Petőfi Népe, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

t Lengyel lézsef hetven éves Regényíró, novellista, költő; a mai magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja, akinek az élete maga is regény. Első írá­sai Kassák Lajos lapjában, a Tettben jelennek meg; első cik­kei a Vörös Újságban. A forra­dalom iskoláját Kun Béla és Korvin Ottó közvetlen közelé­ben járta ki, akiknek fiatal, de nagyon elszánt és lelkes segítő­társa volt. Első jelentős műve az 1919-es idők emlékeiről, tanulságairól szól. Visegrádi utca címmel je­lent meg, a Tanácsköztársaság tízéves évfordulója alkalmából, Moszkvában, Kun Béla elősza­vával. A Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett. Becs­ben, Berlinben, Moszkvában élt, várva az új forradalyiat, a ha­zatérést, s nehéz kqrülmények közt keresve a mindennapi ke­nyeret. Ö is sok mindent meg­próbált, volt újságíró',j próbálko­zott könyvkiadással, lapot szer­kesztett, filmgyárban drama- turgkodott. Belülről 'ismerte a forradalmi mozgalom' egyszerű embereinek sorsát, gondolkodá­sát, érzésvilágát, hősiességüket és tévedéseiket. Második na­gyobb szabású művébfn, á Prenn Ferenc hányatott életében, ne­kik állít emléket; úgyszintén e regény — negyedszázad múltán — napjainkban keletkezett foly­tatásaiban, az Újra a kezdet és az Ante, apud, ultra,' trans cí­mű kisregényekben. Az egysze­rű embereket kedveli, hősei mindamellett nem a Szürkék és jelentéktelenek közül valók; egyszerűségükben is /gazdag a lelkiviláguk, bátorsijb, szelle­messég és képzelő jellemzi őket. Ebben az értelemben Len­gyel akár romantikus írónak is volna mondható, de csak hősei­nek ezen tulajdonságai révén. Mint ismeretes, Lengyelt 1938-ban, a Kun Béla ellen in­dított per során letartóztatják. Tizenöt évet tölt száműzetésben, szibériai lágerekben és istenhá- tamögötti erdei telepeken. Ma­gyarországra való hazatérése után sorra megírja ez időkből származó élményeit és gondola­tait. Az Igéző, a Kicsi mérges öregúr, az Elejétől végig és a többi remekmívű novella pon­tos beszámoló a száműzöttek életéről, azokról, akik nem bír­ták a szenvedéseket, s a törhe­tetlen lelkierejű hősökről, akik az érthetetlen tragédia közepette sem adják fel kommunista meg­győződésüket, s az igazságba vetett reményüket. A Három hídépítő című re­gényében a Lánchíd alkotóinak állít emléket; példabeszédszerű novelláiban, mint az Oldás és kötésben, a soha meg nem szű­nő emberi munkakedvnek. Hetvenedik születésnapja egy­beesik ötvenéves írói jubileu­mának évfordulójával. Ez alka­lommal mindezek az írásai ösz- szegyűjtve is megjelentek, Mér­ni a mérhetetlent címmel. Ez a vaskos két kötet egész szocia­lista irodalmunk történetének, s mai irodalmunknak legértéke­sebb gyűjteményei közé tarto­zik. Égy következetes, egyenes irányban haladó forradalmár író életének és gondolkodásának iz­galmas, elolvasandó dokumen­tuma. . . Hetek óta már csak az ab­lak előtti fonott karosszékben szeretett üldögélni. Innen, az emeleti ablakból, messze lehe­tett látni, a városon keresztül arrafelé, ahol az elhagyott fa­lu húzódik meg a síkság szélén. Nem látni a falut, persze, ho­gyan is lehetne. Majdnem negy­ven kilométer. De ez az öreg fonott karosszék is onnan van, régi bútordarab... Itt szokta elolvasni az újsá­gokat, amik néha olyan nehe­zen érkeznek meg. Hiszen már hajnalok hajnalán felébred és az újságos csak hét óra körül csenget. Lábai nagyon fájnak, a bal erősen meg is van dagad­va: az orvos nem mondja meg az igazat, hogy mitől van. Mi­től?... A nyolcvankét év min­dent megmagyaráz. Olykor-olykor levelet hoz a postás, most már csak a gyere­kektől, akik szétszéledtek az országban. A régi barátok nem élnek, vagy elfelejtették, vagy ha nem felejtették is el, öregek már a toliforgatáshoz. Hívják a gyerekek ide is, oda is; látogassa meg őket. Ugyan! Ebben a korban már nehéz el­indulni olyan útra. Igaz, any- nyit megígért, hogy ha