Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
4. «Mal me. májas St. vasáron* Ilonka ép társai dolgozni akarnak Volt birtokos urak, félreértés ne essék! Itt-ott már kibontotta szálkás fejét az árpa, a szőlő most építi bort ígérő lombkoronáját. Palánták gyönge levelei remegnek a langyos tavaszi szélben. Az úton nagy port kavarva lovak trappéinak, hatalmas darázsként zúg a Zetor. Emberek hajladoznak a földeken, s a virágba borult fák színes kavargása fölött ott feszül az ég átlátszóan tiszta boltozata. Valóban gyönyörűség a szemnek ez a látvány, felüdülés, ha az ember megáll a dombtetőn és körülhordozza tekintetét. A tizenkilenc éves Antal Ilopa azonban mindebből csak igen homályos foltokat lát, a tárgyak elmosódnak előtte. Ilonka vak. Beszélgetés közben a hang irányába fordítja finom vonalú arcát, de szemei, tétova mozdulatai elárulják a szomorú valóságot. Kétszáz emberről van szó — Voltam már a szegedi szemklinikán is. A múlt év november 3-án utaztam oda, délre készen volt a vizsgálat. A vakoknál úgy van, hogy 125 százalék jelenti a teljes vakságot. Nálam 110 százalékot állapítottak meg az orvosok és azt is mondták, hogy nem javult, inkább romlik a látásom. De azért dolgoztam én már a konzervgyárban is. Tavaly olyan jóindulatú volt az üzemorvos, hogy megengedte. A húgommal együtt voltunk, ő vigyázott rám és tényleg nem történt semmi baleset. De amikor lejárt a szerződésem, utána nem vettek vissza. Akkor kezdtem tanulni a telefonközpont kezelést. Három hónap alatt elsajátítottam az automata minden fortélyát Próbáltam azóta állást szerezni, de nem sikerült. A családban csak apám dolgozik, édesanyám beteg, a húgom és én otthon vagyunk, pedig nagy szükség volna a segítségünkre. Ha csak a vakokat számítjuk, a megyében kétszáz csökkent munkaképességű, a keresetre nagyon rászorult ember elhelyezéséről van szó. Nem alamizsnát várnak, dolgozni akarnak, hasznos tagjai szeretnének lenni a társadalomnak. Ilonka helyzete nem egyedülálló. Sorstársai, szerte a megyében, csekély rokkantsági nyugdíjból élnek, vagy a családra támaszkodva kénytelenek ölbe tett kézzel ülni. Közülük csak igen kevesen tudtak valamilyen kereseti forrásra szert tenni. Két-három vak ember kefét köt, egy a konzervgyár telefonközpontját kezeli évek óta. De többről nem tudunk. Pedig foglalkoztatottságukat nem volna nehéz megoldani. Értesülésünk szerint éppen ebben az esztendőben több kecskeméti vállalatnál, üzemben, hivatalban — de valószínűleg a megye több városában is — a régi telefonközpontokat új, automata állomásokra cserélik. Kedvező alkalom volna ez a vakok elhelyezésére. Természetesen közülük azok jöhetnek számításba, akik értik a kezelést. Mi csak Antal Ilonáról tudunk, aki Kecskeméten a Budai hegy 128. szám alatt lakik. Hozzá hasonlóan azonban mások is meg tudnák tanulni ezt a szakmát. 2. Kovács Bertalan, a vakok szövetsége megyei csoportjának vezetője elmondta, hogy például Debrecenben huszonegy vak telefonkezelő dolgozik. Kecskeméten csak egyedül ő. Rendelet írja elő Tizenöt évvel ezelőtt jelent meg az Országos Tervhivatal elnökének 11640 1951. számú körrendeleté az öregekkel és csökkent munkaképességűekkel betöltendő munkahelyek jegyzékével. Több mint háromszáz különböző munkahelyet sorol fel a rendelkezés, amelyeket — idézzük: „csökkent munkaképességűekkel kell betölteni...” Ezek között szerepelnek a telefonközpontok is. A tizenöt év alatt bizonyára számos világtalan embernek tudták volna kenyeret adni ezen a módon. Mégsem így történt. Van