Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
Szegények gyöngysora Szegények gyöngysora, ingyen-öröme ezernyi jobbágy-alázatú mezei virág tisztaság, szépség örök felmutatói: réti füzény, kikerics, orbáncfű lila harangvirág. Áldalak és dicsérlek titeket gondoktól árnyékolt homlokom kavargó bóbitátoknál mélyebbre hajtom s látlak benneteket, amint ott libegtek zsellérek sírján, pogány keresztelőkön és pántlikás lakodalmon. Látom, hogy a sárral tapasztott pici szobákban sugározzátok a fondorlat-nélküli szótlan szerelmet, kivirágoztok a horpadt árkok mentén ahol a kecskék lelegelnek. És ha a füvek serege a „lábon libegő selyem-ezred” fölötte ti vagytok az örökkön lobogó nyugtalan zászló, úgy emeli ki növényi ékszereteket közülük a föld meleg tenyere, oly finom biztonsággal mint halat a háló. Kajlakalapú egyingesek hűséges társai fölöttetek már iramló út betonvirágos város tűzzel, vasakkal táplált üzem épül elhalványultok, megkoptok lassan mint a cifraszűr virágai az örökös viseléstől. Mellettetek most párnázott autón elsuhan, aki neveteket se tudja de valamikor mezítláb csont-sovány tehenet hajszolt közöttetek Beesett arcú szegények ékesítői én soha nem feledlek el benneteket. Ha meghalok — mert meghalni muszáj széthull az ember is mint rosszul égetett korsó — akkor se boruljon rám olcsó szemfödél alig-festett koporsó. Ti lengjetek fölöttem illatos lángokkal meg-megújulva és mindig szerényen. Csontomat ragyogtassa fel a gólyahír és a pipacs virágozhassa ki a vérem. Gál Sándor Silvio Rámát A csillag formája és ereje Versszavak csikorgó rozsdás lemezei, ferdén nőit tornyok az akác illatában; égig pompázó hars- és ricinusvirágok ónozzák hajamat folyvást, ahogy a nyárban eldőlök; s mint keserű-édes hóviharok puhán csavarodnak fel a tájra. Füstben szikrázó tüzek harci zengése járja át agyam, lángok fenédnek egymáshoz; felszálltba a roppant városok köveiből, a csillag formáját és erejét öltöm magamra. Fények pengenek a lenti folyókon, lábamhoz dűlnek a kalászok, ragyognak hamvasan. Rámnyílnak a nyár ünnpei, fák villamossága borzong az idegek hálójában, s mint vitorlák torlódó lapjai a tenger pattogzó zöldjén, úszók a sziklák nélküli egek hátán. Leszek az öröm örvénylő robbanása arcomat a hullámok széles tenyérrel paskolják. Hatvani Dániel fordítása Tündér Ilona hosszan nézett Bálint lesoványodott arcába, és csak percek múlva szólalt meg. — Eltalálta! De én mást várok. Azt. hogy olvasson. Itt hagyom az újságot, próbálja elolvasni valamenyik cikknek a címét. Nem ördöngösség az, csak akarni kell. 1^5 ikor Tündér Ilona kiment, Bálint sokáig nézte az előtte heverő újságot. Hangyák, legyek... Most a címet se látta, a cím első három betűjét sem. Pedig azt Igazán nagyon akarta, összeszorította a fogát. — Akarom! Mikor ezt mondotta, tizedszer, huszadszor, kimondta, egyszerre csöngetést hallott. A telefon csöngetett. A telefonhoz Ugrott, s a füléhez emelte a kagylót. Jelentkezett. — Itt az Írószövetség moszkvai szervezete. Olga Ivanovna van a telefonnál. Délután háromkor közgyűlés. Persze, a háború kérdésében. Legyen pontos. Bálint letette a kagylót. A telefon az előszobában állt. s ő bement a szobába. A felesége és a fia — pontosan tizenhét éves fia — némán ültek. — Nos? — szólalt meg, Volo- gya, a fiú. — Az Írószövetség délután háromkor ülést tart. Remélem, mozgósítanak minket is. — Biztos! Én