Petőfi Népe, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-17 / 194. szám
1936. augusztus 17, szerda 5. oldal Desdemona (V. Cignadze) és Otelló (V. Csabukiani) kettőse. Rossz előjellel indult ez a bemutató. A pénteki főpróbán úgymond: semmi sem volt a helyén. A technikai zavarok miatt idegesség volt érezhető az együttesen s vezetőin is. Az igazat megvallva, kicsit drukkolva ültünk be vasárnap este a 7000 fős tribün széksoraiba, s milyen megkönnyebbülés volt látni; a színpad megtelt izzással, Macsa- variani muzsikájának drámai indítása megalapozta az egész produkciót. Végülis, ha a díszlet- tervező és a rendezést végző kitűnő balettművész zártszínházi beidegzettségei miatt olykor döccent is az előadás folyamatossága, ha a nem szabadtérre való hatalmas előfüggöny — milyet ezen a színpadon még sohasem alkalmaztak — zörejével, primitívségével csökkentette is a színpad hatását; a táncot nem tudta elnyomni semmi. S itt, ezen az estén, o tánc volt a lényeges. Vahtang Csabukiani, — az Állami és Lenin-díjas balettművész — nagy drámai feszültségű, fegyelmezett, "artisztikús színpadi művet alkotott, de ez a mű nincs híjával a klasszikus balettek nem egyszer öncélú látványaihoz, túldíszítettségéhez szokott néző számára idegen eszközöktől. Ha jellemezSzegedi Szabadtéri Játékok 1966 OTELLÓ Bemutatkozott a grúz balett ni akarnánk a Szegeden látott Otellót, azt mondhatnánk: célratörő, puritán mű. S balettről lévén szó ez a meghatározás furcsán hangzik. Pedig igaz. Puritán, mert nagyon szűkszavú. Már szövegkönyvében is — ez is Csabukiani műve — Shakespeare tragédiájának főbb csomópontjait, a végkifejlet szempontjából döntő szituációt igyekszik megragadni. S több esetben is — a szabadtérnek ellentmondva — kamara jellegű jeleneteket komponál. De minden jelenet előbbre viszi a cselekményt. Azt is mondhatnánk deklamáló—balett. Ha az első sorokban ülünk: bosszant ez a szájbarágósnak tűnő gesztikuláció; ha a 18. sorból nézzük az előadást, minden gesztus természetesnek, a cselekmény világos kibontását szolgálónak tűnik. S ezen a nézőtéren 58 egymást követő sor van! Mint szólista is a mű alkotója kívánkozik az első helyre. V. Csabukiani különleges adottságú művész: birtokában van a balettművészet minden eszköze. Virtuóz technikájával az elmúlt évek során az egész világot elámítottá. Mégis, ha a szerepe úgy kívánja, még e magas technikai felkészültség látványos bizonyításáról is le tud mondani. Otellója például mindvégig egy kissé robosztusán, darabosan mozgó katona, aki képtelen beleilleszkedni az udvar csinált légkörébe, finomkodó kétszínűségébe. Akkor szabadul fel, ha az övéi közé kerül — ezt döbbenetes erejű néger tánccal jelzi — s ez a visszafoj thatatlan őszintesége, indulatainak ez az áradása okozza a tragédiáját is. Csabukiani alakításában megfeledkezünk a táncosról, annyira előtérbe kerül az ábrázolt alak emberi arca. Mellette Z. Kika- lejsvili személyében ismerkedünk meg egy kivételes képességű táncossal. Az ő Jágófa úgy válik naggyá, hogy megjelenítésére a rendkívül magasszíntű táncolás mellett a mozgásművészet számtalan eszközét felhasználja. Desdemonát V. Cignadze eleveníti meg. A nagyhírű művésznő legnehezebb feladatait is hallatlan könnyedséggel oldja meg, harmonikus mozgása gyönyörködtet, de adós marad azzal a temperamentumbeli plusszal, azzal a sajátos színnel, mivel két már említett művésztársa lep meg. Emilia megformáló] ára L. Mitaisvilire fel kell figyelnünk: valószínűleg sokat fogunk még hallani róla, hiszen ragyogó technikájú, ábrázolókészséggel is megáldott táncos. Az előadás többi szólistája: (B. Monavardiszasvili, R. Culukidze, E. Csabukiani, V. Ivaskin) is mind nagyobb feladatok megoldására predesztinált művészek. A kar pedig, amely főleg a második felvonás győzelmi táncaiban, a látványos zárt táncképekben nyújt legtöbbet, temperamentumával, a népi elemek