azonban a dolognak egy másik oldala is. A vakok nem tudtak képesítést szerezni, nem volt helyi szervezetük, amely érdeküket képviselve segítséget nyújthatott volna * nekik. Ma már ez megvan, de... — Hiába tanítjuk meg például kefekötésre azokat, akik ezt választják, nincs anyag, nem tudnak dolgozni. Ez a helyzet a telefonközpon toknál is. Antal Ilona már megtanulta, mégsem tud elhelyezkedni — mondja a szövetség helyi csoportjának egyik munkatársa, Csemus László. S ez bizony igaz. A többiekre sem hat serkentőleg, ha látják társuk törekvésének eredménytelenségét, így aztán hozzá sem fognak. Úgy élnek, ahogyan éppen tudnak. Nem elég a jogszabály önmagában a rendelet —ezt bizonyítja a tapasztalat — nem elég. A Bács-Kiskun megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a múlt év januárjában kiadta 1/1965. számú határozatát a munkaközvetítésről. Eszerint kötelező a közvetítés az említett 11640 1951. O. T. számú körrendeletben meghatározott, csökkent munkaképességűek által betölthető munkakörökre, köztük a telefonkezelésre is. Ezeket a jogszabályokat azonban megkerülik a vállalatok. Tény, hogy a kecskeméti telefonközpontok zömében egészséges, fiatal emberek ülnek, s ha valahol üresedés van, azt „belső átszervezéssel” oldják meg, ebbe a közvetítő nem szólhat bele. De nemcsak a vakok, az egyéb csökkent munkaképességűek esetében is ugyanaz a helyzet. A mi társadalmunk, szocialista eszméket valló közösségünk nem lehet közömbös a szerencsétlenül járt emberek sorsa, élete iránt. Ilonka és társai dolgozni akarnak. Nemcsak azért, mert szükségük van a keresetre, hanem érezni szeretnék: hasznos tagjai a társadalomnak, nem kivetett, mellőzött emberek. Ügy hiszem, ez a legkevesebb, amit megadhatunk nekik. * Gál Sándor Iskofafejlesztés - társadalmi munkában Már a helyükre kerültek a gépek, rövidesen megkezdődhet az oktatás a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikum hárommillió forintos költséggel épült új műhelycsarnokában. Látogatásunk idején a technikum hallgatói szorgoskodtak a frissen meszelt helyiségben. A takarítást és a gépek elhelyezését ugyanis ők végezték társadalmi munkában. Igyekeznek meghálálni az állam gondoskodását — körülbelül húszezer forintba kerül egy hallgató képzése évente — tavaly is 450 ezer forint értékű munkával segítették iskolájuk fejlesztését. Ezen a nyáron el akarják készíteni a röplabda-, a kosárlabda- és a kézilabdapályát. A sportlétesítményekhez az intézet mindössze százezer forinttal járul hozzá. A további terveik között szerepel a labdarúgó- és az atlétikai pálya felépítése is. | SZOKATLAN| katlan az ügy is, amelyet elmondok. Márpedig érteni, csakis a kereken kimondott szóból ért az ember. Legalább is legfőbb ideje, hogy értsen, akit illet. Vegye tudomásul: a történelem kerekei nem forognak visszafelé. Munkás-paraszt államunk nagylelkűségének éppen a szilárdsága az alapja, s ezt félreérteni — dőreség. Tanulmányozom a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának határozatát, amelybe betekintést nyertem, s közben. egy suta hasonlat jut eszembe. Nevezetesen: Legény- nyé serdül-e az a kislány, alát Józsa helyett tévedésből — teszem azt —* József néven írtaik be az anyaikönyvbe, s véletlenül elfelejtenék a téves bejegyzést kijavítani? Buta kérdés, ugye? Feltétlenül az. Pedig csaknem ugyanígy vetődik fel az 1949- ben államosított hartai villany- malom ügye is. melynek volt tulajdon ^sai: Lamhoff Mihály és felesége, valamint Schmidt Péter és felesége másfél évtized távlatából