Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-10 / 162. szám
GONDOLATOK — Édesapámat három éves koromban elvesztettem. Édesanyámra szakadtak a gondok. Ö nevelt jel és ő adott módot arra, hogy szakmát tanuljak. Ügy emlékszem, már akkor imádtam a vasat. Elhatároztam. hogy vasas leszek. VASBAN Bs enged a vas... Nem tudom’ mit is nézzek hírtelenében. Az ízléses, szép lakás múzeum is egyben. Kovácsoltvas asztalkák, polcolt, állványok, lámpák, apró használati tárgyak mindenütt. Mind olyan, hogy gyönyörködtet is egyben. Dísze a lakásnak. És szobrok. Sok. Mindenféle. Gondolkodó, sakkozó, borivó és sportoló és sok egyéb téma vasba öltöztetve. Nem hinnék el sokan, hogy mennyire ki lehet fejezni a fémmel a rejtett, árnyalati finomságokat. Idomvasak, lemezek, csövek: szelíd és engedelmes eszközei a művészi törekvésnek. olyasmi lesz belőle, ami már nemcsak vas. Valami más egyéb, az én gondolatom is. Talán az álmom is. Vagyis én magam. Idáig a legnagyobb dicséretet attól az értő jóbarátomtól kaptam, aki azt mondta: elkészített tárgyaimban ott lát engem is. Stekli, homorító és domborító kalapácsok. Fakalapács. Vágóminták, fogók, vasak, idomok, sablonok, lemezek. Egész és zárt külön világ itt a kecskeméti Kerkápoly utca 10. alatti műhely és a lakás. Kiss Sándor régóta él itt, ebben a házban és saját képére formált mindent A ház. kívül, belül, az udvar, a kertecske, tökéletes összhangban és sze- met-lelket gyönyörködtetőn, s mint finom erezet át- meg átszövi az egészet a szépséggé alakított vas. Kerítés, földi és falf virágtartó, lámpatartó és kerti dísz. És olyan tisztaság... De itt már a feleségről kellene beszélni. — A család is kedveli, amit csinálok. Sőt örömmel segítenek. A feleségem gyakran végzi el a felületi színkezelést. A fiam tervezte ezt a ritmikus vonalvezetésű 3-as gyertyatartót. A kislányom pedig nemegyszer így tért haza az iskolából: Édesapa, terveztem neked egy szobrot! Ezt csak azért említem, mert külön öröm számomra érezni, hogy szeretik és élvezik a munkámat ők is. Nyolc év óta ismerem Kiss Sándort. Figyelemmel kísérhettem fejlődését. Láthattam, miként alakul saját ízlése. Hogyan egyszerűsödött; a barokkos túl- díszítést, a vonalak túlbonyolítását hogyan hagyta maga mögött. Hogyan szokott le a vas természetétől idegen színezésről. Láthattam művészi ambíciójának erősödését, elhivatottságának fokozatos felismerését. Tanúja lehettem vívódásainak, csalódásainak, sokféle harcának. Örömmel mondhatom ma már: kijárta a művésszé érés nehéz iskoláit. Ami ma jön elő a keze alól, abban eszmeiség van. Minden alkotásával mondani akar valamit És tud is. Akik látták alkotásait, hazaiak és külföldiek egyaránt, azok ezt érzik. — Az vonz legjobban, az köt a vashoz, hogy dolgozni kell vele. Le kell győzni. Mert a vas kemény, hideg és gőgös. Sokáig ellenáll. Ám végül is az ember és az anyag harcából az ember kerekedik ki győztesen. Ez a jó. A harc. Amikor egy-egy munkám elkészül, csak nézem: elképzelem, milyen volt az anyaga nyersen, mielőtt újjáformáltam. Amikor mások is örülnek a munkámnak, gyönyörködnek benne, jólesik. Ilyenkor azt érzem: belém látnak, megértenek. És azt. hogy szeretnek. A legnagyobb örömnek tartom, ha szeretik az embert. És ha mi szeretni tudunk másokat. Nem tudom, mit is