Petőfi Népe, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-06 / 31. szám

r rr 4ZELETMUA FONTOS Gondolatok a Petőfí-szülőhelyyitáról Diószeghi Baláss rajza Elfriede Hund: El friede Mund a fiatalabb német szocialista költőnemzedék tagja. Több lap munkatársa. Versei egy­re népszerűbbé válnak hazája ha­tárain túl ki. Munkáskéz Nézd ezt az érdes, bütykös kezet, ki nem simuló, kérges tenyerével. E munkáskéz hivatott megmenteni a világ életét. Tisztelettel pillantasz le rá és megszorítod hálatelten. Ez a munka áldotta kéz, mely jelen s jövő pihenő óráiban is kész arra, hogy a kerekekhez nyúljon. Látod, milyen izmos, milyen kemény? Viharvert, akár a szirttető. Horzsolások borítják meg zúzódások. Földi létének, hosszú évei alatt ezer sebből vérzett. Nem önmagáért, hanem teérted, énértem, mindenkiért! Szántott, vetett, dolgozott. Ez az erőtől duzzadó kéz forgatja bolygónk kormánykerekét. Boldog Baláss fordítása E Sorok írója abban a sze­rencsés helyzetben volt. hogy 1960-ban részt vehetett az Iro­dalomtörténeti Intézet Petőfi­től ta tócsoportjának munkaérte­kezletén. ahol az akkoriban is­mételten — és már nem elő­ször — fellángolt szülőhely vi­tát igyekeztek összegezni, s bi­zonyos fokig nyugvópontra jut­tatni az érdekelt kutatók — Dienes András. Mezősi Károly, Istenes József stb. — bevoná­sával. Ismeretes, hogy ezt meg­előzően a napilapok és folyó­iratok hasábjain széles körű vita folyt e kérdésben, érvek és ellenérvek csaptak össze, s a munkaértekezlet sem volt mentes a szenvedélyes felszó­lalásoktól. Végül is — mint azt a Petőfi Népe 1960. december 11-i számában ismertettük — a vita lényegét nagyjából a kö­vetkezőkben foglalták össze. (Idézem lapunk említett cikkét.) Kiskörös-szülőhely mellett szól­nak az okmájiyszerű — születési, Iskolai — bejegyzések, s ezek pil­lanatnyilag meg nem cáfolhatók. Kiskunfélegyháza, dr. Mezősi Ká­roly szorgos kutatásai révén 18 olyan adatot és tényt hozott nap­világra, illetve helyezett új meg­világításba, amelyek szerint Petőfi érett fővel kiskunságinak, illetve kiskunfélegyházinak vallotta ma­gát. Továbbra is vitatható azon­ban, hogy az okmányok, vagy Petőfi megnyilatkozásai a per­döntőek. A kutatók egy része az úgynevezett „eszmei szülőföld” ál­láspontjának hive, s végeredmény­ben a vitát Így zárták 1«: „Kis­kunfélegyházát Petőfi eszmei szü­lőföldjének kell tekinteni.” — S mint az elnöklő Mártinké András kutató rádiónyilatkozatában is ki­fejtette: ex Kiskunfélegyháza szá­mára nem éppen megvetendő ered­mény. (Zárójelben szólva: a költő emlékeinek fokozott megbecsülé­sére éppen elegendő kellene, hogy legyen — a szerk.) Nos, ebben akkor — jobb híján — meg is nyugodtak a félegyháziak. Köztudott, hogy a közelmúltban a szentesi levél­tárban. teljesen véletlenül, az ottani Kertészeti Kutató Intézet munkatársai egy eddig teljesen ismeretlen, eredeti és összefüg­gő — hét darabból álló — irat­csomagra bukkantak, mely — állításuk szerint — úi megvilá­gításba helyezheti a nagy költő szülőhelyéről folyó vitát. Ismeretes az is, hogy a múlt ; században Pásztor Ferenc fél- I egyházi ügyvéd volt a „Petőfi- | per” lelkes kiskunfélegyházi vé- i delmezője. aki