Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

(hak azt veszed észre...

Csak azt veszed észre, hogy újra este van. Csak azt veszed észre, hogy elmúlt a tél. Csak azt veszed észre, hogy csintalan kislányod lassan a válladig ér.

Csak azt veszed észre, hogy este leül az asztal mellé és „leckét csinál”,

— ha egyedül lennél, se lennél egyedül? ott vagy már az ő gondjainál.

A betűk és a számok birodalma rabszolgájává és urává teszi, hogy tőle többé már el nem szakadva, tanulja meg azt, ami — emberi.

És szöveges példát ír a füzetbe, betűire, számaira hull a fény, csak azt veszed észre, hogy újra születve előtted áll egy új hősköltemény.

most nyílt rá alkalom, hogy elmondjam, az osztályfőnökünk engem négyszemközt többször biztatott erre. Érettségink után aztán sokáig megszakadt a kapcsolatunk, mert elvittek katonának,

E

lhallgatott. Majd, miután a kelő nap bevetődő fényében megittuk az erős feketét, folytatta:

— Azt kérded, később mi fonta még erősebbre Laci és köztem az együvétartozás szálait? Különös eset. Ha nem én lettem volna egyik szereplője, talán el sem hinném. S ha nem volnék materialista, csodának vélném. Véletlen volt. Negyvenöt elején katonai egységünk a nyugati határrészen tartózkodott. A századparancsnok, s főhadnagy helyettese szerencsére már nyúl- cipőt kötött, mindkettő elpucolt Nyugatnak. A századnak én, a zászlós lettem a parancsnoka. Az volt a tervem, hogy különféle manőverezésekkel a határon innen tartom az egységet, s ha hozzánk érnek a szovjet csapatok, megadom nekik magam. Sikerült is a tervem, de addig több száz kilométert kutyagoltunk északnak, át a Dunán, majd vissza, délnek. A négy égtáj felé többször masíroztunk össze-vissza. Abban az időben már akkora zűrzavar volt a hadseregben, hogy a vezérkar a harci lehetőségek keresésének, mintsem a tőlük való menekvésnek vélhette volna meneteléseinket, ha ez egyáltalán feltűnik neki. De nem ez a különös. Ennek elmondásához csak azért volt szükség, hogy megértsd a valóban különöset.

Antalíy István

Egyik este egy csallóközi faluban állomásoztunk, s a század- írnok azzal a hírrel keresett fel, hogy a járőrök elfogtak egy szökött munkaszolgálatost. Nemsokára bekísérik hozzám. Izgatottan vártam a pillanatot, s latolgattam a megmentés lehetőségeit. Nyílt az ajtó. A kísérő katona elrecsegte mondókáját, de én csak a foglyot néztem. Ö meg engem. Ijedtség? Nem, inkább megvetésféle volt a tekintetében. Kiparancsoltam a katonát, bezártam az ajtót, s megöleltem, megcsókoltam a foglyot. Adler Laci volt — Te még a régi vagy? — rebegte meghatódottan, „Nem, Lacikám, már több vagyok a réginél.” Szerencsére már kapcsolatban álltam a falu haladó erőinek vezetőjével, s azon az éjszakán az ő gondjaira bíztam. Így sikerült életben maradnia.

— És most?

— Akárcsak az édesapja volt, Laci is kistisztviselő az egyik bankban. Sajnos, nyomot hagytak rajta az akkori idők. Nem vetted észre, hogy időnként idegesen rángatózik az arca? Ezért most is vele töltöm a szabadidőm legnagyobb részét. Hogy felejtsen.

A házak fölé emelkedett Nap már verőfélyben fürdette a szobát, s az volt az érzésem, hogy ott áll az egész osztály: holtak és élők — s az osztályfőnökünk névsort olvas. A nevünk előtt ezt kérdezi: „Emberség?”