nézzek itt. Az ízléses, szép lakás múzeum is egyben. Nem is hinnék el sokan, hogy mennyire ki lehet fejezni vasakkal a rejtett, árnyalati finomságokat. Varga Mihály — Én nem értek az ecsetkezeléshez, vagy a kottához. Nem lennék képes márványszobrot faragni, vagy verset írni. A vasat, a fémet azonban ismerem. Huszonnyolc év alatt megismerhettem, azóta dolgozom a szakmában. Amit gondolok amit érzek úgy próbálom elmondani másoknak, hogy addig ütöm, hajlítom, kalapálom a vasat, amíg valami Részlet az otthoni „állandó kiállításból” fakadt mérgében. — Ekkora helyzeteket kihagyni! — Hja, kérem, a szerelem! — vonogatta a vállát a nyurga Rajda, aki nagy hódítónak tartotta magát. — Ariiikor én voltam először szerelmes, ugyanilyen nagy marha ... — Hagyjátok békén Oravecz- et — szóltam közbe, és ő hálásan pillantott rám. Hazafelé együtt mentünk, s míg keresztülballagtunk a sötét, kihalt ligeten, előadta fájdalmát. — Olgának hívják, fekete és nagyon büszke — mesélte keserűen. — Igen, a feketékkel sok baj van — bólogattam, mert ugyan én még szóba se mertem állni lánnyal, de ilyesmikről már sokat olvastam. — És különben is — folytatta Oravecz —, nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen 6 csak nevetett. Szomorú volt, látszott hogy igazán szerelmes. Nem szóltam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és összeszorult a szívem a irigységtől. — Ha ezért kinevet — mondtam eltökélten, — ne is törődj vele. Egyszerűen fütyülni kell rá. — Erre megbántódott, s hazáig egy szót sem szól hozzám. A következő héten Oravecz nem került be a csapatba, én pedig majdnem elájultam, mikor Béla bácsi közölte, hogy center leszek Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védőik mögött, nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt, amit csináltam. De a második félidőben véletlenül rúgtam egy gólt. Rettenetes potyagólt, a kapus keze között gurult be, és azzal 1:0-ra nyertünk. — Látod Oravecz — mondta Béla bácsi az öltözőben —, te sem vagy pótolhatatlan, fiam. áXravecz a következő vasár- nap Olgát is kihozta a meccsünkre. A partvonal mellett üldögéltek egy pádon, és az egész csapat Olgát bámulta, — Ez igen! — mondta Rajda, és a haját simogatta. — Ennek az Oravecznek marha mázlija van! — Ronda liba — suttogta a vörös Grosszmann, aki, ha a pályára lépett, fanatikussá vált, és dühös tekintettei méregetett bennünket. Gyenge csapat ellen játszottunk, de hajtottunk, hogy a nyelvünk is kilógott. Félidőben már 5:0-ra vezettünk, és az ötből báromat én lőttem. A fiúk minden labdát nekem adtak, s ha csak halvány sejtelmem van a középcsatárságról, akár tucatnyit is rúghattam volna. 7:0-ra nyertünk, s a fiúk, hogy Oraveczet húzhassák, a vállukon vittek le. Oravecz mellett a fekete hajú kis csitri kedvesen mosolygott. — Maga rúgta az öt gólt? — kérdezte tőlem, és nekem melegem támadt, és zavaromban csak annyit tudtam hebegni: —» Igen, kezicsókolom. „ — Aranylába van a fiúnak — mondta Rajda, és udvariasan lefújt egy pihécskét a lány blúzáról. — Oravecz se rossz, kérem, de hát ő spéciéi — mutatott rám — egy valóságos fut- ballzseni. A lány jókedvűen csicsergett, a fiúk pedig szünet nélkül engem dicsértek. — Tetszett látni a harmadik gólt? Tanítani kéne a főiskolán ... Kissé elpirultam, mert a