Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
Stettner Béla: Kőfaragók. NÉQYSZEMKOZT Néha mikor négyszemközt maradok a fákkal, folyókkal, kifosztott réttel nem tudok figyelni másra csak hallgatom magamban az idő pataverését ami egybefolyik és dorombol, mint a vízimalmok suhogása. Azt hallom csak, hogy befalazott kutyák visszafojtott ugatásaként köhögnek körülöttem a vének megkékülnek, mint ősszel a szilva és fölsikolt egy-egy halottsirató kórus, templomi ének. Fölébred bennem ilyenkor a kisgyerek aki mezítláb malacokat terel a faluvégen jajgató libák verdesnek a tóban_ zúg a harangszó és az ökörnyál közönyösen lobog a léckerítésen. Nem siratom én az ellobbant ifjúságot de néha szeretnék visszamenni az qlmaczagú szobákba, a meztelenszívű emberek közé a hétköznapok zsámolyán térdeplő tisztaságba. Mert amikor így négyszemközt maradok az őszi földekkel, dűlőútakkal b mozdulatlanul néz rám a napraforgó sárga virága csak hallgatom az idő pataverését és dorombol az emlék, mint a vízimalmod suhogása. Gál Sándor „Bánk bán66 alkotója 175 éve született Katona József Harmincnyolc esztendős volt. amikor meghalt, s utolsó íveit — mint Kecskemét városának ügyvédje — városi urak társaságában, pereket intézve és vadászgatva töltötte. Nyilván, ez esztendőkben is sokat gondolt ama „drámára, öt szakaszban.’’. amelyet — huszonhárom évesen, 18Í4-ben, pesti joghallgatóként — a felépítendő, ám (akkor még sokáig) csak tervnek maradt kolozsvári színház pályázatára írt. Nagyon valószínű, hogy kecskeméti pajtásai között is felfedezett Petur bánokat, meg Solom mestereket is. és aligha nézte őket — a maga kritikus-gunyoros szemével és együttérző szívével — közömbösen. Ám nem talált közöttük olyan embert, akivel el is beszélgethetett volna a felháborodásnak és viaskodásnák arról a művéről, amely — a korabeli „ krimi ”-ket. a német lovagdrámákat utánzó színpadi rémhistóriák után — egyszerre csak kiszaladt a tolla alól. így hát csak legyintett Katona József és azt a mondatot idézte magában, amit ő maga írt le, amikor Pestről, — felcsillanó és elhamvadó reményei színteréről — hazament Kecskemétre. „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik, és — elhallgat”. Nem „fütyürézett” többé, ám nem hagyta abba — lehetetlen, hogy abbahagyta volna! — a gondolkodást nem az „élelméről”, hanem a nemzeti és emberi kiútról. Amely különben nem sokkal azután bukkant fel a magyar életben, hogy 1829-ben meghalt. Lehet-© elképzelni tragiku- sabb sorsot? Egy, a nép sűrűjéből jött kecskeméti fiú. aki akkor eszmél magára és a világra, amikor még sem a bécsi császár, sem a magyar értelmiség nem feledhette a Martino- vics-öss zeesküvés véres leverését! Egy tehetséges ember, akinek — szellemi értelemben — végig elszigeteltségben, magányban kell élnie és aki eltávozik íz életből, mielőtt kalászba ■zökkenhetne a mag. Az, ame- 'yet éppen a nemzeti nyelvért §s a haladás gondolatáért lelke- sedő-munkálkodó költők és ;rók vetettek, kialszik, mielőtt 'úgyúltak volna a reformkor fényei!. .. A tragikus sors azonban mégsem kényszert thetíe térdre, és a súly alatt növő pálma — ha kortársai előtt láthatatlanul is — a magasba emelkedett. S hogy valójában — és éppen szellemi értelemben — nem volt sem elszigetelt, azt éppen a „Bánk bán” bizonyítja. Hiszen ezt a Szent Szövetség diadalának idején alkotott művet a Szent Szövetség középkori szelleme ellen írta, elvi kontaktust teremtve a kor legjobbjaival, eszmeileg megelőzve Kölcseyt, alá a „nemzet és haladás” szintézisében látta kora írástudóinak feladatát. Hogy végül is elhallgatott Katona — el. mint a madár, amely nem lel visszhangra — az igaz. De akkor, amikor már tudta, hogy ami dolga volt az életben, és az irodalomban, azt becsülettel elvégezte. Amióta csak — hat esztendővel alkotójának halála után — először vitték színre a „Bánk bán”-t, a mű a legélénkebb vitákat váltotta ki a hivatásos és nem hivatásos kritikusok körében. Széchenyi