Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
... Megitta a tejet, megreggelizett. Forrón tűzött az augusztusi nap. Anyja rábízta a legkisebb Ficzeket, hogy együtt a többiekkel, menjenek a levegőre! — Aztán vigyázz rájuk! Bélát befektették egy házi gyártmányú kocsiba, amely cuk- i («ládából készült, szolgálataiért kapta ajándékba az Illés bácsitól. Négy cérnaguriga szolgált kerék gyanánt. A láda elülső oldalába két szöget vertek, zsineget kötöttek rá, ily módon nagyszerűen lehetett húzni az utcán, sokkal kényelmesebb volt, mint karon cipelni. Márton golyókat és pilinckát tett a zsebébe, elindult a Teleki térre játszani. Vele ment Pista, Bandi és a kis Lajcsi. Bélát maga után húzta a kocsiban. A gurigák vadul csikorogtak. Először pilinckáztak. De ez nehéz volt, mert Márton nem akarta otthagyni a kis kocsit, ha pedig maga után húzza, elrontja a játékot. Azonkívül a repülő pilincka könnyen a csecsemő arcának ütődhetett. így hát golyózni kezdtek. Lajcsi. Bandi és Pista egy ideig mellette haladt, figyelte a váltakozó szerencsével folyó játékot. Márton egyik kezével saját golyóit gurította, a másikkal meg húzta a gyermekkocsivá átalakult cukrosládát. — Klek-kradi! — kiáltotta Márton. Az ő nyelvükön ez azt jelentette, hogy a golyót egyenes vonalba kell állítani. — Kész-kradi! — felelte az ellenfél. — Supucc! — kiáltotta ismét Márton. Ez azt jelentette, hogy a földön akadály fekszik a két golyó között: kődarab, újságcafat, lócitrom, és az ellenfélnek kötelessége ezt az akadályt eltávolítani, mielőtt Márton gurítani kezdi a golyót. Kilenc golyóval kezdett játszani, most pedig csak három volt. Hiába igyekezett, rosszul ment a játék. Egyik kezével a golyót gurította, a másikkal húzta a ládakocsit. — Kani — három! — kiáltotta az ellenfél. Márton a kanélisrócsra tette mezítelen talpát, hogy bele ne guroljon a golyó, mert akkoy — a kani-három! értelmében — büntetést kell fizetnie: három golyót! Nyert. Már nyolc golyója volt. „Ha még egyet nyerek, ugyanannyi golyóm lesz, mint amennyit hoztam, s nem játszom tovább” — gondolta. E pillanatban lárma támadt. Az emberek odaszaladtak a villamosvágányhoz, ahol egy sárga kocsi állt. Pista és Bandi Márton mellett voltak, de Lajcsit nem látta sehol. Hiába szó- longatta — nem jelentkezett. Márton, a kocsit a járdán hagyva, odarohant a villamoshoz, ahol már nagy tömeg verődött össze. — Lajcsi... Lajcsi... — súgta rémülten, sápadt lett az arca. Es ekkor, mintha szöget szúrtak volna a szívébe, hallotta: — A Ficzek suszter fiát elgázolta a villamos! Lihegett, furakodott előre a tömegen át... Még, még ... Előtte ott sárgállott a villamos. Mintha őrá nehezedett volna a súlyos vastömeg. Felemelték a kocsi elejét. Ott, a mentődeszka alatt, eszméletlenül feküdt Lajcsi; feje csupa vér, a gránitkö- vezeten vércsík kígyózott: a kisfiú meztelen lábán, rövidnadrágján a véres por csíkot húzott; arca szintén poros; szája nyitva, fogai véresek, elől — látta — hiányzott az a két fog, amelyet tegnap ő, Márton, fonállal rántott ki, mert Lajcsi- nak fájt az a két foga. Az elgázolt gyéreik szeme le volt csukva. — Lajcsi!... Megjött a mentőkocsi. Kis vércsík maradt a kövezeten. A mentőkocsi elrobogott Lajcsival. A tömeg szétszéledt. A villamos elindult. Márton egyedül állt. — Lajcsi... Lajcsi... Édes Lajcsikám! Várta. mikor vonják felelősségre öccse halála miatt. Lajcsit kórházba szállították, és amikor Réti Etel, a szomszéd házban lakó szülésznő betelefonált a kórházba, azt válaszolták neki, hogy a gyermek meghalt. Halála előtt magáhozt tért, és azt mondta: — Istenem, de beteg vagyok! Ficzekné egy kis gyerekszéken ülve szontatta Bélét, hangtalanul sírt. Ficzek mellette állt. Márton várta, mikor vonják felelősségre. Meghalt az öccse, mert ő nem vigyázott rá. Golyózott! De Mártonról senki egy szót sem ejtett. Észre se akarták venni. Hirtelen kitört az apja: — A Baráth kölyke a hibás! Az! Keresztül szaladt a vágányon, Lajcsi utána, az én fiam! És Ficzek a szekrénynek dőlve felzokogott. Márton hallgatta. Baráth Jóska a hibás? „Nem igaz! Nem igaz!” Várta, mikor esik neki az apja, mikor néz őrá vádlóan kisírt szemű anyja, a