visszamenőleges használati díj megítélése iránt indítottak pert a hartai Béke Termelőszövetkezet ellen. Csak azért, mert hogy. hogynem az 1949-ben államosított ingatlan tulajdonjogában beállott változást — véletlenül — elfelejtették átvezetni a telekikönyvben. De visszaváltozihat-e még egyszer magántulajdonná az a malom. amelyet a népi állam köztulajdonába vett?! cím? Szó-1 üzem leállításához adta hozzájárulását. Mint ahogyan arról is, hogy a malom leállítása és leszerelése után — azt a Hartai Községi Tanács a helyi Béke Termelőszövetkezet használatába adta, mely a romos állapotú épületet helyreállította. Tudtak mindezekről a megmásíthatatlan tényekről és tizenöt évvel később mégis követeléssel álltak elő! Hogy mi adta ehhez a bátorításit? Erre csaik következtetni lehet. Aligha egyedül a tulajdonviszonyban beállott változás telekkönyvi átvezetésének elmaradása. Mert az csak a szalmaszál volt, amelybe a követelés előterjesztésekor belekapaszkodtak. | A FURCSA ÜGYI első hallatára értetlenül áll az ember és töprengeni kezd. Hiszen mindenféle bizonyító irat és bizonyító eljárás nélkül is nyilvánvaló: a villanymalom — éppúgy. mint a dolgozó, ember ki- zsákmá,nyúlását lehetővé tevő magántulajdonú nagy gyár, vagy kis üzem — a néni hatalom törvényeinek megfelelően az állam. a nagy közösség birtokába került annak idején. Történelmi tény ez — akár tetszik egyeseknek, akár nem. Jól tudták ezt a szóbanforgó volt tulajdonosok. Hiszen a bíróság előtt Lamhoff Mihály személyesen előadta: a malom 1949-ben került ki a birtokukból. Ettől az időponttól kezdve adót nem fizettek, adóbevallást nem tettek. Jól emlékezett arra is. hogy a Könnyűipari Minisztérium még az államosítás évében vállalatvezetőt rendelt ki a malom élére. Tudott róla. hogy 1950 nyarán a Bács-Kiskun megyei illetékes szerv javaslatára az Országos Tervhivatal kifejezetten a hartai állami rnalom|V1IN PENES ETRF.I elgondolkoztató: dr. Vermes Jakab —, a Kiskőrösi 1. sz. Ügyvédi Munkaközösség Dunavecsei Kirendeltségének tagja — személyében akadt ügyvéd, aki az eleve kudarcra ítélt ügy képviseletét elvállalta. Vagv talán ő másképpen gondolkozott? Volt bátorsága feltételezni, hogy az igazságszolgáltató hatóságaink is átsi'klanak a történelmi tények fölött és a közösségi tulajdonú ingatlan után megítélik évekre visszamenőlegesen a követelt havi 500 forint használati díjat? Melléfogtak, A pártfogol tjai és ő is. Az első fok: a dunavecsei járásbíróság ugyan megszüntette a pert és elrendelte az iratoknak a járási tanács végrehajtó bizottsághoz való áttételét — a Legfelsőbb Bíróság egyik polgári kollégiumi állásfoglalására való hivatkozással. ^Eszerint a termelőeszköz ellenértékének megfizetése iránt támasztott iaénv elbírálása nem tartozik bíröft hatáskörbe, a használati díjnak mint kevesebbnek az elbírni á«a még kevésbé tekin+hÓtő bírói hatáskörbe tartozónak ! A meeve*' bú-ó- seg a járásbínóság végzócz^ helybenhagyta. Am a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt, mert az államosítás ténye minden kétségét kizáróan megállapítható. Ezért a hajdani tulajdonosok keresetét nyomban el kellett volna utasítani. I A LEGFRLSQbbI Bíróság hatályon kívül helyezte __ a já rásbíróság döntésével együtt — a megyei bíróság végzését és az első fokú bírságot újabb határozathozatalra utasította. Ennek kimenetele pedig nem lehet kétséges. Mint ahogyan az ügy tanulsága is i egyértelmű: volt birtokos urak. ne essék félreértés! Ferny Irén Illetlen krónika Azok, akik olvasták már az alábbi