biztosan bevonulok — mondotta Vologya. •— Tizenhétéves korodban? — Tizenhét éves koromban. Bálint ott volt a közgyűlésen. Aki Moszkvában él. íróember, az mind ott volt. Először Fa- gyejev beszél. Röviden. Arról beszélt, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és... EH mondotta, hogy mi a teendő. Ezt mindenki tudta, és mindenki vállalta. Fagyejev után Ehrenburg beszél. szónokol. — Eddig sok irányzat volt a szovjet Irodalomban. Most csak egy irányt ismerünk: Nyugatra, Berlin felé! Ott leszünk, és győzni fogunk 1 Egyoldalú szemlélet — és a valóság Gyakran és szívesen beszélgetek fiatalokkal. Fiatalokkal, akik — minden ellenkező híreszteléssel szemben — nagyon érdeklődőek, nagyon fogékonyak, nagyon is érzékenyen reagálnak a legkülönbözőbb társadalmi, politikai, gazdasági kérdésekre. Mi több: értenek ezekhez az állítólag csak felnőtteknek való dolgokhoz! S ha még nem is fogalmazódott meg bennük úgy szószerint: bontogatják szárnyaikat és felkészülnek arra, hogy átvegyék tőlünk a gépet, a munkapadot, az íróasztalt, a vezetést — és bár ők nem szeretik a „nagy szavakat” (ezen is érdemes lenne elgondolkoznunk, miért nem „cikk” ma a jövőért való lelkesedés!?) — készülnek arra, hogy folytassák, befejezzék a szocializmus teljes felépítését. Elcsodálkoztam érdeklődésük sokrétűségén. Mindenre kíváncsiak! Hogy Heisenberg filozófiájának mi az alapgondolata; hogy az egzisz- tenciálizmusnak melyek azok az eszméi, amelyek hazánkban is hatnak; miből áll a franciaországi „új hullám”; hogyan érvényesül a kapitalizmus általános válsága a felépítményben; hogyan lehetne gátat vetni a Nyugat-imádatnak — és sorolhatnám a kérdéseket, amelyek a beszélgetés során felmerültek és tapasztalataink szerint máshol is érdeklik a fiatalokat. Aztán szóba került, hogy milyen is a mi társadalmunk erkölcsi arculata. Megdöbbentem azon az egyértelműségen, ahogyan erre a kérdésre válaszoltak: „ Nálunk a hibák uralkodnak!" — Honnan veszitek? Miből állapították meg? — kérdeztem őszinte bosszúsággal.; A felelet éppen olyan egyértelmű volt, mint az előbbi megállapítás; A Népszabadság, a Tükör és a többi lapok csak a hibákról írnak, a televízió, a rádió legkülönbözőbb műsorú, de főleg a kabaréműsorok olyan jó ízűén odamondogatnak a hibáknak... Most nem lényeges, hogy vitám a fiatalokkal milyen eredménnyel zárult. Talán sikerült őket meggyőznöm arról, hogy tévednek, talán nem. Most mást tartok fontosnak. Azt, hogy nemcsak a fiatalok körében terjedt el ez a hamis felfogás társadalmunk erkölcsi arculatáról, hanem a felnőttek körében is. Alkalmam volt ezt tapasztalni esti egyetemi hallgatók között Kalocsán, Baján és több helyen. Az előadás szünetében (az erkölcs volt a téma) jöttek hozzám a hallgatók és mondták, hogy igen, igen, de azért mégis... És az egyik hibákról beszélt „jobbról”. — Ugyan kérem, nálunk nem lehet demokráciáról beszélni, nálunk kiskirályok vannak! Ahányszor nekem már ,,betartottak”, ahányszor a fejemre ütöttek... És a másik beszélt a hibákról, Még sokan beszéltek. És a gyűlés után három asztalnál, hárman írták föl, hogy ki jelentkezik önként. Bálintnak vagy egy félóráig kellett várnia, míg sorra került. Várakozás közben a fáradságtól fájt a lába... A jobb lába. Aztán fölírták, és ő aáírta a nevét, önként jelentkezett katonának. Hazament. A fiát kereste. — Bevonult — mondta a felesége. Büszkén