Petőfi Népe, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
Lfj könyv Hol Jó Lászlóról TORNYAI Janos óta a magyar Alföldnek nyilván legnagyobb festője Holló László, Kiskunfélegyháza ' szülöttje. Mun- kácsy-díjas és Kossuth-díjas, a Népköztársaság érdemes művésze. Már régen Debrecenben él, de kiskunnak vallja magát ma is. Saját szavai szerint egész életművének a félegyházi föld és nép szociális képe adta meg a jellegét. Nagyszerű művészetének méltó elismerését a felszabadulás hozta meg, s most, nyolcvanadik életévének küszöbén, a Debreceni Városi Tanács remekbe készült reprodukciókkal ékes albumszerű könyvel adott ki róla. — Ezzel a könyvvel — írja a tanács vb-elnöke — tiszteletét es megbecsülését fejezi ki a város és a megye első Kossuth- díjas képzőművészének. A róla tömegesen megjelenő kisebb- nagyobb tanulmányok egyre sürgetőbbé tették, hogy fnég a mester életében visszaemlékezései, vallomásai és élményei alapján elkészüljön egu olyan mű, amely nemcsak megtett útját és művészetét elemid, hanem — a régi mellőzésekkel szemben — ma már lezártnak tekinthető életművét elhelyezi az egyetemes magyar festészet és grafika I történetében. A könyv kitűnő szövegének j szerzője dr. Tóth Ervin, a ki- | váló művészettörténész és esz-1 létikus, aki az öt idegen nyel- \ ven is összefogott rezüméjében j arról ír, hogy milyen izgalmas dolog Holló festői korszakainak áttekintése, elemi indulatokból fakadó, mégis tudatos képi fel- I építésének mérlegelése. Művei I a magyar festészetben páratla- I Tiul mély tüzű színekkel jelent- j keznek. Aki a kolorit iránt any- j nyira érzékeny, az élet egyéb jelenségei iránt is fogékony. Így érthető, hogy színeiben és grafikáiban lázitóan fejezi ki az egykori magyar sorsot. Magános vagy földdel viaskodó parasztjai, a Tisza partján ruhát sulykoló, korán megöregedett asszonyai, krumpliszedő, szántó-vető emberek — megrázó vádaskodások. — A SZÍNEK drámai hang- szerelésével túlmegy még azon a határon is, amelyet korábban a vele érzelmileg rokon alföldi festőknél már oly megdöbbentő nek tartottunk — olvassuk a könyv ajánlásában. Tóth Ervin szerint Holló csaknem két emberöltőt átívelő festészete és grafikája eredményeihez már távlatot és mércét állított az évek múlása, noha az értékarányok élő művésznél nehezen vonhatók meg. Helló azonban most is ezt irta nekünk: — A munlM, ha szabad ezt mondanom, ma is még, késői életkoromban, a legjobban megy, jobban, mint valaha is ment! A legfejlettebb nyomdatechnikával kiállított, negyvenkét kitűnő reprodukciót (közöttük tíz színes mülapot) is tartalmazó igen szép és szövegrészében is nagy értékű kritikai munkát a Debreceni Városi Tanács meleg hangulatú ünnepség keretében nyújtotta át Holló Lászlónak, s ezt az ünnepi jelenetet a Televízió kitűnő közvetítésében láthattuk. A MŰVÉSZ új képeiből a tavasz folyamán kiállítást rendeznek Kiskunfélegyházán. Minden izmuson túli modern magyar művészet a Hollóé, s minden kiállítása itthon, az országban a képzőművészeti kultúra terjesztésének igen hasznos módja. S. Gy. Benkőváriné Mészáros Mariann: Munka közben. A megyeszékhelyről vonat- tál utaztam hazafelé. A hosszúnevü kunvárosban hetipiac lehetett aznap, mert az állomásra érkezéskor az utasok sűrű sorai valósággal megrohamozták a kocsikat. Mire a vonat elindulhatott, dugig telt minden hely. A felszállók jórészt tanyasiak voltak, akik később a feltételes megállókon .sorra le is maradtak. Egy szűk fülkében, ahol mi, régi utasok ültünk, hatan kaptak helyet: négy különböző korú asszony és két deres hajú magyar. Percekbe telt, míg ki-ki elhelyezkedett, aztán még többe, míg sorra méricskélve bennünket. találgatták, magukban, vajon miféle emberek lehetünk. Nem is indult beszéd, csupán egy-két szó ejtődött. De nemhiába szorult négy Éva-utód egy szűk zárkában, csak megindult a terefere. Előbb az időjárásról, aztán a piaci árakról meg a vásárolt holmikról esett szó, csak mikor a témák is kimerültek, jöttek sorba kendőzés nélkül a tanyai élet apró esetei. Ott, a vasúti kupéban megtudtam például, hogy az öreg Paplógó Gergő kifújta az utolsó pipafüstöt. (Isten nyugosztalja, sok bori megivott életében, legalább öt embernek több jut ezután.) Értesültem arról is, hogy a Tanácséknál a Kati újra gyereket vár, pedig a másik is még alig kezdte el a feélefe? — érdeklődött tovább a fiatal menyecske. j . — Á, bolondság! Ha esik is, utána mindig csak kisüt a nap! Igaz-e Mihál’? — Már ahun! Nálunk ugyan