S mi határozottan mondjuk: Jelen i

Tarján István

Szocialista iskola, korszerű iskola

EZZEL a címmel jelent meg lapunk hasábjain május 8-án

vitaindító írás, amely közoktatásunk egyik legfontosabb problémájával, a nevelés kérdésével foglalkozott. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy a vita igen hasznosnak bizonyult. Elsősorban azért, mert sok olyan módszer, javaslat és bírálat hangzott el, melyek figyelembevétele segíthet az egész nevelőmunkában, de végsősoron hasznosa^ azok a negatív tapasztalatok is, amelyek a vitában felszínre kerültek.

Ami az érdeklődést, a vitaindítóra való reagálást illeti, az a vártnál lényegesen kisebb volt. Ezt semmi esetre sem írhatjuk a nyári időszak számlájára, hiszen a vita május elején indult, amikor még javában tartott az iskolaév. Ugyanakkor tudjuk, hogy — és ez sem lebecsülendő — sokan fo- lalkoztak a témával, vitatkoztak a bevezető, majd az azt követő írások egyes megállapításaival. Sajnos, ennek ellenére kevesen ragadtak tollat, hogy véleményüket nyilvánosan hallassák. Ismeretes azonban az is, hogy a tantestületek egy részében a vita semmi érdeklődést nem váltott ki, sőt nem kevés az olyan testületek száma, ahol nem is tudtak a vitáról. Ezeken a jelenségeken is érdemes elgondolkozni és levonni a megfelelő következtetéseket. Ezek mögött bizonyos szellemi restség, közömbösség húzódik meg.

A vitaindítóhoz összesen 13 hozzászólás jelent meg. Ezek az írások többségükben jól egészítették ki, mélyítették el, tették sokoldalúbbá, konkrétabbá a témát. Ezért valamennyi hozzászólónak köszönetünket fejezzük ki.

Az igazat megvallva, mégsem volt ez igazi vita. Kevés volt az olyan hozzászóló, aki a bevezető cikk egyes megállapításaival polemizált volna, inkább igazolta azokat. Nyilván, ennek van jó oldala is, de mégsem érthetünk egyet Bállá Gyula egyébként tartalmas írásának azon soraival, amikor a vitaindítóról azt írja, hogy „A cikk megállapításai azonban olyanok, amit vita nélkül el kell fogadnunk, mert igazak, helyesek”. Nos, rendben van, fogadjuk el, hogy a megállapítások elvileg helyesek. Véleményünk szerint azonban a nevelési téren mutatkozó elmaradás okairól, a megvalósítás útjairól lehet, sőt kell is vitatkozni.

EBBŐL a szempontból igen figyelemreméltó Schwalm Pál írása, amelyben valóban vitatott és lényegbe vágó kérdéseket feszeget. Néhány megállapításával nekünk is vitatkoznunk kell. Ügy véljük, hogy semmit sem ártott a pedagógusok, az iskola tekintélyének, hogy a nevelés roppant lehetőségét, ezen a területen mutatkozó fogyatékosságokat és tennivalókat az iskola falain kívül és belül, a szélesebb közvélemény előtt is megszellőztettük, arra gondolva, hogy ha szerényen is, de ezzel is hozzájárulunk a közoktatás társadal- mi üggyé tételéhez. Más kérdés, hogy ez sikerült-e? Nem egészen úgy, ahogy azt szerettük volna. A nevelés területén mutatkozó fogyatékosságokat vizsgálva már a vitaindítóban vigyáztunk arra, nehogy az itt jelentkező összes negatívumot az iskola, a pedagógus nyakába varrjuk. Tudjuk, és utaltunk is rá, hogy sokkal bonyolultabb és összetettebb jelenségről van itt szó. A legcéltudatosabb és legkövetkezetesebb nevelői ráhatás is könnyen szertefoszlik a tanulót ért iskolán kívüli kedvezőtlen tényezők hatására. De ezt Is tényként kell kezelnünk, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az Iskolában folyó nevelőm.unkát még tudato- sabbá, még hatékonyabbá kell tenni, hogy ezzel is csökkentsük a negatív irányban befolyásoló tényezők hatását. A nevelésnek mégis csak az iskola a legfontosabb műhelye, a pedagógus a legfontosabb és legavatottabb mestere, és az is tény, hogy ott, ahol ez nem folyik megfelelő színvonalon, az iskolán kívüli negatív tényezők hatása is sokkal erőteljesebb.

