Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

KÜK-* -&gvrfjt *

Öremei szerezni

Ha egy festőművésznek kiállítása van, s úgy írunk a képeiről, hogy azokat látogatók százai is megnézték, köny- nyebb a dolgunk. A festmények, rajzok beszélnek önmagukért, helyesebben: azt mondják el, amit a művész a színek, formák, arányok, szerkezet, fény-árnyék nyelvén közölni akar velünk. Amit csak úgy tud legjobban kifejezni, s amihez az élő vagy írott szó magyarázatot képes fűzni, és több-kevesebb, de mindig sajátos egyéni értelmezést.

Mikor a festő műtermében gyönyörködünk képekben, érzelmi és gondolati élményeinket szintén meg tudjuk írni, de eléggé egyoldalú az eredmény, ha csak nem közösen ismert műről van szó. Meg lehet írni, hogy tanyát, kukoricakúpokat, naplementét, utcarészletet vagy elesett öregembert ábrázol a kép. Azt is, hogy a barna színek melegek, a napfény ragyog a falon és harmat csillog a fűszálon. De vajon hány millió képen fellelhetők ilyen tájelemek, figurák színek? Azt az egyet, amit éppen látok, vissza tudom-e adni szavakkal úgy, hogy azt a hatást keltse az olvasóban, amit ez az adott műalkotás? Nem. Mert ha írott vagy nyomtatott betű is elegendő volna ehhez, nem volna szükség rajzra, festményre.

Nézelődjünk most tehát úgy Bozsó János festőművész alkotóműhelyében, mint barátok, tanyázók. Akik nem „műbírálni” jöttünk, hanem b e- szélgetni. A képeket olyankor hívjuk segítségül, ha szóval nem sikerül mindent megértetni.

— Mit szeretnél adni művészeteddel?

Néha ilyen homályosra, meg elég laposra sikerülnek az első kérdések. Bozsó János nem olyan ember, aki szereti a pózokat. Mindjárt előre Is bocsátja.

— Kerülöm a nagy szavakat. A nagyképű szólamokból éppen az igazság és a szív szokott hiányozni... Amikor tanyasi kisgyerek koromban szinte önkéntelenül belerajzoltam a porba egy szép formájú fát, mert megtetszett, örömet okozott, hogy hasonlított. Aztán papíron is ment a dolog.

Mikor sokat „motyogtam” így magamnak, megpróbálkoztam a szomszédok arcával is. Ahogy elnézték és meglepetve mondták — „Ni, hogy hasonlít Marira!” — nagyon jó érzés volt hallani.;. Talán azt éreztem akkor, hogy nekik is örömet szereztem. Lehet, hogy ez már visszaérzés, de mégis ezt tartom művészetem lényegének. Másoknak is örömet szerezni, megmutatni, milyen csodálatos az ember, a természet ... Nagyon tisztelem a természetet .;; Festek a határban, szalmakazal tövében. Fúj a szél, muzsikálnak a szalmaszálak is. Gyönyörű. Kevés itt a szó.. j

Sokan ismerik Bozsó Jánost. Biztosan gondoltak már arra, hogy mikor találkoznak vele az utcán — ahol mindig siet, hajtja valami belső nyugtalanság —, mindig magukkal visznek egy parányi derűt, jókedvet. Még ha éppen köszönésre van is csak idő. Életkedv, kamaszos vidámság jár vele. Pedig a sötét, majdcsak- nem papos öltözetet szereti. Mintha pedantériájával is azt fejezné ki: az ember, a nagy természet mindig tiszteletre méltó. Aid a művészet erejével akarja erre szüntelenül felhívni figyelmünket, az nem teheti ezt torzonborzan, hanyag emberi tartással.

Az is világos, hogy aki őszintén szereti az embert, a világot, művészi megjelenítésében is a tisztaságra, világosságra törekszik. Mikor bizonyos szélsőséges, elvont irányzatokról esik szó, meg is mondja.

— Nem kertelek. Szélhámosságnak tartom az olyan festészetet, ahol a festék csúrgásá- ra, véletlenére bízza a szemfényvesztő, mi lesz a vásznon. Hol van itt szó alkotásról, a valóságos mondanivalóról? Még akkor is, ha a „művész” a véletlenül elkenődött festékfoltokból — mivel rajzolni tud — orrot vagy lábat fundál, mintha azt „akarta” volna a véletlen.

Mit közöl ilyen festő a világról? A zűrzavart, a homályt, a semmit. Az aztán tetézi cinizmusát, aki így védi „elveit”: Nekem jogom van a semmit is kifejezni. Az én művem az abszolút szabadságot sugallja: Mindenki azt érti belőle, azt magyarázza bele, ami neki tetszik. Ez az igazi gondolatszabadság! — hirdetik az ilyenek ... Nem is érdemes rájuk szót vesztegetni. Sem az embert, sem a természetet nem szeretheti, aki csak a káoszt érzi, látja maga körül.