Dezső­jelentették, maradhatna itthon inkább, a buta, szeles időben, szédülős fejjel minek járkálni... hiszen minden elintéznek, be­szereznek, megcsinálnak a lá­nyok. De nem, ez már benne van! Dolgozni, hasznosítani ma­gát. Meg talán egy kicsit a ko­rát is cáfolni akarja ... — Ülj már le! Egyedül jöt­tél? Hát Kató? Mikor indultál? — Pistiéknél is voltam ... Röviden kellett válaszolnia, tudta, hogy a rossz hallás mi­att egy-két szó többet mond, mint a sok kiabálás. És ez azt jelentette; persze, egyedül jött, Kató otthon maradt, hajnalban indult, mert már Pistiéknél is volt... — Ennél valamit? Biztos mindjárt jön anyu ... Intett, hogy majd, most nem éhes. És tulajdonképpen be is fejeződött a beszélgetés. Ez az átkozott süketség! — hol is kez­dődött és hol történt mulasz­tás? Ki tudja ma már? Amikor még kicsik voltak a gyerekek, csak kezdődött valami, akkor is kiabálni kellett, de akár hát­tal is megértette, mit mondtak neki. Most már.. • és való­jában ez szigetelte el évtizede­ék elviszik, egyszer elmegy egy ^en át a világtól és vé^íil — ez országjáró körútra, végig a gye­rekekhez. De annak már leg­alább két éve. Azóta rosszabb a láb is, kevesebb a bizalom és a kocsi sincs már meg ... ... Mintha csöngettek volna. Ilyenkor, délelőtt? Nemigen szo­kott ilyenkor jönni senki. Hű élettársa, felesége, apró, öreges lépteivel most a piacot járja; az újságot már meghozták, a postás még nem jöhet... Eiztosan nagyothalló füle hal- lucinált. Rossz ez a süketség, a háború ajándéka az aknaszi­lánkkal együtt, ami még most is a bordói között szurkál időn­ként. De ez csöngetés! Kelletlenül állt fel, reccsent az öreg, fonott szék, aztán a padló parkettája, de ezeket az apró zajokat nem is hallotta — és meg-megbille- nő léptekkel indult a bizonyta­lan hang felé. Az előszoba üvegajtajára va­lóban árnyék vetődött. Ott áll valaki, most újra a csengőgomb­hoz nyúl, látni, újra megnyom­ja, a hang most már tisztán sikolt. — De sürgős... 1 A kinyitott ajtón I-aji lép be, harsány köszöntéssel, széles üd­vözlő mozdulatokkal. Lajos, aki legmesszebb szakadt a család­ból, ez a csupaszív ember, bo­rostásan, olajos ruhában, csak­nem kopasz feje sapka nélkül. — Szervusz, papa! — Hát te? Na nézd csak! — Nem értem rá levelet írni, hát eljöttem megnézni, hogy vagytok? Az ország másik végéből, így szokta csinálni; a levélírás nem kenyere, inkább eljön, még ilyen lehetetlen időben is. — Hogy vagytok? — Kiabál­nia kellett, de még inkább sza­bályosan formálnia szájával a szavakat, hogy apja megértse. — öregesen .:: — mondta, biggyesztett az ajkával, erőtlen kezével átfogta a fia vállát Sem ő, sem a fia nem szerették az érzelmeskedést, sem a pózo­kat, de ez a találkozás most nagyon jó. — Anyu.!.? — a kérdésben ott volt minden, ami őt idős szüleihez kötötte. A négy évti­zed érett ragaszkodása, a min­den percükért való aggódás, amely a meg nem írt levelek ellenére is elevenebb volt, mint a fenyők örökzöldje. — Tudhatnád... a piacon.. s Elment bevásárolni... nem bír egyhelyben maradni.. ; A szavak nem a gúny, ha- , pegt a féltés szavai voltak. Azt az igazság — gyerekeitől is. Lajos kis likőrösüveget húzott elő egyik zsebéből, szemüvege mögül előcsillanó szemmel nyújtotta apja felé. — Katyi küldi... Tréfás, tisztelgő mozdulat volt a válasz és kedves korho- lás. — Szamár vagy... Ilyesmire költöd a pénzt. Nem is szere­tem. •. Átvette az üveget, . távolról forgatta a kezében, a fény felé fordítva, hogy elolvassa rajta a feliratot: miféle ital? — Mi a fene ez? — Bulgár ... még tavaly hoz­tuk •.. — Micsoda? — nem értette. — Bulgár likőr ... A válasz harsány volt, apja rászólt­— Ne kiabálj... nem vagyok süket. •. Bulgár... Bulgár,.. milyen lehet? — Kóstold meg... — Majd-. i Megcsóválta a fejét, Lajos a kezével mutatta, hogy kezet akar mosni, kiment a konyhá­ba, megeresztette a csapot és lassan csurgatta a kezére a vi­zet. Apja utána jött. Nehézkes, fáradt léptekkel. Megállt