Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
E ste hétkor tele van a presszó. A pulton sziszeg a nik- kelezett gép, a pincér feketéket hord az asztalokhoz. Mi is megkapjuk a miénket, megcukrozzuk, szür- csöljük. Kellemes az este, a nyüzsgés, ide- benn a hangzavar. Mindenkinek van mit beszélni, mondani, dolgunk van egymással mindannyiunknak, embereknek. Aztán fölbukkan a meleg és zsúfolt sűrűségben, és lassan keresztülhatol rajta egy idős nő. Kopott nő. Vajon ezért tűnik föl azonnal? Nehézkesen im- bolyog, félretaposott sarkú cipőben. Földszínű szoknyát hord. kétes színű blúzt, fölötte a meleg estében is, fakózöld kardigánt. Fekete kézitáska lóg a karján. Egy aszalnál megáll. Kinyújtja a kezét, odatartja az asztal fölé. — Sósmandula — mondja. Reszelős hangSósmandula ját érthetetlen élességgel hallom meg a zajban. Annál az asztalnál három férfi ül, elme- lyülten tárgyalnak valamit, vagy vitatkoznak. összedugják a fejüket, meg se rezzennek. a hangra. Az asz- sziMy odalép a következő asztalhoz: — Sósmandula. Kicsi papírzacskókat tart a kezében. Toronyhajú nő éppen rúzsozza magát. Nem fordul az asszony felé, csak odapillant a tükréből, megrázza a fejét. M i beszélgetünk. Látom a fejrázást, a rövid és határozott fejmozdulatot a felnyitott ezüst púderkompakt mögött, s egy pillanatra megtorpan bennem a gondolat, a mondatom megszakad. S a harmadik asztalnál megint: — Sósmandula. A zsongás változatlan, a kátégép duruzsolva sziszeg a pulton, a pincér fut, a homlokán nagy gyöngyökben áll a verejték, poharak csörrennek. kiskanalak csilingelnek a dupláspoharak- ban. A nő pedig csoszog az asztalok közt, nem ad el semmit, nem vesznek tőle semmit. Asztalról asztalra bukdácsol a hangsúlytalan szó, végül nálunk hallom; — Sósmandula. T ermészetesen mi sem veszünk. Csak a gondolat villan át rajtam, mint egy kis agymezőt meg- sajdító vérpangás, hogy ez a nő az eladás legkisebb reménye nélkül kínálja itt az áruját. Lassan imbolyog az asztalok között, már távolodóban hallom a szavát, és látom, hogy minden asztalhoz külön odalép. Minden asztal lehetőség az el adásra, s ő egyet s mulaszt el \ ezek közi a lehetőségek közü holott valamennyi le heiőség cs$k elmélet — Sósmandula. G yakorlati lehető ságe nincs. Ki vesz ilyenkorsós mandulát? Tudom, hogy vanna ilyen allzalyni árusok, hogy a várósok áradat mindig sodor a hátá, uszadék-embereket, akiknek létéből se i városra, se a város tár sadalmára nem lehe következtetni. Mégis m irányítja pzeknek a embereknek a mozgá sát, mi szabályozza i hangjukat és a testtor tásukat, a makacs ge piességget, amely érzé ketlen a fölöslegesség gél és az elutasíttatás sál szemben, kínálja amit kínálni tud, ; hogy dívát, Időjárás szeszély, fejlődés elmentek at áruja fölött, arról semmit sí tud? Bor Ambrus Blanche és Mitch (Dévay Ezektől szeretne szabadulni, de rádöbben, hogy a társadalom törvényei szerint nem menekülhet sorsa elől. Utolsó pillanataiban a valóság és a révület határán maga is belátja, még az elmegyógyintézet is menedék lehet elrontott életének roncsai helyett. Blanche azonban nem rendelkezik pár az emberként való megmaradásnak semmilyen lehetőségével, éppen ezért alakja nem is lehet igazi tragikus hős. Eszményei, melyeket a rideg és sivár amerikai munkássors durva és ugyancsak ember Kjunilla és Fekete Tibor). kitermelhet magából. Valami torz igazságérzet húzódik meg Stanley viselkedésének, gesztusainak legmélyén. A faragatlan és igénytelen fickók lelkében éppen Blanche személyével kapcsolatban, mintha felébredne egy-egy pislákoló pillanatra az osztályindulat szikrája. De Williams dekadens életszemlélete, filozófiai bizonytalansága, világnézeti szürkesége nem teszi lehetővé ezeknek a humánum felé mutató mozzanatoknak a megragadását, kifejlesztését a drámában. Ezért hat olyan kínA VÁGY VILLAMOSA Tennessee Williams drámája a kecskeméti színházban Több mint 15 évvel születése után, 1962. tavaszán mutatták be Budapesten ezt a komor, sötéten vigasztalan világot idéző drámát. Williams a legismertebb és legsikeresebb amerikai drámaírók sorába tartozik, s ha műve nagy késéssel érkezett is el hozzánk, s ha írói módszereivel, világlátásával nem is lehet mindenben egyetérteni, mégis Jjhelyes és szép vállalkozás volt a' kecskeméti színház részéről, hogy közvetlen élmények részeseivé tette, egy jelentős drámai tehetség sajátos világába vezette el közönségét. A vágy villamosa