testvérei, a Simon, Flórián, Rosta Lajos, Ekstein Elek, Bencze..; az egész utca. „Megölte az öccsét” — zúgja majd az egész környék. — „Megölte az öccsét... Lajcsit!... Elmúlt egy nap, két nap — és senki se szólt egy szót se. „Nem igaz! Nem igaz! Mondjatok már valamit!...” Márton kiment az utcára, a Teleki tér felé nézett, hátha jön a Lajcsi, és fekete szemét csillogtatva mosolyog és így szól: „Csak vicceltem, Márton, nem is haltam meg.” De nem jött. Mindig csak mások jöttek. Reggel Márton a szalmazsákra nézett, hátha ott látja a kis göndör fejet: „Hiszen te itt vagy, ugye? Lajcsi? — És megcsókolja. — Ügy megijesztettél!” De a szalmazsákon csak Ottó. Pista, Bandi feküdt... Lajcsi nem volt köztük. Este, amikor mér nem égett a lámpa, csend volt a műhelyben, a tárva-nyitva álló ajtón befutott a meleg augusztusi szél, hallani lehetett, ahogy a Teleki téren csörömpöl a villamos. Márton a kaptafa-stelázsi polcain át kinézett az utcára, hátha jön/az öcskös! „Itt vagyok, Márton. Menjünk a ligetbe. Vegyél fel a hátadra. Égeti a föld a talpamat.” De Lajcsi nem jött, nem jött! Lehetetlen .., Lehetetlen. .. Valami iszonyúan égette belül. Szeretett volna írni valami olyasfélét, amit a Tolnai Világlapjában olvasott. „254” lenne a címe, ez volt a villamos száma. És ebben a valamiben elmondani, hogy nem Baráth Jóska, és I nem is ő a hibás, hiszen ő csak játszott... játszott egy kicsit.. . golyózott... „Istenem, hát már játszani sem lehet egy gyereknek?” Résziét a szerző könyvnapra meg- ielenő „Ficzek úr” című regényéből; az esemény lilében játszódik. Irina Sznyegova: Zabolátlan tél Zabolátlan tél. Ráér, nem siet. Hóval érkezik, hóval távozik. Benne a vad erőt erezheted, s hosszúnak érzed jeges napjait. Mintha leállna ilyenkor az óra, vagy nem mutatna mást, Csak perceket. Nyáron fiit az idő a parancsszóra, betartva pontosan az ütemet; az orgona lehull, a fű zörög, lepörögnek a jázmin szirmai. .. A bugócsiga gyorsabban pörög, — a föld. És hangos füttyszót hallani. Oroszból fordította: Antalfy István Parasztlány Ahogy ott ül szép kevélyen csillag nem függ ügy az égen a szemében ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte mg a végtelen Sass Ervin Jó ösztönzés A MŰVÉSZETHEX As anyag, amelyet a Szolnok megyei művészek most Kecskeméten bemutatnak, csaknem azonos a múlt év végén Szolnokon kiállítottál. Így feltétlen hitelesnek és — legalább az elmúlt év_ viszonylatában — jellemzőnek is kell tekintenünk. A törzs: a szolnoki művészek. Jászberény, Mezőtúr. Kisújszállás épp, hogy képviselve vannak a csoportban; utóbbi a kecskeméti kiállításon nem is szerepel, így szinte szolnoki művészekről kell beszélnünk. A meglepő: mennyire élesen elhatárolt csoportokra — vagy inkább: szemléleti alapállásokra — különíthetők el. A festők legalább; ők is vannak többen. S az is: milyen jellemzően a táj ösztönzi — e kiállítás tanúsága szerint túlnyomórészt — a festőket. A nagyobbik csoport görcsösen fogja a már századelőn is kissé túlhaladtnak számító romantikus hagyományok kezét; kötőjét, szinte. Ezt a posztromantikus szemléletet (posztromantikua volt az már az első világháború utánit egyetlen nagy magyar művész tudta csak — európai kultúrájával s a magyar attitűd tökélyre emelésével — korszerűvé hangolni: Rudnay Gyula. Azóta — de már előtte is — a zsíros, vaskos, nagyobbrészt szinte kötelezően sörétbe mártott, a fehér sikolyaival átszaggatott pikturát joggal provinciális jelenségnek kell tekintenünk. Ez nem a „vidék” elmarasztalása. Az európai nagv stílusáramlatok, a tér és forma törvényeinek újrafogalmazása, téma és tartalom úi elemeinek betörése a romantizált és akadémizált irodalmi látást térítette a sajátságosán képzőművészeti látásmód útjára. A „vidék” — egy Cézanne, egy Van Gogh. s a későbbiek kezén — már nemcsak „témái” ihletést adott a művészeknek; látásuk milyenségét határozta meg elsősorban a kor követelményeinek sugal- mazására. Megrekedést éppen nem jelentett: a megújulás folytonos levését ösztönözte inkább. A nehéz és lehúzó, a mára ilyen formában már korszerűtlen „alföldi örökség” fogja a csoport nagyobb részének kezét, irányítja szemének — szemléletének — működését. Bárányé, Meggyes, Mészáros, Palicz ennek a kétszeresen is megkésett alföldi romantikának a bűvöletében festenek, legjobb munkáikban is (Baranyó: „Kinyílt tulipánok”. Meggyes: „Könyöklő”. Mászáros: „Tanya”, Palicz: „Délutáni napsütés”) ennek a posztromantikának visszhangját kiáltják vissza. Pedig fiatalok, tehetségesek; a környezet, a körben járó érdeklődés nem engedi tágabb láthatárra vetni pillantásukat? Fazekas Magda („Csendélet”, „Zagyva- part”, „Merengő’) egy sokkal érzékenyebb s nem a földrajzi-táji körre tapadó festő-magatartással cáfolja ezt a meghatározottságot. Különösen a Zagyva-parti kép olyan festő szemére árulkodik, aki a hagyományból nem felejti ki önmagát, a kor Idegesebb reagálását, szemhatárát pedig európai tájékozódással is tágítja. Berényi Ferenc és Bokros László is Szolnokon élnek, de az ő Szolnokuk alatt nemcsak a provincia, az ország is érződik posztamensként, s Európa is jelzi ottlétét, körülvevő atomszféráját. Berényi túljutott a provinciális román- titkán, pedig — évekkel ezelőtt — jó unszolásait ugyancsak értette és átömlesztette érdeklődése csatornáiba, ö már — mint jó néhány az ötvenes évek főiskolai növendékek közül — egy újabb, az európai SZOLNOK MEQYEl KÉPZŐMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA KECSKEMÉTÉN festészet időrendjéhez igazodó magyar piktura tanulságaira figyelt inkább, arra — a ku- bizmuson. konstruktivizmuson, s a nagy magyar ősökön nevelkedett — modem áramlatra. melynek vezéralakjai Baresayban jelölhetjük. Lát- vány-piktúra és érzelmi romantika helyett ez a magyar tájékozódás a tér, forma, szín új megfogalmazását s benne a magyar valóság megjelenését jelölj meg műhelykérdésül. Egyetlen kis képén („Falusi udvar”) Bokros László is ilyenfajta tendenciákat pedz: sem az ő, sem Berényi munkáját nem érheti vád a festői tartás komolysága felől. Még talán egy nagv amulás. megmártózás az egyéniségüket még jobban felszabadító horizontban, az űj törekvések áramlataiban; anélkül hogy gyökereiket elmetszenék, levegőjüket megtagadnák, anélkül hogy a társadalmi elkötelezettséget felmondanák —és sajátos, új színt lobbanhatnak fel a magyar festészetben. Chiovini Ferenc, a szolnokiak „öreg”-e a maga rég kialakított, kissé rezervált képeivel szemben ott a legjobb, ahol ebből a bevált modorból kilépve, tán kevésbé „chio- vinis”, — de bensőségesebben azonosul motívumával: a szűk, kék-zöld akkordokra épült „Alföldi táj”-ra gondolok, melyben a motívum szólal meg elsősorban, majdnem eszköztelenül, csendesen,^ tisztán, nemesen. Gácsi Mihályt legjobban grafikája jellemzi, a kitűnő humorral rajzolt li- noleummetszet („Zenészek”). Egységesebbek a festőknél — igaz: csak hárman vannak — a szobrászok. Mesterségük is szőkébb körre — a figurálisra — szorítja őket. de stilárisan is szervezettebbnek tűnnek — Berényit, Bokrost é8 Fazekast kivéve — festő- társaiknál. Nagy István három kisplasztikáját zárt. tömör kompozíció jellemzi, kis méretben is monumentális érzék. Formálása a tömb felé halad, a jellemző részletek feladása nélkül. A „Felevő boci”, „Hátranéző" és „Macska” közül utóbbi a legkomplettebb; nagyobb formátumot érdemelne. Simon Ferenc öt gipsz-relief fényképét állítja ki: mértéktartó, fegyelmezett — kissé túl fegyelmezett — beszéd ez: kár, hogy csak a fényképet, mely mindig dokumentumízű csupán. Kígyós emlékműiét - ve — vörösrézben — jelképszerű, modorosság s modern, modernkedés nélkül: szép, higgadt és mégis indulatokat rejtő szobrászt gondolat. Szabó László is monumentálisán mintáz. Emlékezik Borsos Miklós szobrász! tanulságaira; helyesen. így annak csak útmutatását követi, nem stílusát. „Feleségem” című nyugalmasan és zártan felépített, részleteiben gazdagon modulált portréja tanúsítja, hogy igazi szobrász szól hozzánk. A title hi művészkoló- niáii Ilyenfajta kölcsönös kiállításai jó ösztönzést adhatnak a szétszórt cspportoknak. a főváros felé pedig példát hasonló kisebb vidéki csoport- kiállítások szervezésére. A városok közönsége is így kapcsolódhat be a többnyire bizony zárt és fülledt lokálpatriotizmusból a képzőművésze! országos horizontjába. BENCZE LÁSZLÓ