Ismételten hangsúlyozzuk, nem szerettük volna leegyszerűsíteni a kérdést. Még annyira sem, mint ahogy azt Sz. S. szülő egyébként jó indítású írásában teszi. Messzemenően egyetértünk azonban a nála, de más írásokban is felvetett gondolattal, hogy az iskolai nevelőmunka hatószférája jóval túlterjed a tanulókon, a szülőkre is Jelentős hatással lehet, ha erre figyelmet fordítunk. Az iskola tulajdonképpen nemcsak a tanulókat, hanem a szülőket is neveli. Nagyon találóan fejezi ki ezt a gondolatot Bállá Gyula, amikor a következőket írja: „A tanulók világnézeti nevelése csak a szülők nevelésén keresztül oldható meg...” Bár újra megjegyezzük, hogy mindvégig elsősorban a tanulók iskola által történő nevelését exponáltuk. Ez viszont Bállá Gyula cikkéből hiányzik.

FONTOS problémát feszeget Mándics Mihály, amikor a hétközi otthonok szerepéről, a hátrányos helyzetben levő tanulók segítésének fontosságáról ír. M egáliar ítható, hogy mindkét vonatkozásban csak a kezdeti lépéseket tettük meg és ezen a téren is sok még a ténnivialó megjér.k közoktatásában. Igen összetett feladat ez. Elsősorban talán nem is a nehéz helyzetben leyök, vagy a káros családi környezetben élő lelki traumas gyermekek kiemelése a lényeges, hanem mindenekelőtt az, hogy a körzetesítéssel, a hétközi otthonok létrehozásával viszonylag egyenlő tanulási feltételeket teremtsünk annak a több ezer tanyai gyermeknek, alti ma még — és még jó néhány évig — megyénk települési viszonyaiból adódóan, ténylegesen hátrányos helyzetben van. Nekünk azokra a tehetségekre is nagy szükségünk van, akik e gyermekek között bőven megtalálhatók. Csak elismerés, és dicséret azoknak a nevelőknek, akik az ilyen gyermekeket felkarolják, segítik és egyengetik további útjukat.

Azonban a hátrányos helyzetben levő tanulók segítése távolról sem csupán tanyai probléma és nem is kizárólag az egyes családok esetleges anyagi nehézségeivel van kapcsolatban. Számos ilyen tanuló van a városokban is, általános és középiskolában egyaránt. Közöttük nem kevés az olyan sem, akinek szülei jó anyagi körülmények között élnek, de közömbösségük, nemtörődömségük miatt a gyermek mégis hátrányos helyzetben van.

A HÁTRÁNYOS helyzetben

levő tanulókkal való foglalkozás ma még sok helyen csupán jelszó, vagy a jobbik esetben értekezleti anyag. Holott ez nem kampányfeladat, hanem egész éves, céltudatos, tervszerű és rendszeres segítő tevékenység, a több tudás, a nagyobb emberség, a jobb tanulmányi előmenetel elérése érdekében, de semmi esetre az osztályzatokban (még az érettségin is) megnyilvánuló liberalizmus.