is, szomorúan is. — Én csak három nap múlva fogok bevonulni — mondotta Bálint, kissé szégyenkezve. JMT ikor Bálint fölébredt, sölT'B' tétség volt a szobában. De most már tudja, hogy hol a lámpa, annak a lámpának a kézbe illő szerszáma, amelyik világosságot gyújt. Meggyújtotta. A két deszkát látta, amelyik az ágyát úgy körülfogja, mint — nem érteni, ezt honnét tudja —, mint a haldoklók fekvőhelyét. — Tűrhetetlen — mondotta Bálint önmagának, — Nem en„balról”: Igen, csak az a baj, hogy a sok változásba beleszédül az ember... És ebben is, abban is, amabban is van igazságmozzanat. A fiataloknak igazuk van abban, hogy a lapok, a televízió, a rádió beszélnek a hibákról is. (Lehet, hogy túlsók helyet kapnak a műsorban, a hasábokon? Elgondolkodtató.) A tévedés azonban abban van, hogy sem a lapok, sem a rádió, sem a televízió nemcsak és nem is elsősorban a hibákról ír, beszél. Csakhogy az ilyen címek: „Vándorzászló, oklevél a kiváló termelőszövetkezeteknek” (Petőfi Népe 1966. május 13-i száma) Túlteljesítették tervüket a város ipari üzemei” (Félegyházi Közlöny 1966. május 13-i száma) — nem szenzációsak. Megszoktuk, elvárjuk, természetesnek tartjuk. De hát miért? Mert ezek nem rendhagyó dolgok, mert ezek benne vannak a mederbem mert ezek... ki tudja megmondani, hogy miért?! A hibák? Igen, azokról olvasni igazgalmas, azokról a kabaréban hallani mulatságos (a forma is vonzó). A hibákon el lehet szörnyülköd- ni, azokra rá lehet csodálkozni, azok feltűnőek, azok kilépnek a mederből, azok rendhagyóak. Azokra jobban odafigyelünk. És nem is baj, ha észrevesz- szük a hibákat. 'Észre kell vennünk, szóvá kell tennünk. És hogy mind többen észreveszik, mind többen meglátják — bármennyire furcsán hangzik is — pozotív fejlődés eredménye. Igen! Már kialakult a helyes erkölcsi közvélemény, amely meglátja és valóban hibának látja a hibát. Hibának látja a társadalmi tulajdon herdálását, a közvagyon rongálását, a felelőtlenséget, a szakszerűtlenséget, a hozzá nem értést! Nem volt ez mindig így és még nincs is így mindenütt... f Van valami igazuk azoknak, akik ,,jobbról” bírálnak bennünket, hogy nálunk még vannak kiskirályok is, nálunk még több helyen megsértik a demokratizmust. De csakis így és csakis ennyiben van igazuk. Van valami igazság abban, amit rólunk, ,,balról" mondanak: sok az új, sok a változás. A tévedés ezeknél abból ered, hogy figyelmen kívül hagyják a természet, a társadalom és a megismerés örök, el- idegenülhetetlen belső tulajdonságát: a mozgást, a változást, a fejlődést. Uralkodhatnak-e nálunk a hibák? Egyszerű logikai következtetéssel be lehet és be kell bizonyítanunk, hogy nem, nem uralkodhatnak. Ahol a hibák uralkodnak, ott a pusztulás tendenciájának kell érvényesülnie. És van-e az országban és az országhatáron túl, aki fejlődésünk valódi tényeinek ismeretében azt mondhatja, hogy nálunk a gednek leszállni. A bal lábával rugdosta a bal oldali deszkát, nagyokat rúgott, sokáig verekedett, míg sikerült. A deszka leesett. És, talán egy perc múlva vagy talán még gyorsabban, ő is leesett az ágyról. Jól megütötte magát, a fejét és a lábát, a bal lábát, de nem kiabált. Megpróbált fölkelni, erőlködött, de az nem ment. Káromkodott, de ez sem használt. Az egyik nővér jött be. — De, Géza bácsi. A nővér, aki mindig nevetni szokott, most majdnem sírt. — De drága Géza bácsi, mit csinál? Mi történt