mö­götte, és a vállára tette a ke­zét. — Látod, így vagyunk- Anyu mindig jár-kel, mászkál, ahe­lyett, hogy pihenne... Duci, Manyi mindig dolgoznak... Én meg mindig egyedül va­gyok- .. csak olvasok, meg a totókat varriálom, papíron... üres papírokon. •. de unom már ezt is.. i Igen, nagyon megöregedett az utolsó években. Mennyit dolgozott egész életében! Szü­net nélkül! A gyerekek szétszé­ledtek- Igaz, a két „kislány” itt van velük, de ezernyi-ezer sa­ját gonddal, problémával. Lajos megtörölte a kezét, nem válaszolt apjának, csak szembefordult vele, hogy jól értse a szája mozgását. — Elmegyek.. • Délben még felszaladok .. • délután mennem kell vissza.. • Persze, persze. Ez az élet. Ha jönnek is a gyerekek, azonnal mennek tovább- Jönnek egy szóra, egy kézfogásra, egy öle­lésre, egy csókra. Aztán men­nek. Mindig sietnek. Igaz. •. valamikor nem siettek ennyire. De biztosan ez az élet törvé­nye, az élet rendje-.. Megölelték egymást, fér­fiasán. Aztán kikísérte fiát az előszobába, a külső ajtóig. — Nő a hajad.. • — mondta még tréfásan, hogy könnyebb legyen a perc. Ragyogó napfény ömlött az előszobaajtóra és amikor még utána intett, tud­ta, hogy a déli látogatás sem lesz sokkal hosszabb. De biztos volt benn^ hogy eljön-.. hi­szen anélkül nem megy el, hogy anyját ne köszöntené, ha csak egy percnyi látogatással is. És ha ez kevés vigasz volt is ma­gányosságában, de mégis vala­mi volt... Antalfy István ÖLELJ, TE FÖLD Meg hemp ergek a búzában zöld búzában zöld búzában piros pipacs rám kacsingat régen várlak jó hogy itt vagy orgonaszó földből támad most siratom az anyámat meghempergek a búzában az életben a halálban magasodj t csak zölden fölém szirmaidat szórd csak körém zokogjatok pipacs-erdők bánatpiros pipacs-erdők vihar suhog a felhőkben anyám földem visszajöttem. Sass Ervin Köznapi ballada A gyermekért sírt akkor éjjel, a gyermekért, kit — könnyű szívvel? Vagy nehézzel? — elvetélt. A férfiért sírt akkor éjjel, a férfiért, kit az utolsó fordulóig elkísért. Egy álomért sír hajnalonta, egy álomért, melyért csak tétlenül könyörgött s el nem ért. Hollós Korvin Lajos A fáradtság dicsérete Jószíwel jövök eléd Fáradtság — életem teje Kovásza napjaimnak, elégületlen mámorom Kibomló meztelenség, palástom ritka rongya Az alkotás ezer igézetét lopod És serény titkait karomba S úgy ülsz meg ereimben mint téli köd az alvó városon S úgy kellesz, mint a pengeélű Tiszta fagy, ha tél jön Máskor szénaillatokkal Köszöntesz reggelente Szekér zaját hozod A piacok sűrűn jószagú asztalára nem kérdezed bírjuk-e még s a te győzelmednek mi lesz az ára. Látod — az a görcsös derék A pillantásodtól veríték gyöngyözik Megfeszülnek az izmok A tarkótól le a bokáig Pöröly zuhan, a vas oly engedelmes S úgy érzem az a tegnapi látomás vitt A költő elé tengerré nőtt Papírhullámokat Hiába fogod a kezét A szívében születik meg A holnapi világ Ünneplő dáliák Bólogatnak jóindulattal Mellre tapadó mohó szájjal Kortyoló emberpalánták S a pillantás ahogy az asszony ’*■ Ránéz a csecsemőre A melengető vibrálásban A pillanat nem ereszt el Még intesz a költőnek A munkás éppen derekat roppant S te megsímítod azt a párás homlokot Elégült szép kezeddel Szeretők egymásba zuhanó ölelésében Te vagy a nyugvás megalkotója Az egybeolvadt két tüzes világ Ziháló évezredeiben A táguló értelmet harangozó — az óra És nem kerülöd el a szíveinket Holnap teremnek még a messiások Nem mártírok és nem anti-Krisztusok De egyenlően mérve megtalálod A mindig alkotót — tevőt — az embert A költők anyatejjel szívják magukba A szeretők pörölycsapásait S a munkás derekát egyenesítve Befogja földet ásni messiásait Téged dicsérlek Fáradtság életem teje Kovásza napjaimnak elégült mámorom Szemérmes meztelenség palástom cifra rongya Az emberek ezer igézetét lopod S az alkotás szép titkait karomba S úgy zuhogsz végig ereimben Mint nyári fény a forró városon Becsey Tóth György

Next

/
Oldalképek
Tartalom