összefoglaló ta- I nulmányt is akart közzétenni kutatómunkájának eredményei­ről, erre azonban nem került sor. Nos, e Pásztor-féle kutató­munka nyomaira bukkantak most Szentesen a fenti iratok megtalálói. Mint dr. Szalva Péter a Csongrád megyei Hírlap ez év január 21-i számában publi­kálta: Megtalálták Pásztor Fe­renc kérelmét a szentesi szolga- bíróhoz, amelyben Szlávik Mi­hály szentesi lakos kihallgatá­sát kéri, aki tudomása szerint a nagy költő atyjánál dolgozott, s aki Petőfi születési helyére és egyéb gyermekkori körülmé­nyeire nézve tanú lehet. Szlávikot — már nem la­kott Szentesen, csak látogatóba érkezett oda — 1868. december 31-én hallgatták ki, s akkor a következőket mondotta: „Petrovits István fia Sándor, ki később Petőfire változtatta nevét akkor amidőn én 1823. évi novem­ber táján apja házához kerültem egy és 1/4 éves gyermek volt, s e szerint születhetett 1822 augusz­tus havában, hogy akkor S fer­tály éves volt, és hogy Félegyhá­zán született azt szülőitől hallot­tam, de nem is lehetett másként, mert amidőn én odakerültem mint mondottam ötnegyed éves volt. Szülői pedig tudtommal már két éve ott lakták. Az apa Petrovics István a félegyházi mészárszéket bírván az anyja nevét nem tu­dom, nem is tudtam soha, mert nem kérdeztem, az anyának egy nőtestvérét ki Kiskőrösön lakott ismertem mint odajárót annak körösztneve Unka volt. Szülőitől és a cselédségtől hallottam mint­hogy Petrovits István evangélikus vallású volt, fia Sándor Kiskőrö­sön körösztöltetött meg. .. kmf. Vidovics Antal sz.bíró Fanyar La­jos esküdt Szlávik Mihály.” Dr. Szalva Péter nem fűzi hozzá azt a körülményt (amit a Délmagyarország c. lap január 21-i számának cikkírója. Szabó Róbert megemlít, hogy „a szen­tesi meghallgatáskor Szlávik Mihálynak 35 év előtti dolgokra kellett visszaemlékeznie és ta­lán ennek tulajdonítható, hogy Petőfi Sándor születési idejében nem pontos. Hiszen hiteles anya­könyvi kivonat tanúskodik ar­ról, hogy Petőfi Sándor 1823. január 1-én született." A Dél­magyarország cikkírója ugyan­akkor sarkalatos résznek tartja Szlávik elmondásában, hogy inaskodását megelőzően két éve Félegyházán laktak, ami sze­rinte azt igazolja, hogy a költő Kiskunfélegyházán született. Dr. Szalva Péter „óriási je­lentőségűnekf’ véli a születés időpontjára vonatkozó feljegy­zést is. ami szerinte kérdésessé teszi a közismert dátumot. S még egy érdekes körülmény — ugyancsak Szabó Róbert köz­lése alapján —. Szlávik Mihály az idézett jegyzőkönyv végén még a következőket mondotta (kár. hogy ennek idézését dr. Szalva — nem tudni mi okból — szintén feleslegesnek vélte): „Ha netán valahol másképp nyilatkoztam volna, hibás volt nyilatkozatom." Feltehető tehát, hogy Szlávik másutt és másként is nyilatko­zott? ... Nem szeretnék irodalomtörté­neti fejtegetésekbe és vitákba bonyolódni, csupán a fenti ira­tok hitelességének, tudományos elfogadhatóságának mérlegre te­vése kedvéért hadd említsem meg: dr. Mezősi Károly — a közismerten Félegyháza-párti neves kutató sem állítja, hogy a Petrovits család az 1824. évet megelőzően Kiskunfélegyházán élt. amint azt Szlávik mondotta. Hiszen hiteles dokumentumok támasztják alá; 1824-ben