harmadik gól tulajdonképpen úgy esett, hogy a labda iszonyatosan fejbe vágott, leültem a földre, és álmomban se gondoltam volna, hogy az a szerencsétlen kapus beereszti. Olga egyre kedvesebben nézett rám, és azt mondta: — Ugye maga is elkísér engem,? — Ez csak természetes felelte barátságosan Rajda, és hátba vágott. IXárnyasban sétáltunk haza- felé. Olga, Oravecz meg én. Oravecz mogorván hallgatott, a földre nézve kavicsokat rugdalt. Olga egyfolytában fecsegett, és azt mondta, hogy a futball érdekes, de azért a mozi a legérdekesebb a világon. Beültünk a vendéglőbe, sört ittunk. — Nem tegeződhetnénk? — kérdezte Olga, mire nagy zavaromban csak azt tudtam kinyögni : — Persze... Jaj, de modortalan vagy! „Több bölcsesség és kevesebb düh...“ Emlékműsor Bálint Györgyről „Harmincas vagyok és korszerűtlen... Nem hiszek abban, amiben ez a kor hisz, nem élvezem azt, amiért lelkesedik, nem vetem meg, amit elítél. Igen, korszerűtlen vagyok és nyilván sokszorosan szentségtörő. Közép-európai „közíró” vagyok lŰSB-Kan, tehát a légynek sem tudok ártani, vagy használni. Ügy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék — a közvélemény nyugalmazott lelkiis- meretfurdalása. Mindaz, ami ma itt zajlik jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalok.. Kiragadott mondatok Bálint György önarcképvázlatából. Az író nyugtalansága árad belőlük — akit megdöbbentenek korának torz vetületei — és tiltakozás. Minden ellen, ami csírájában magában hordja egy későbbi jóvátehetetlen szörnyűség lehetőségeit. Nem jövendölt, a 30-as évek látszólag jelentéktelen tüneteiből következtetett: ahol alszik a gondolat és a lelkiismeret, ott szabad az út a fasizmus előtt. — Éjszakákon át töprengtem — mondja Müller Magda, a Bálint Györgyről készülő tv- emlékműsor szerkesztője — mit ragadjak ki életművéből, ami lényeges. Ha az érzelmeimre hallgatok, akkor A toronyőr visszapillant című, gyűjteményes kötetének minden sorát beveszem a műsorba, ami képtelenség. Éppen ezért „ésszel” dolgoztam, vagyis azt próbáltam kivonni és sűríteni, ami a legtöbbet árul el Bálint György „közírói” és emberi értékeiből. — Filmünk nem életrajz, vagy szabványportré jellegű — vészi át a szót Kígyós Sándor rendező. — Szellemi emlékmű mozgóképekben. Bálint György egy olyan egyedülálló műfajt teremtett, amelyet nagyon nehéz egy másik műfaj, — a film — nyelvére átfordítani. A tv I-es stúdiójában „összecsapásra” készen áll a Bálinti stilizált világ és az általa megteremtett Kovács urak súlyosan valóságos, polgári környezete. Elegáns urak ülnek a márvány— kacagott rám. — Hát illik egy nőnek olyat mondani, hogy persze? A srácok ott ültek a terasz végében egy asztalnál, és puk- kadoztak a nevetéstől. Olga szüntelenül locsogott, én egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. — Pardon, én most egy percre távozom — mondtam szemérmesen, és az éttermen keresztül meglógtam. Másnap Oravecz feljött hozzánk, és elbőgte magát. — Szakított — hüppögte. — Azt mondta, nem akar többé... és hogy te is egy huligán vagy... és az összes futballista az... XIetekig vígasztalhatatlan volt, de azután két gólt rúgott valamelyik meccsén, és összeszedte magát. Sajnos, őszszel ismét szerelmes lett, ezúttal egy szőkébe, akit Emőkének hívtak, és erre megint kivágták