István — tudjuk — „érezte erejét”, de „visz- szariasztó”-nak találta. Pedig — anélkül, hogy 1814-ben még megnevezhette volna — mintha Széchenyire, sorsára is gondolt volna drámai prognózisában, Bánk konfliktusaiban Katona, Gyulai Pál — aki részletesen elemezte a dráma szerkesztését és magasra értékelte különböző hőseinek lélektani rajzát — éppen magát Bánkot nem találta „elég szilárd jellemének. Egyes nacionalista szellemű ítészek azt kifogásolták; vajon miért nézi bizonyos kritikával Katona József a „békét- Ieneket” és hogy miért határolja el magát — miközben a gyarmatosító merániak ellen lázit — „az idegen köntösök gyű- löleté”-től? Az álforradalmi dogmatizmus — nem tudta megérteni, miért láttat Gertrudis- ban is tragikus alakot az első magyar nemzeti dráma alkotója? És napjainkban is új értelmezésekre ad lehetőséget a „Bánk bán”. Hevesi Sándor ír egy helyütt a „kimeríthetetlen drámádról, amelyek „vitás pontjaik, problémáik ellenére is új és még újabb arcukat mutatják meg az idők sodrában”. Minden jel azt mutatja, hogy a „Bánk bán” is ilyen „kimeríthetetlen” színpadi alkotás, amely kicsúszik az előregyártott „elméletek” hálójából és „új és még újabb arcát” ragyogtatja felénk. Mai szemmel már természetesnek tűnik, hogy abban az időben, amik«r József Attila azt sikoltotta, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, • munkásszínjátszóknak egyik fegyvere volt a gyarmatosítás elleni nemzeti összefogás felé utat mutató mű. Érdekesebb azonban, hogy mo6t, a nemzeti függetlenség, s a szocializmus korában is él és hat, felkavar bennünket a több mint 150 esztendeje írott dráma. Mi a „titka" ennek? Nagyon röviden szólva talán az, hogy a „Bánk bán”-ban — éppen mert Katona József shakes- peare-i ihletésű, teljes helyzeteket és embereket teremtő művész — a nemzeti sorskérdések bonyolult egyéni konfliktusokkal ötvöződnek össze. És most, amikor túl vagyunk mind az úgynevezett „lelkiző”, mind a társadalmi problémákat egyoldalúan, sematikusan ábrázoló színpadi műveken, amikor korunk színpadi szerzőitől a kül- és belvilág valódi kapcsolatainak (és összeütközéseinek) feltárását várjuk, szívesen fordulunk azokhoz a tegnapi és tegnapelőtti művekhez, amelyek példát mutatnak „közélet” és „magánélet” sokoldalú összefüggéseinek felmutatásából. És különben is: mostanában divat — s nem felületi, nem tiszavirágéletű divat — a történelmi témák színpadi megjelenítése. Tudjuk, hogy a „Bánk bán” szövegének szövetében van olyasmi is, ami megfakult. Ám maga a mű él és élni fog holnap is! Tragikus sors ? A kecskeméti takácsmester fiának életén, pályáján elgondolkodva, az ember hajlamos arra, hogy felvesse: vajon nem ilyen sors kell-e nagy drámák alkotásához? Am annyi az ellenpélda is!... Reálisabb hát úgy felvetni a kérdést, hogy nem mindig az a tragikus sors, ami annak látszik. Sikerek között is lehet valaki magányos és sikertelenül, látszólag elszigetelve is gazdag kapcsolatokat építhet ki a jövővel. Mi kell végül is nagy drámák alkotásához? Olyan lélek, amely át tudja élni a jelent és ugyanakkor képes látni a jövőt, a kibontakozást is. S ez független a visszhangtól, vagy annak hiányától. Katona József egyszer csak abbahagyta a „fütyürézés”-t. Leikéből lelkendezett művének fölemelői hangzatai azonban ma is visszhangot vernek... Antal Gábor A művész Pár napra jött haza csupán, de a csalhatatlan jelek azt mutatják, hogy most már tartósan itt marad. A novemberi esőben várakozók beszédéből kivehetni, hogy nagyon megszerették. És: nehezen felejtik el az élményt, a vele való találkozást. A festőművész — Gallé Tibor — hazajött Hartára, szülőfalujába. Jelképesen persze, hiszen huszonkét éve halott már. De a képeinek serege, — ez a soksok küldött — itt van, a háriái új iskola három tantermének falát díszíti. És a termekbe nem lehet beférni. Nem túlzás: egymást nyomkodják, taszigál- ják az emberek. Hálás gondolat volt. a dunavecsei járási tanácstól és a bájai