levert a Népszabadságban, ne vegyék rossz léven, ha újra nyilvánosság elé tárom. Azt írja a többi között egy asszony: „Hat gyerekem van, de, ha lehet, nem beszélek írről. Szégyellem szinte. Szégyellem magam, amiért szégyenkeznem kell... Kinevetnek, sajnálnak vagy olyan furcsán néznek rám, mint egy különleges állatfajtára. Nem szeretek beszélni róla, mert azt tapasztaltam, hogy valójában nem érdeke’ senkit. .. .Egy alkalommal a vállalatnál, ahol dolgozom, a személyzeti vezető kijelentette: senki sem tehet arról, hogy any- nyit szültem... Most fizetés nélküli szabadságon vagyok, s lehet, ha visszamegyek, a lehető legrövidebb időn belül megszabadulnak tőlem. A gyerekek miatt. Ugyanis az utóbbi három évben háromszor szültem... A férjem súlyos cukorbeteg . .. Fizetésnélküli szabadságon vagyok már fél éve, de ez idő alatt senki nem érdeklődött: nem szorulnánk-e valami segítségre? ... Nagyon nehezemre esik a levélírás. Kerülni akarom a látszatot, hogv panaszkodom. Persze jól lenne, ha legalább annyi becsületem lenne, mint annak a fiatal kolléganőmnek, aki szülés miatt soha nem hiányzik...” Törzsvendége ugyanis az abortus-bizottságnak. Igen sok hasonló tartalmú levelet olvastam már; olyat is, amely soha nem került nyilvánosságra. Nem valami népszerű téma<yolt ez a mi sajtónkban, a mi szerkesztőinknek — tisztelet a kevés kivételnek — mind a legutóbbi időkig. Tavaly májusban az Anyák konferenciáján egy négygyerekes anya hasonló levelét idéztem; ő is szégyellte élete nagy büszkeségét idegeneknek bevallani. De tolmácsoltam egy másfajta megnyilatkozást is: egy fiatalasszonyét. Ketten keresnek a férjével, közös színvonalon. — Napi száz forint a költségvetésük, általában ez nem elég. Azonkívül havonta ötszáz forintot tesznek félre utazásra, víkendre. Gyerekük nincs, nem is lesz. „Nem ettünk meszet” — mondta. így az öröm ugyan hiányzik .tz életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. Szó szerint idézem: „így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben.” Ez a fiatalasszony nem szégyenkezett. Nem is panaszkodott, hogy kigúnyolják emiatt az élősdi életelv miatt. Dehogyis súnyolják, még dicsérik is: „Magának van esze maga az ügves. Senki gondját- baját nem veszi nyakába.” Ha nem teszünk ellene idején, visszájára fordul valamilyen nagyon fontos, na- gyan természetes értékrend minálunk: az anyak szégyellik a hat gyereküket, a négy gyereküket, sőt hovatovább a kettőt is — mint az egy másik levélben, az előbbi társaságában, olvashattuk: „Gyakorta gúny tárgya az az asszony, aki a második vagy a harmadik gyereket várja.” Tudom, milyen indulatokat kavarok fel, mégis szeretném, ha minél kevesebben értenének félre. Valóban nem lehet minden nőnek gyereke — kiváltképp négy-hat gyereke —, de talán szükségtelen magyaráznom, hogy nem erről van szó. És arról sincs szó, hogy bárkitől is irigyelném a banánkosztot. Csak azt nem akarom belátni, hogy helyes volna bevezetnünk országos érvénnyel a kétfajta típusmenűt: ki banánt egyen, ki pedig meszet, élete fogytáig. Tudjuk, hogy évről évre nő a nyugdíjas korosztályok aránya; elöregedőben a társadalmunk. Budapesten jelenleg is nagyobb a háborúkban néhányszor megtizedelt 65—70 évesek korosztálya, mint az öt éven aluliaké. Tizennégy év múlva pedig — a demográfusok előrejelzése szerint — majd minden harmadik ember nyugdíjas korú lesz. Évről évre nagyobb az eltartási tether a termelő korosztályok vállán. Tessék utána számolni, alapfokú matematika. a fizetésekből levont öregségi járu-