a csapatból. Nekem akkor már eltörött a lábam, nem lehettem helyette középcsatár, s egyébként is végleg befejeztem futball-karrieremet. Azóta híres futbalista lett. A kapusok rémeként szokták emlegetni, de olykor hetekig csak ábrándozgat a pályán. A közönség ilyenkor azt üvölti: trehány, meg álomszuszék, de én tudom, hogy Oravecz most éppen szerelmes, és nem szabad őt bántani. Tabák András < lapos kávéházi asztal körül. Tekintélyesek és hatalmasak. Vastag ujjúkon gyűrű szikrázik, tekintetük hideg, kifejezéstelen. Feketét isznak, újságot olvasnak. „Nem lehet tudni miért, de élnek. Nagyon is élnek. Világmegváltó terveket forgatnak a fejükben és ez jogos aggodalmat vált ki ameg- váltandókban.” A gőgös, jól táplált Kovács urak megszemélyesítői: Basilides Zoltán, Farkas Antal, Horkai János és Simon György. A szerkesztő „gyönyörködik” bennük: — Olyanok, ahogy Bálint György megalkotta ezt a figurát. Kovács úr a minden rendszert gátlástalanul kiszolgáló és kihasználó kispolgár. A filmbeli négy Kovács űr fejlődésében ábrázolja ezt a korlátolt és veszedelmes figurát, vagyis azt mutatja be, hogy a korlátolt sznobtól egyenes ív vezet a Hitlerért lelkesedő fasisztáig. Az egyik Kovács úr szerint például Hitler kimondottan tisztességes ember. „Miért? Mert lelkiismeretesen bánik a párt szubvenciójával és valósággal fogához veri a kézigránátokat. Azoknak viszont, akiket agyonlőnek, felrobbantanak, vagy rabszolgává tesznek, meglehetősen mindegy, hogy akik ezt tették velük, egyénileg korrekt úriemberek és sohasem loptak ezüstkanalat Bálint György fájdalmas, mélyről jövő iróniával figyelmeztet azoknak a létére és sorsára, akik halkan és kopottan sírnak homályos kapualjakban, egy borjú nyugalmával menetelnek a biztos pusztulásba, akik kisemmizettek és ebbe bele is nyugszanak. Kíméletlen szatirikus akkor, amikor az elegáns, kövér Kovács urak alakján keresztül a fasizmus fenyegető térhódítására figyelmeztet. Jószemű, bátor kritikus, amikor a kortársakról szól, kiáll mellettük. József Attila, Radnóti Miklós, Babits Mihály mellett, így ír Babits Jónás könyvéről: „A Jónás könyve az igazi prófétaság lényegére tanít. Nem kellenek próféták? De igen, csak nem egészen úgy, ahogy Jónás hitte. Nem szabad megmámoro- sodni a saját szenvedéseiktől és a saját pátoszuktól. Több bölcsesség és kevesebb düh: ez a lényeg. Támadniuk kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem szabad presztízskérdésből elpusztítaniuk az egészet.” Ez Bálint György életművé- nek a nyitja: támadni a rosszat, védeni, megőrizni a szépet, a jót. Ezért élt, ezért dolgozott, írásait olvasva jogos a megdöbbenés: milyen méltánytalanul keveset tudunk róla. A tv most ezt a mulasztást pótolja, ma, július 10-én este 19 órakor bemutatásra kerülő filmjével. Utolsó művében — amit két munkatábor közt vetett papírra — különös jelképet teremt: egy radírban tárgy ásít ja önmagát. „Radírnak lenni nem mindig könnyű ... Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Nyom nélkül szünök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, mgeszünésem megkoronázza életművemet.’’ Halálhírére versben jajdult fel Radnóti, a költőbarát: És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltűntél... Ha élne, még csak hatvan éves lenne. Vadas Zsuzsa