magával? TI Hint nem válaszolt. A nővér — sose hitte volna Bálint, hogy ez a karcsú lány, Orosz Erzsi — ilven erős — átfogta és fölemelte Bálintot, és vissza tette az ágyára. Némán néztek egymás szemébe, és mind a ketten elsírták magukat. Részlet a szerzőnek a könyvhétre megjelent „A 339-es szoba” című kötetéből. pusztulás a tendencia? Nemj nem mondhatja! Aki ezt állítja, vagy nem ismeri a mi dolgainkat, vagy rosszindulatúan elferdíti azokat. Hibákkal bár — ezt nem akarjuk tagadni —, de ebben az országban 21 éve szocializmus épül. És mi építjük; akik — mikor éppen nem a hibákon füstölgünk — pillantásunkkal szeretettel simogatjuk a ZIM új szerelőcsarnokának épülő falait, elégedetten szemléljük a gyorsan épülő Lenin várost, büszkén nézünk ki a gépkocsi, vagy autóbusz ablakából az új szőlőültetvényekre, a meghódított homoksivatag ezer holdjaira. Csak valahogy manapság „nem illik” annyit beszélni , az eredményekről. Valóban, a realitások talaján kell maradnunk. Ne álmodozzunk! Ne uralkodjék el rajtunk az önelégültség! De ne tagadjuk le, ne hallgassuk agyon azt, amit jól csináltunk. Igenis kell az új fajta nemzeti öntudat! Kell a biztonság. Kell az önbizalom! Tudatában kell lenni annak, amit jól tettünk és amire képesek vagyunk, mert nagyon sokra vagyunk képesek. Többre, mint amit eddig produkáltunk. Hogyan ítéljük meg végül is társadalmunk erkölcsi arculatát? „Nem ' szolga már, de még nem szabadult fel urai zsarnok erkölcse alól” (Váci Mihály). Igen, ennél szebben megfogalmaznunk nem lehet. Hatnak még a polgári, kispolgári erkölcsi örökség maradványai. Vannak még objektív és szubjektív tényezők, amelyek a bur- zsoá erkölcsöt újraszülik. Van még nálunk képmutatás, karrierizmus, könyöklés, kíméletlenség. „ügyeskedés”, önzés, Van még és hosszú ideig marad is. Vannak még, akik szeretnek jvevés munkával sokat keresni, van még lógás, naplopás. Egyszóval az emberek többsége ma még nem felel meg a szocialista embereszménynek. Ez mind igaz és mégsem szabad nekikeserednünk. Nem szabad egyrészt azért, mert — és ez így igaz! — ezrével vannak és mind többen lesznek, akik „ ... nem csupán a pénzért, az élethez szükséges javak megszerzéséért dolgoznak, hanem a szocialista öntudat parancsát követve, a szépet gyarapító munka szerepétől hajtva tesznek az előzőnél jóval többet a köz javára”. (Ideológiai irányelvek.) Másrészt sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az erkölcsi eszmény mindig a perspektivikus közérdeket tükrözi. Az erkölcsben a „van” és a ;,kell” mindig ellentmondásos, örök konfliktusban van. Az erkölcsi követelményrendszer azt tükrözi, amilyennek az embereknek lenniök kell, amilyenekké vál- niák kell. Ebben is a realitások talaján kell maradnunk! Nem szabad illúziókat táplálnunk az erkölcsi fejlődéssel kapcsolatban sem. Tűssel, vassal irtsuk a hibákat, de ne legyünk türelmetlenek az emberekkel, ne követeljünk tőlük mást, mint amilyenek egyáltalán lehetnek. Egy pillanatra se hagyjuk fel azonban a hozzáértő, türelmes neveléssel és munkánk nem lesz hiábavaló. Papes Béla Vlagyimir Oszinyin: Vßeke Elenyészted a nappali fények. Hirtelen furcsa sötétség támadt. Vihar hangjai kelnek az égről, és mintha e zaj lepné a tájat. Kivetem nyugtalanságomat szivemből. Számomra olyan kedves e béke: holnap hajnalban fehér ingben férfiak mennek kaszálni a rétre. . . Oroszból ford.: Antalfy István