főhőse, Blanche utolsó menedékként, az életbe való végső megkapaszkodásként utazik húgához New- Orleansba, egy elhanyagolt, szomorú munkásnegyedbe, az eltó- kozolt, a kezei közül kicsúszott napfényes farm, a fehér oszlopos kastély keserű emlékével a szívében. Magával hozza azokat az emlékeket is, melyek későbbi teljes lezüllésének. elem- bertelenedésének az útját jelzik. télén világával szembe állít, nem a menekülés útja felé mutatnak. Valamiféle testetlen, intellektuális szépségeszmény, a gazdagok, a sikeresek, a gondtalanok felső tízezrének világába való visszakívánkozás, ami tébolyult logikával egymást követő gondolatai sodrában, a félálom és a valóság közjatt ingadozva, vonzza, csalogatja. Nem hordozza és nem is hordozhatja az amerikai élet másik rétegének Williams által felrajzolt képe sem a humánum szépségeit és igazságait Az el- emhertelenedés, a durvaság, a gátlástalan szexualitás, amit Blanche húgának életkörülményei, hétköznapjai ígérnek, nem kevéssé visszariasztó, mint Blanche vágyainak olcsó közhelyei, hazugságai. De mégis Stanley és társai (elsősorban a kedvesen együgyű Mitch alakja) legalább a lehetőségét megvillantják egy- egy pillanatra jellemük legmélyén annak, hogy ez az élet durvaságával, felszínes sivárságával együtt erkölcsi értékeket zóan idegennek, vigasztalannak az a táj, melyen A vágy villamosa szereplői járnak. A dráma színpadra vitele sűrített, rendkívül magas hőfokú színészi és rendezői alkotómunkát igényel. Mégis jól formált, tónusaiban, részleteiben is alaposan kidolgozott előadást kaphattak a nézők, s tanúivá lehettek egy nem mindennapi értékű vállalkozás megnyugtatóan szép sikerének. Monos Attila, a rendező, különösen az alakok lélektanilag tökéletesen hiteles felépítésére fordított nagy gondot. Ügyelt arra, hogy a Williams - féle dramaturgia buktatóit kikerüljék a színészek. A legnagyobb lehetőséget a művészi alkotómunkára Dévay Kamillának adott az író. Ezek a lehetőségek magas művészi színvonalon teljes értékű valósággá is válnak. Legnagyobb erénye az alakításnak, hogy Blanche alakjának legrejtettebb vonásait is logikus egyensúlyban tartja a művész. Minden szentimentalizmustól, szépítge- téstől, idealizáltságtól mentes természetességgel mutatja be azt a bonyolult kórképet, melyet Blanche züllése ebben a szakaszában láthat környezete. A valóságra való ráébredés, a szellemi és pszichikai zavar, a tudatos hazugság és a beteges fantáziálás rétegei gyakran egyszerre ismerhetők fel Dévay Kamilla megragadó erejű, szug- gesztív játékában. Igen nehéz feladat jutott a fiatal Szilágyi Tibornak. A külsőStanley és Stella (Szilágyi Tibor és Bege Margit). A címképen: a nagy kártya jelenet az első részből. A szereplők a legkisebb epizódfigura alakítójáig sikerrel emelkedtek fel a színészi ábrázolás Williams által megkívánt magaslataira. Fodor Zsóka, Major Pál, Kölgyesi György, Tóth Sándor, Budai László, Mojzes Mária, Márkus Erzsébet és Faragó Sári alakítása emlékezetes marad a néző számára. Bár — s ez nem a színészek^ hanem a rendező tévedésével magyarázható —, az orvos és az ápolónő beállítása túlságosan merevnek, keresettnek tűnik. Williams előírásai szerint Borosa István érdekes színpadképet alkotott, Ránky György egyébként kitűnő kísérőzenéje azonban talán egy kicsit több volt a kelleténél. Néhány esetben idegesítően hosszú volt a várakozás, ami az egyes jeleneteket elválasztotta egymástól. Nem ártott volna, ha a rendező ennek az egyébként is csak illusztratív célú zenének az időtartamát kűrtította volna. Csáky Lajos séges ábrázolás, sekélyes naturalizmus, egyoldalúvá tehette volna Stanley alakját, de Szilágyi Tibor egy-egy pillanatra felvillanó kaján és kisfiús mb- solyai, viccesen kötekedő hangsúlyai, amikor Blancheval vitázik, azt a bizonyos, előbb említett lehetőséget a humánumra — érzékeltetni tudják. Stanley ugyan elrontja Blanche készülődő kapcsolatait Mitch-el, porig alázza ezt a nőt, de amikor születő fiáról beszól, vagy csak könnyedén feleselget felesége nővérével — egy-egy percre, kisfiús egyszerűséggel ragyog tel a színpadom. Mitch együgyű szépségkeresését, kamaszos tiszteletét Blanche „műveltsége és légies tisztasága” iránt kitűnően érzékeltette Fekete Tibor árnyalt, finom részletekig kidolgozott játéka. Bege Margit, Stella alakítója ezt a kevés vonással jellemzett figurát a legegyszerűbb eszközökkel, póztalan természetességgel keltette életre.