hiteles tolmácsolásával tűnik ki. A. Macsavariani muzsikája, amely a grúz ritmus- és hangzásvilágot az európai balettzene kívánalmaival ötvözi, alkalmat talál a drámai szituációk hang- súlyozására és a hősök külön- külön jellemzésére is. A Vaszy Viktor által betanított zenekart V. P alias vili karmester úgy szólaltatja meg, hogy a zene minden színe érvényesül és mindvégig összhangban van a színpad nem egyszer sodró tempójával. Végeredményben írjuk le: gazdagabbak lettünk ezzel az előadással, a sajátos arculatú és semmi más balett-együttessel nem hasonlítható grúz művészek megismerésével. De egy ilyen bemutatkozás feltétlenül megérdemelne több helyszíni próbát, s a helyi szakemberek tanácsainak jobb figyelembevételét. Varga Ákos Több a lámpaíénynél! BOGÁRHÁTŰ kis ház, keskeny járda, sáros út. A szomszédban apró építkezés, falak és kerítések toldozása. Amarrébb téglafalat kap az egyik házacska vége. Csend és nyugalom. Mártírok útja 30.. Kiskunfélegyháza. Itt lakik özvegy Fekete Mátyásné. Fekete néni arról nevezetes, hogy ő a félegyházi könyvtár legszorgalmasabb olvasója. Ez egymagában még csupán erény. De ha tudjuk azt is, hogy Fekete néni 80 esztendős, akkor már dicsőség lesz az erényből. Látszatra erős asszony, egyenes, sudár termetéről hatvannak ha vélné az ember. Erős asszony valóban. Akkor tudjuk ezt róla, ha az életéről mesél... ELŐSZÖR a könyvtárban találkoztam vele. Piacos napon, könyveket pakolt ki kosarából. Cserélt, öt kötetet írtak be neki. — Aztán három hét múlva várjuk ám, Fekete néni, — köszön el tőle a könyvtáros. — Jövök lelkem, iövök. — mondja Fekete néni. És eltipeg, kosarában viszi magával a kincseket. Megnéztem — pusztán kíváncsiságból — a kartonját. Már pótlapokat fűztek hozzá. Negyven könyvet vitt ki ebben az esztendőben, július végéig. Jágó (Z. Kikalejsvili) és Otelló (V. Csabukiani). (Fotó: Engedi Zoltán) Aztán meglátogattam a lakásán. Alig 3x3 méter a kis szoba. Az udvarról nyílik, égrenyílónak mondják errefelé az ilyen helyiséget. Az asztalon szemüveg és könyvek. Illyés Gyula: Puszták népe, Nyugat-kiadás. Jókai: Fel-- fordult világ. És még egy, Ke- szi Imre: Elizium. Az ágy sarkán is két könyv. Annak címét nem látom. Fekete néni mondja meg, Szabó Pál: Isten malmai és Stendhal: Pármai kolostor. Egy kiskakas tipeg be. újdonatúj toll rajta, szedegeti a morzsákat. Fekete néni elhessegeti, de a kakaska nem nagyon hajúk a szóra. Látszik, itthon van. — Most tanul kukorékolni a kisöreg. — mondja huncutul Fe. kete néni. — Ha elkezdi, nem hagyja abba ... Na, de az olvasás ... (Magáról nem akar beszélni.) — Nehéz dolog az, tessék elhinni .. í Valami nagy-nagy szomorúság felhőzl be az arcát. De azért nehezen mégis meg- vallja: férje az első világháborúban esett el. Két gyermekét felnevelte, az egyik férfikorában meghalt. Egyetlen támasza ezen a világon másik fia, aki Pesten nyomdászkodik. ÍGY EGYEDÜL, mint az ujjam, nehéz lehet egy ember, egy asszony élete ... Százötven forint nyugdíj acska az elhalt férj után. Ék' amit a fiú küld Pestről. Aztán meg a két keze munkája, tésztakészítés, apróbb házimunkák. mindössze ez. Igénytelen a Végtelenségig. Ez a ház nem az övé. Fizet a szobáért. Hát így él... Na. de az olvasás... (Nagyon nehezen beszél róla.) Annyit megtudtam, hogy ez az éltető eleme Fekete néninek. Ahogy beszél, a könyvek és a magány- okozta szenvedés által beléol- tott tudás és bölcsesség szavai ezek. Valahogy így mondta: — Hiszen, ha rádióm volna. De nincs, magam vagyok teljesen. De a könyvek ... Sokszor, ahogy eloltom a lámpát. a könyv tovább dolgozik, világít bennem. A könyv több a lámpafénynél ... Olvasom Jókait, Gárdonyit, Balzac-ot. Dumas-t. Illyés Gyulát nagyon szeretem és a Húsz órá-t is. Mindig sokat olvastam. Ennyi az egész. Ö maga az olvasást a legtermészetesebb dolognak tartja, nagyon sokan az ő hatása alatt bátorkodtak be a könyvtárba. Ezt