múzeum vezetőitől, hogy ezt a tárlatot. Baja után bemutatják a szülőfaluban. Sajnos, Har- ta megyénk azon községei közé tartozik, ahol a népművelésnek elég sok még a tennivalója. Nos, ez a kétnapos kiállítás többet tett az emberek tudatában, mint akárhány előadás. A BŰVÖS VIZESTAL Weibel Jánosné áll az egyik kép előtt. Napfényben fürdő utca a képen, vaksi szemű házak. „Ilartai részlet”- — ez a címe. — ísinerfim e# gj gjgáf ágggggí*- hazatért mék háza mellett volt. Aztán Ismertem a festőt is. Ajjaj, sokat kimentünk hozzá, amikor festett. Ügy van az, hogy a gyerekféle szeret kíváncsiskodni. Ali akkor 4—5 évesek ha voltunk. Körülálltuk és néztük, hogyan dolgozik. Lassan megtanultuk, mikor kell a vizestáljába 1riss vizet hozni. Nem is vártuk, hogy szóljon. Különben nem szerette, ha fcö- rülálljuk. — Emlékszik még) az arcára? — Hogyne! Markáns arcvonások. Beteg volt a tüdejével. Hatalmas fehér kalapot viselt, ha dolgozott. Dús haja sokszor kilógott a kalap alól. Weibelné sorra lépked a képek előtt, egyre mélyebben az emlékekben. Aztán felkiált: — Nicsak! Ez a ház a Jakabéké volt. Igen, a Jakabéké. — És ma? — Oh, négyszobás ház áll a helyén. A.z már eltűnt... íme a szélesre tárt társadalmi mondanivaló. A múlt láttán felfakadó érzelemből kiválasztani a jót, hasznosat, célszerűt. Lám: hazatérve így hódit, így hat, dolgozik a művész.:. A járási tanács vb-elnöke. Búza Dezső ezt mondta a tárlat megnyitásakor: „Nem érhette meg a művész szülőfalujának semte forradalmi változását...* Igaz; mégis mekkora az ereje a művésznek! EMLÉK A HÍDRÓL Kardos Péter nyugdíjas hajós, 76 éves. Hat év volt közöttük a korkülönbség. Abban az időben ez még jelentős. Így emlékszik vissza: — Ismertem jól az egész családot. Már abban az időben rajzolgotott, amikor még gyerek volt. Sokszor megnézegettük, megcsodáltuk rajzait. Évekkel később egyízben a fővárosban találkoztam vele. Az épülő Arpád-hidat rajzolta a Duna-parton. Áhítattal rajzolt. Ceruzáját hol felemelte és mért valami távolit, hol meg rajzolt vele. Nem szóltam akkor hozzá, nem szerette, ha zavarták, pedig nagyon barátkozó természetű ember volt.., Erről tesz említést Énisz Péter is: — Gyakran ránk szilt; félre gyerekek, dolgozni szeretnék. De goromba azért sose volt. Továbbra is hagyott bámészkodni. Frei János, a Lenin Tsz tagja így emlékezik: — Sokat mókáztunk, nagyon vidám ember volt. Mintha itt a képén is, a falon valami tréfán törné a fejét... Ahogy a hartai nép a sok-sok ismerős kép előtt zarándokol, egyre többet ismer fel a témákból Ez a ház is, ez a táj is, ez a fej is... Mindegyik szakít fel valami emléket, buggyant ki valami mondanivalót. Szinte megszínesül a levegő a sok emléktől;... A HÍRES FESTŐISKOLA Weber Henrik elmondja, hogy őt is lefestette 1915-ben a művész. Hartai népviseletben, csizmában-kalaposan. A töltés mellett volt egy tó, amelyet Bé- kaváros-nak neveztek. Töméntelen békája miatt persze. Itt mostak az asszonyok. Egy piros dézsát állított ide a mester és abban lubickoltatta a gyerekeket. Közben festette őket. Orbán László, a hartai textilbolt mostani vezetője fővárosi gyerek volt és nyaranta jött Hartára a nagyszülőkhöz. Így ismerte meg a Duna-partján a festőt, „Tibi bácsi”~t. — Mintha ma is látnám: gyakran ment horgászni a Dunához. Fiát és kislányát vitte magával. Horgászás közben festett, ha nem kapott a hal. Beszélgetés, emlékezés közben gyakran jön elő a Duna. Igen, a hartai sziget sarkán volt egy hatalmas fa, ez volt az ő „művésztelepe”. Mikor a harmincas évek közepén megszervezte jónevű festőiskoláját, itt a víz mellett, a szabadban foglalkozott tanítványaival, akiknek száma idők folytán már megközelítette a kétszázat is. És ezek között nagyon sok szegény gyereket díjtalanul tanított, hiszen olyan nehéz volt akkor művésziskolába jutni... .:. Hazajött tehát a művész. Hazajött műveiben, a képekben, amelyeknek csaknem mindegyike elevenen buzgó emlékeket fakasztott; Balogh József