Mialatt ezt fejtegeti, nem marad ülve. Tesz-vesz, és egyszerre csak csíkos szalvétát terít az asztal sarkára. Másik fehér kendőből fehér fagyos szalonna, friss tepertő, fehér kenyér terem elő. Falatozás közben csípős piros bort szopogatunk.

— Hát jó barát jön, így szoktam. Sok beszédben is megéhezik az ember, — nevet sötétbarna szeme is, míg a bicskát keni egy kenyérfalathoz.

Megint egy keresetten fogalmazott kérdés.

— Szokták mondani, hogy X festőnek különböző „korszakai” voltak pályája során. Te felfedeztél-e ilyesmit magadra nézve?

Pajkos természetességgel válaszol.

— Hacsak azt nem bölcsel- kedem bele eddigi munkásságomba, hogy kezdeti időkben a meleg barna szín uralkodott festményeimen. Nézd ott az a kis méretű kép: Hazafelé. Késő alkonyat, falu széle, porba veszően hömpölyög a nyáj. A

barna színek variációit látod .. j

Ha valaki művész, mindegy, hogy fehér—feketével is fest meg valamit, elmondja, amit akar... Ez a képem tíz évvel ezelőtti. Emitt láthatod nagyban — mutatja az új változatot, amelyen a lebukó nap aranyvörös visszfényében fürdik minden. — De ugye, itt is, itt is barnák. Nem tudtam szabadulni tőlük. Talán az egykori élmény volt olyan erős ...-4- Ezt a gyönyörű kék csendéletét a legutóbbi kiállításon sokáig nézegettük.

— Igen; Sok festményemen jelentkeznék a kékek, de bennük is a meleg harmóniára törekszem.

— Aztán, ha lehet így mondani, drámaibbak is a képeid, mint akár pár évvel ezelőtt is. Szín- és fény-kontrasztok, lendületes vonások.,.

— Ez is igaz. Nem részletezek annyit, mint régen. Itt van öreganyám portréja — hajol egy 11 éve festett képhez. Figyeld meg, a ráncok a szem sarkánál, az arcon, a hajszálak, a ruha redői — mind, mind aprólékosan kidolgozott Lehet, azért is időztem el rajta, mert nagyon szerettem öreganyámat.

Ma már lényegre törőbb a kifejezési forma, de ... vajon szebb-e? Biztos, hogy ez is tükrözi a kort. Iram, sebesség, nincs sok idő megállásra. A képen is azt és úgy kell megragadni, ami a legfontosabb a mondanivalóból...

Ügy érzem, mindig sikerül valami újat felfedeznem eddigi meglátásaimhoz... Itt van három vázlatom — emeli ki őket a földre támasztott sok

Bozsó János' Váriatok

közül. Alpári jegyzetek után, itthon készültek. Ezen az utcarészleten a kellemes kékesszürke színek fogtak meg. Itt a másikon a zöld lejtőn lefelé poroszkáló lovas kocsi, az érdekes felületek, hajlatok összhangja. A harmadikon a templomdomb nagy formái, színfoltjai. Egy napon festettem mind a hármat, de mindegyiket más „stílus”-ban. Erről jut eszembe:

Megfigyeltem, hogy vannak, akik a csupa napfényes, vakító fehér tanyás, kék eges, sárga tarlós képekre így mondják: „Valódi Bozsó-képek!” Miért nem „valódi Bozsó” ez a komor hangulatú, „esős” festmény, a Gulyáságyú? Hát nem szomorú, lehangoló a háborút idéző erdei kép? Csak a napsugártól lenne „Bozsó”? ... Mikor olyan szép lehet egy este vagy a ködös táj is.

— Persze, így inkább ál-mű- értők beszélnek.

— Körülbelül.:. Egyébként is szeszélyes valami a művészi hírnév. Az első megyei kiállításra még nem fogadtak el képemet A másodikra már igen, s amikor a Nemzeti Galéria is megvásárolt néhányat, megjött az itthoni elismerés is. Azóta is.

— Legfrissebb élményed, amelyen lemérhetted megbecsülésedet?

— A napokban kaptam egy szép nagy albumot. Egy kedves tisztelőm gyűjtötte ösz- sze benne 1947—1948 óta a velem kapcsolatban megjelent cikkeket, méltatásokat, újság- és folyóiratképeket.

Tóth István

utAnJLnjW J U'i-ri ni-renrrrvii-------—— in» r****>*%M*r*<**M***+t