Fél­egyháza hét lakosát rendelte ki kocsijával Kiskőrösre „Petrovis Istvány Szék Árendás holmijá­nak ide hozása eránt.” (Kfh. Ltár-i anyagból Mezősi idézete.) Ezt egy távoli visszaemlékezés sem cáfolhatja meg. Ily módon Szlávik jóhiszemű szavait leg­alábbis enyhe fenntartással kell fogadnunk. A tudományos használha­tóságához tehát igen sok kétség fér e leveleknek. S ezt nem árt tudomásul venni, mielőtt egy újabb „Petőfi-per” hullámai bontakoznának ki, s a kissé el­sietett publikálás fel nem ka­varná a nemes patriotizmustól áthatott kedélyeket „Mezősi ki­tűnő tudós, aki ma már elju­tott arra az álláspontra, hogy a félegyházi születés igazolásához hiányzik a végső, bizonyító1 adat...” — írta a Népszabad­ság cikkírója. Pándi Pál 1961. január 1-én a Két vita című cikkében. S úgy látszik ez a „végső, bizonyító adat” most sem került elő. Pándi egyéb­ként így folytatta cikkét, s ér­demes idézni: „Hagy pedig Mezősi Károly még­sem hiába töltött el évtizedeket a szülőhelyvitával, azt — igen jel­lemzően — munkája melléktermé­kei bizonyítják. Mert, miközben nem talált olyan adatot, mellyel elhódíthatta volna, teljes bizony­sággal, Petőfit Kiskőröstől, feltár­ta a kiskunsági élet sok olyan titkát, mely közelebb visz ben­nünket a költő megértéséhez. Mi, változatlanul a művet tartjuk fon­tosnak, változatlanul a költő alak­ja izgatja fantáziánkat, s nem a csecsemő. ..” S anélkül hogy bármi­féle tudományos vitának elejét akarnánk venni, hiszen — mint a fentiek bizonyítják — a való­ban hozzáértő és tudományos elmélyülés már eddig is nagyon sok érdekes adalékkal szolgált a költő életrajzához, mégis azt hiszem, akkor járunk el a költő emlékéhez is igazán méltóan, ha életművére, munkásságára, példamutató hazafiságára for­dítjuk a figyelmet. Annál is inkább, mert e téren még na­gyon sok a tennivalónk. Nem csak Kiskőrösön vagy Kiskun­félegyházán. de mindenütt, ahol a „szellem napvilága ragyog...” — de nem „minden ház abla­kán!" Mert kérdezzük meg csak a felnőtteket — sokszor a szülő­helyről vitázókat is — hány Petőfi verset ismernek az isko­lában tanultakon kívül? S az iskolásokat, hogy a tananyagon túl mit tudnak még a megyénk­ben oly sokfelé megfordult, oly sok helységében heteket, hóna­pokat. éveket eltöltött költőről vagy gyermekkoráról? Látták-e már ezeket a helyeket, s fella- pozták-e könyvében a Dunave- csén. Szalkszentmártonban, Kis., kunfélegyházán. Kecskeméten. Kunszentmiklóson írt verseket7 Gyönyörködtek-e a Jövendölés, a Zsuzsikához, vagy a gyönyörű szép „A csárda romjai” című versében? Kérték-e már taní­tójukat. hogy a nyári szünetben látogassanak el arra a helyre, ahol ezt írta a költő: Te vagy, óh szép Alföld végtelen rónája. Lelkem legkedvesebb mulau. tanyája... De nem fejtegetem tovább, hiszen értjük egymást. S nem haragudhatnak meg rám sem a félegyháziak, sem a kiskőrö­siek. amikor azt mondom: le­gyünk büszkék a lánglelkű üs­tökösre. aki e tájon élt, e tájról születőnek vallotta magát, s aki hevülékeny természetét, szabad­ságvágyát, magyarságát is e nép életéből, természetéből me­rítette. őrizzük emlékeit szere­tettel és becsülettel. S valljuk magunkénak egészen — születé­sétől a