tudják róla a könyvtárban is. ÍGY TERJESZTI maga körül a könyv világosságát ez az erős, sok szenvedésben megedződött özvegyasszony. Balogh József . meutogm, ©2ABO LÄSZLO KiSRGrciéNVTeíi 3. És a harmadik napon ismét ott voltak... Végigcsinálták a fürdő és az étkezés egész szertartását, közben beszélgettek. Kono most már nyíltan beszélt arról, hogy őt elsősorban az érdekli, mikor akar Blake a flottához visszamenni? Ki a barátja a Pennsylvánián? Az v,izomember” némi színlelt habozás után így feleit: — Jimmie Campbell..; Blake ebben a pillanatban találta ki a nevet, hiszen soha életében nem volt Campbell nevű ismerőse. — Régóta ismeri Jimmiet? — ösztökélte most már, egyre határozottabban Kono. — Igen... Együtt szolgáltunk, ö már felvitte a kapitányi rangig... — Kapitány? Ejha! Ez szép! És ön mi volt a flottánál? — Őrmester... — Ez is szép ... Sokszor találkozik Jimmievel? Azért kérdezem, mert mindig csodáltam az ilyen tengerész-medvéket, akik az életüket egy rozzant bárkának szentelik... — hazudta kissé sután Kono. — Tudja, mi tengerre termett ország vagyunk, szigetország, nekünk életünk a hajó... Hajó nélkül meg sem tudnánk lenni... Japán szerepe a világban attól függ, milyen erős a tengeren... Ha ön figyeli az újságokat, akta* olvashatja, hány ezer és ezer japán halászhajó fut szerte az óceánokon.., Jimmie olyan idős, mint ön? — Igen... — Együtt kezdték a szolgálatot? — Tényleg jóbarátok? — Nagyon ügyes fiú... Imádja a tengert... — És ő azóta is a flottánál szolgál? — Ilyen régen? — adta tovább a csodálkozót Kono. — Igen, együtt... — Nagyon. Szolgálatkész, és nagyon rendes fickó. Bár egy kicsit ravasz... De csak olyanokkal, akiket kevésbé ismer... — Hogy-hogy ravasz? — Hát, amikor kártyázunk... — Igen? Kono megkönnyebbült. Már valami másra gondolt. De a kártyabeli ravaszkodás, az semmi. .. Az sokszor még segíthet is... Mert akit ő kiszemelt magának, annak ravasznak kellett lennie... Tervei így kívánták... Igen, ravaszul kell kijátszania a tiszttársak éberségét, óvatosan kell megrendezni a találkozókat, ravaszul kell megszereznie az adatokat, méghozzá a legfontosabbakat, a leglényegesebbeket. .. De Kono erről — érthetően — nem beszélt Blake-nek. Ellenben újra és újra, csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy neki egy nagyon jól működő vállalkozása van, s a vállalkozásból természetesen sok pénze. Ebből pedig sok mindent tudna finanszírozni... Például Blake-nek is tudna teremteni egy olyan vállalkozást, amely élete végéig nyugodt öregkort biztosítana ... j Blake úgy tett, mintha hajlandóság lenne benne. Elbúcsúztak és elváltak. De alig ment Blake néhány lépést, Kono utána szólt. — Elfelejtettem elkérni a telefonszámát. .. Ahol elérhetném^ Az amerikai megadta. És a japán még aznap este felhívta Blake-et, s megkérte, hogy találkozzék vele egy bútorkereskedésben, másnap este. Fontos ügyben. Blake adta a csodálkozót: miért kell nekik ismét találkozniuk, amikor nem régen váltak el, s miért éppen egy bútorkereskedésben? De aztán beleegyezett. Kono csak annyit mondott, hogy délelőtt tízkor Blake legyen a lakásához eső legközelebbi sarkon, ott fogja várni egy gépkocsi, japán sofőrrel, s az majd elviszi a megjelölt helyre. — Egy nagyon fontos személy akar beszelni önnel... Blake maga sem tudta, miért is csinálja végig ezt az egyre inkább konspirativ és veszélyes talalkozosorozatot. M indenesetre másnap délelőtt tíz órakor kint volt a sarkon. Egy nagy fekete Ford suhant a járda mellé, majd kiugrott belőle egy alacsony termetű japán. Felrántotta a hátsó ajtót, s anélkül, hogy szólt volna Blake-hez, betuszkolta. Vajon honnan ismerte ez a szótlan japán az izomembert’ A legkevésbé Blake tudott volna erre felelni... A gépkocsi szinte teljesen céltalanul szágudott a városban- egyik utcából ki, a másikba be, aztán ki a város szélére, majd vissza. folytatása következik.)