Mándics Mihály, de még behatóbban Fischer István is foglalkozik — nagyon helyesen — az ösztönzés, a dicséret szerepével, annak fontosságával. Fischer István konkrét elképzeléseket, és már alkalmazott módszereket is vázol, amire érdemes odafigyelni és tanulmányozni. Véleményünk szerint ezek a megoldások jól segítik a tanulók tevékenységének sokoldalú értékelését és elismerését. Segítik a közösségi érzés, a kollektív7 felelősség elmélyülését. A tanulónak, ha esetenként csak egy-egy területen is, de biztosítja azt a sikerélményt, ami tevékenységének más területein is jól kamatozhat

Hasznos dolgok ezek, amiket gyakorolni kell, annál is inkább, mert társadalmunkban eléggé eluralkodott a fiatalok egyoldalú és gyakran igazságtalan elmarasztalásának szemlélete. Mi lesz veled emberiség? — teszi fel sok felnőtt bírálva a fiatalokat, eme szónoki kérdést, amit amióta az emberiség létezik, a felnőtt nemzedék már, számtalanszor feltett következetesen elfeledve azt, hogy a sokszorosan elmarasztalt ifjú nemzedék azért még mindig meghaladta a megelőzőeket.

A FELESLEGES inkognitóban jelentkezett szülők közül N. N. írása is több érdékes gondolatot tartalmaz. Kétségtelen tény, hogy még mindig van túlterhelés, a tananyagban sok a ballaszt, bátrabban kellene „selejtezni”. Ez azonban legkevésbé a gyakorló pedagógusok hibája. Az is igaz viszont, hogy a túlterhelésnek távolról sem mindig a tananyag az oka, hanem nagyon gyakran maga a szülő. Nyilván N. N. is jól ismeri az olyan szülő típusát, aki saját „ambícióitól” túlfűtve esetleges elveszett illúzióit majdani utódjában megvalósítandó, „szeretett” gyermekéből egyszerre akar balett-táncost, hegedűművészt, válogatott vívót és legalább négy nyelven beszélőt „csinálni”.

Ami pedig az iskolát illeti, itt alapvetően a főleg N. N. írásával vitázó Gimesi Mártár val értünk egyet. Valóban nagyok a mai követelmények. Ezeket össze lehet hasonlítania régiekkel, de ezen összehasonlítástól még távolról sem szabad a túlterheléshez eljutni. Mint ahogy senki, úgy a gyermekek sem cammoghatnak az atomkorban lóháton, hanem amint az ismeretek rohamosan fejlődnek* úgy nyilván a követelmények is nőnek. Gondoljon csak arra N. N„ ha még csupán középkorú is, hogy hol voltak még az ő gyermekkorában a tudomány és a technika azon csodálatos vívmányai, melyek a mai gyermekek számára természetesek.

írásaikban többen is (Szabados József, Pólyák János) foglalkoztak a tantestületi politikai, ideológiai, pedagógiai egység kérdésével. Helyesen mutattak rá ennék fontosságára, és a hiányából adódó negatív következményekre. »Valóban tény, hogy például a világnézeti nevelésen nem mindenki ugyanazt érti. A legnagyobb baj azonban az, hogy van, aki semmit nem tesz ennek érdekében* illetve, amit tesz azt távolról sem a marxista—leninista világnézet kialakítása és megszilárdítása érdekében teszi. Ami a világnézeti hovatartozást, a világnézeti meggyőződést illeti, társadalmunk a kérdést általában türelmesen, a meggyőzést hangsúlyozva kezeli. A harc az emberekért és nem az emberek ellen folyik. Ez a türelmesség azonban neun egészen vonatkoztatható a pedagógusokra, akiknél a világnézeti meggyőződés, a szilárd materialista világnézet fontosabb, mint az élet bármely területén dolgozóknál,

HASONLÓ kérdéseket érint Szamosi Ferenc is az osztályfőnöki munkáról írott cikkében. A pedagógiai tevékenységnek nagyon fontos, még sok, meg nem valósított lehetőséget rejtő területe ez. Az osztályfőnök az, aki ha jól végzi munkáját, sajátos tevékenysége folytán a tanulók személyiségét a többi pedagógusnál is jobban fórmálhatja.

KÜLÖN is örültünk Templom József né írásának, aki a tanulói önkormányzatról és ezzel összefüggésben az úttörőcsapat (Folytatás a 9, oldalon.)