haláláig. Ügy ahogy megérdemli. F. Tóth Pál Vége az álmodozásnak. AH talpra ugrott. A cukorka-, cse­mege-, szobrocska árusok ékte­len lármába kezdtek. Vendég érkezett. A vásárosok szikkadt karjukat könyörgésre emelve kínálgatták portékájukat egy fehér hajú, rózsaszín arcú öregúmak. A borravaló remé­nyében egymást taposva, lök­dös ve segítették le őt a lom­hán térdre ereszkedő teve há­táról. Mr. Haroüd ingerülten villo­gott a dragománjára, aki — félve, hogy elveszti az idegen- vezetői munkadíjat — kétség- beesetten tuszkolta odébb az éhes hadat. Egy darabig riog- va fel-feltört még a nyomorult kéziárusok rimánkodása, az­után Mr. Harold lecsillapodott. Átadhatta magát a műélvezet­nek. C7 in forgott az égető homok­* ban heverő tevék bű­zétől. Dühösen belerúgott az egyik állatba, melynek kopott púpja saját vénségét, paróká­val pótolt gyér hajzatát juttat­ta eszébe. A tevehajcsár, fé- nyesbama arab, rémülten haj­longott a mister előtt. Életébe kerülhet, ha valami baja lesz a jószágnak. Gazdája, a pátriárka szakállú öreg arab agyonveret­né. .. Csak a teve őrölte to­vább sivatagi nyugalommal, pi­masz nemtörődömséggel azt a szalmacsutakot, amit még a Piramisok Útja mentén hara­pott ki egy kunyhócska tetejé­ből. Mr. Harold hátrább igazítot­ta fehér parafasisakját. Kezét csípőre támasztva állt az ir­datlan kőrengeteg, a piramis tövében. Lábán hintázta ma­gát, csak a száját csücsörítette, míg a dragomán tiszteletteljes magyarázatát hallgatta. Azt, hogy kisebbfajta hegy magas­ságával, a római Szent Péter templom kupolájával vetekszik a 138 méteresre épített gúla. Négyzetalapjának minden oU- dala 250 méter. Hárommillió köbméternyi kőtömeget építte­tett a pontos arányú piramis­ba, Ötezer évvel ezelőtt, Cheops fáraó. A jenki elismerően húzta félre száját, mikor meghallot­ta, hogy száz és százezer rab­szolga építette ezt a kietlen kolosszust. Harminc esztendőn keresztül emberi erővel vbn- szolták messze földről, Luxor­ból, Asszuánból az irtózatos kő­tömböket. Csattogott a korbács a rabszolgák hátán, akik egy­máshoz láncolva végezték az emberfeletti munkát. Aki már nem bírta az őrült erőfeszítést, megszakadt — kidobták a siva­tagba. A roppant hatalom jelképe lenyűgözte Mr. Haroldot. Csak annyi visszhangot váltott ki benne a százezernyi rabszolga halála, hogy beleszippantott a levegőbe. Vajon elég mélyen betakarta-e őket a kegyetlen homok. A titokzatos jelkép lát­tán határtalan büszkeség feszí­tette tarkóját. Ügy érezte, őés az Eisenhowerek, Dullesok, Trumanók méltó utódai a hata­lom ősi megtestesítőinek, Che- opsnak, Menkarának, Mykeri- nosnak. Igen, ez az igazi nagy­ság: Uralkodni az embereken! — Allah nevében! — tördelte kezét, a mister elé furakodva — Ali, a piramismászó. Harold, ábrándozásából ki­zökkentve, dühösen hallgatta az idegenvezető felvilágosítását: a piramismászó négy perc alatt felmászik a Cheops tetejére, s az egész mutatvány ára tíz piaszter. Négy perc alatt — százhar­mincnyolc méter magasra? — ilyet még sportversenyen sem produkálnak — fordult meg az amerikai fejében, s a tetszés az arcán is tükröződött. Észrevet­te ezt a többi piramismászó is, megkezdődött hát ismét a tüle­kedés — tíz piaszterért. Mr. Harold Alira mutatott. Kíváncsi volt rá, hogy bírja ez a kiálló bordájú csontkollekció a felfelé futást? Ali már ro­hant volna, de az úr visz- szatartotta. Kiválasztott egy másik piramismászót is. erősebbet, magasabbat Alinál, és valamit mondott a drago- mánnak. Az pedig megmagya­rázta a két arabnak: nem tíz piasztert kapnak, hanem tizen­hatot, de... Egyszerre mász- szanak, és az kapja meg a pénzt, aki előbb leér. A két boldogtalan melle ijesz- tő fújtatásba kezdett. Szí­vük majd kiugrott. Mi lesz, ha a másik győz?! Akkor semmit nem kap. Holnap éhenhalhat, mert jártányi ereje sem lesz. Szörnyűlködtek, morajlottak a körülállók is. hiszen csak né­hány volt köztük szórakozó tu­rista, a többi éhhalál szélén ál­ló, szerencsétlen ördög. Ali éjszemű feleségére gon­dolt, meg kisfiára, akiről annyi mosolygós álmot szőttek már. Sápadtan intett igent a mis­ternek. Az erősebb arab még tétovázott, aztán ráállt. Megindult a két piramismá­szó. Lábuk olyan színű, mint a kő, homok, amelyből élniök kell. Ujjaik élet-halál kínban kapaszkodnak a csorbult kövek­be. Ali megszédült, megingott, de sikerült végső erőfeszítéssel fenntartania magát. De állt, zi­hált, szíve görcsbe szorult, mi­kor látta, hogy vetélytársa már négy-öt méterrel felette jár ... Tovább, tovább! Kezét-lábát égette, marta már a rettenetes rideg kő... A fáraó áll még most is bosszút, hogy rabszol­gaivadékok szennyezik be a ha­talom örök szimbólumát? ... Ali megint megállt. Keze-lába megszűnt dolgozni. Nézett, né­zett üvegesedő szemmel a tá­volba, a Piramisok Útjára... Ott, a lilásvörös ködön túl va­kító falú úri paloták csillognak, árnyas ligetek közt. — Idébb pedig sovány kaktuszok, tuhl- fák, szétterülő ágbogak közt vesszőkunyhók, homokba vájt barlangok, vályogviskók között születnek-halnak az övéi. Az urak, az idegenek most ventil­látorral hűtött szobában isszák a whiskyt, egyiptomi cselédek legyezik őket pálmaággal... Felesége meg, vékony kezével, gyökerek után kapar a homok­ban ... Majd hívja nagyapa, hogy fogja az eke szarvát. Ő meg a vállára veszi a hevedert, és húzza az ekét a világ leg­termékenyebb földjében, amely ötezer év óta csak az uraknak adott kenyeret. ohamed, az erősebb, nem í" tudhatta, hogy Ali utol­só pillantása arra a csorbult orrú szörnyre, a megfejthetet­len oroszlánemberre — a Sphinx-re tévedt. Ügy látta, hogy ez a kifürkészhetetlen, félelmetesen vad kőarc feléje fordul, dermesztőén mosolyog... Mintha a sivatag évezredes át­ka süvítene belőle, és az iszo­nyú sivatagi szél, a khamszin erejével fújna rá, úgy vált el Ali holtteste a piramistól, és zuhant, görgött lefelé. Nem is ért le, mert már inkább hús­cafathoz, mint emberhez hason­lított. Mohamed már a piramis há­romnegyed részénél tar' ott, mi­kor ez történt. Hosszú bénult­ság után indult meg visszafe­lé. Keserű könny égette sze­mét, mialatt barátja holtteste mellett ellépett. Szemét sem emelte Mr. Heroldra, aki kény­szeredetten nyúlt pénztárcája után. Elővett tizennégy piasz­tert. — Mondd meg neki — for­dult oda az idegenvezetőhöz — hogy nem ment fel egészen a tetejére. Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom