... Meg aztán hallottam, nem rossz ez a szakma. Nem is nehéz. Három évig kell tanulnom, szeptember 1-én kezdtem. A tízórási busz- szal jövök ki Kecskemétről, este hétkor utazom visza. Hirtelen felbukkan emlékezetem mélyéről egy szintén ennyi idős fiú, aki ugyan nagyobbacska volt, s jóval erősebb is Ferikénél. Én voltam az, harminc évvel ezelőtt. Középiskolai tanulmányaim folytatásához a költségeimet megkeresendő egy éven át „pikolófiúként”, de inkább mindenes pincérként dolgoztam egy falusi nagykocsmában. Reggel hatkor én húztam fel a redőnyt, s csak este tízkor köszönhettem el a tulajdonostól. A tizenhat óra alatt rohanva kellett vödörben felcipelnem a pincéből a bort, butykosban a pálinkát, napjában jónéhány- szor; én szidoloztam a pultot, takarítottam ki a kocsmát, adtam a fröccsöt, féldecit a betérő vendégeknek, s hetenként kétszer segítettem a kocsmáros- nak disznót ölni, azt feldolgozni, este öttől pedig az űri kaszinónak titulált külön helyiségben kiszolgáltam a tarokkozó postamestert, főjegyzőt, állatorvost és hasonszőrűeket, s télen nyeltem a szidalmukat, amiért hideg volt a „kaszinóban”, de nem mondhattam meg, hogy takarékoskodva a szénnel, a tulaj fél ötnél előbb soha nem engedi meg a begyújtást. Koszt, s havi tizenöt pengő volt a bérem. — Te menyit keresel. Ferike? — A kosztat ingyen kapom. S minden hónapban 92 forint a tanulói fizetésem. Ebből szakszervezetre, vagy mire levonnak hármat. Meg mosatásra is kapok huszonöt forintot. — A szakmát csak itt tanulod? — Nem. Kecskeméten, a SZÖVOSZ-isko- lában minden hónapban kétszer áruismeretet, felszolgáló-ismeretet és számtant tanulok. Két éven át. Az utolsó évben Pesten tanulok. Nem is tudom pontosan, talán ott is kell laknom. Majd megérdeklői- döm..; — A nővéred és a sógorod? — ők is tanítanak. Szeretem őket. De azért néha el szoktak kapni. Ha például mondanak valamit, s pont ellenkezőleg csinálom ... Egyszer-két- szer volt úgy is, hogy a teli poharat elejtettem. Hiába gyakorolni kell a tálcázást is. — A bort szereted? — Nem. — Akkor hogyan ajánlod a vendégnek? — A tankönyvben borbemutatás is van. Abból tanulom. Azt pedig már meg tudom kérdezni, hogy fehér, vagy vörös bort akarnak-e a ^vendégek. — Sok baj van velük? — Nincs. De előfordul, hogy némelyik részegen jön be. — Nem félsz az ilyentől? — Nem. Megmondom neki, tessék kifáradni. Majd holnap! Van, amelyik lázadozik. Megmutatjá, kicsoda ő. De még csak azt mutatta meg, hogy részeg... Nem sokszor, de olyan is volt már, aki fizetés nélkül távozott. Az ilyen ember miatt mindig izgulok. Mire kijövök az étterembe, eltűnt* mint a kámfor. De észben tartom, s ha legközelebb eljön, szólok neki, hogy fizesse ki a cechet. Mindig kifizetik... Tetszik tudni, minden szakmában előfordul aa ilyesmi. Ezzel számolni kell. De az a legfontosabb, hogy édesanyám örül, amiért egyenesben vagyok én is. Látja, a számba veszem a cigarettát, s hirtelen előrántja zsebéből a gyufát, tűzzel kínál. — Ezt is tanítják, hogy a vendégnek illik tüzet adni? — Nem, de láttam a moziban. Az egyi!. filmen megfigyeltem, az elegáns pincér ho gyan adott tüzet a vendégnek. Ezzel búcsút is mond, men új vendé érkezett. Ferike udvariasan odaáll az asztalához, s férfias - mélyre sikerült hangon inkább felszólítja, mint kérdezi: „Tes sék!” Tarján István