nem vettem észre! — öszintél- ködött bátorkodva az öreg. Ttörgő válasz következett, de a többiek harsogó nevetése elnyomta a szavak értelmét. Weintrager Adolf: Asszonyok néken csúszkálást. (De hát olyan az a menyecske, már egy leheletre is „úgy lesz” ... Igaz, az ura, a Jani, a kelleténél jobban szereti nyalogatni a lépesmézet!) Témánál maradván, elmondták azt is, hogy a Bárká- nyiék tehenének üszőborja lett. (Rájuk is fér a szerencse, iszen négy apróság kapaszkodik az anyja szoknyájába.) Jí* gyik, eddig még hallga- tag menyecske ezt kérdezte a szembenülő öregebbtől: — Hallotta Róza néném, hogy tegnap volt a Csapó Juli esküvője? — Nem a! Osztán a templomba esküdtek? — Előbb a tanácsnál, de mivelhogy az anyja nem engedte nyoszolyába papi áldás nélkül, hát ott is. — Azt mondják, szép menyasszony volt! — A menyasszony mind szép — válaszolt emlékező szemmel az idősebbik. Ez utóbbi megjegyzés egyik szunyókáló öregnek is okot adott a szóra: — No, no Róza! Azt akarod ezzel mondani, hogy te is szép voltál menyasszony korodba’? — Ahogy mondod Mihál’! Különben mért sündörögtél volna annyit a portánk körül? — dörgött felé vissza a felesége. Az öregnek nyilván nem volt mersze válaszolni, csak hümmö- gött a pipája mögül. Én, a csendben figyelemmel szemlélő meg arra gondoltam: mostvisz- szaszáll vagy negyven esztendővel .... amikor ő még deli legény volt, Róza néni meg szemérmes, gerlicehangú. nád- szálderekú leányzó... — Igaz, Róza néném, akinek esküvője napján esik az eső, annak szomorú lesz a házasUtána csönd állt be, majd szaggatott pusmogás, én meg a mellém szorult másik öreggel elegyedtem szóba. Kérdéssel kezdtem: — Hány éves. ha meg nem sértem? — Én? Csak nyolcvankettő. — No. ilyen szép korral bizonyosan tetszik azt is tudni, mi a hosszú élet titka? — Persze! _ •> — A bor! — És még? — Megintcsak a bor! — No, de azon kívül? — Meg a dolog, amit az ember a friss levegőn végez. Mert enélkül nem ér sokat az élet! — Mikor volt utoljára beteg? — Én? Soha! Ami bajom akadt az életemben, az elmúlt magátul. Wátva, hogy jegyezgetek. megkérdezte: — Mit ír annyit? — Amiket hallok, látok ... — Azt is, hogy bort iszok? — Azt is. — No, akkor tegye hozzá, hogy én soha életemben részeg nem voltam. Még sorozáskor sem! Merthogy „csak” bort iszok, azt is csak amennyi jól esik! — És mennyi az? — Mióta öregszek. úgy három-négy liter. — Egy nap? — Hogy gondolja? Délután! Estéiig szopogatom. — Úgy látom, a pipa is ízlik még? — No. még ha az sem? De öthat tömés egy napra már elég! Hajnalban azzal kezdem a napot, este anélkül nem alszok el! — Gyerekei vannak-e? — Nyolcán is! Mind élnek! Meg tizenhárom unokám, hat dédunokám ... úgy hiszem ... — Nem tudja pontosan? — Szapora család a mienk .,. mindig útban van egy-kettő. — Ennyi gyerek közöl melyiknél lakik? — Én? Hogy gondolja? Egyiknél sem! — Nem szertjü őket? — Nálamná] senki jobban,! Éppen azért nem ragasztom magamat semelyikhez, ök is csak így becsülnek engem! — Megbocsát, de ezt nem igen értem! — Mert még nagyon fiatal, fiam! Megmondom, miért. Amelyikhez én mennék, az nem szeretne. mert aggatnék, no meg, hogy „pont” őneki kell engem eltartani, miért nem valamelyik más? A többi meg mind attól félne, hogy a kis himi-humi arra maradna, akinél éppen vagyok, és azért neheztelnének rám. Kell ez nekem? Ha ráérő időm akad. mint most is. sorra látogatom őket De csak egy napot töltök egynél! Megnézem őket, hogy s mint vannak, szaporodtak-e, mióta nem láttam őket, meg miegymás. így szeretnek ők és én is őket Az öreg elhallgatott és elgondolkozva nézett ki az ablakon. Az elmaradó tájon itt-ott még lábon állt a kukoricaszár. s kikelt vetések zöldjei közt számos parlagon maradt földdarab. Az öreg rázta a fejét és hümmögött. Követtem a tekintetét és megkérdeztem: — Hol lehet a bibi kedves bátyám? — Kevés a paraszt — mondta egyszerűen. — A fiatalok menekülnek a városba. — Van sok gépi, azok pótolják az emberi erőt. — Van, van. De az nem minden! Sok munkáskéz is kell, amelyik nem nyugszik addig, míg időben a helyén nincs minden. II irtelan fékezett a vonat és mi majdhogynem egymásra estünk. Pár garaboly meg — szerencsére üresen — az ölünkbe hullott. A masiniszta nyilván későn döbbent rá, hogy elsuhantunk a megállást jelző nagy fűzfa mellett A kalauz szaporán nógatta leszállásra az utasokat, s hamar ki is ürült a kupé. A vonatablakból még sokáig néztem a leszállókat akik egy darabig tanakodtak az üres sínek mellett, aztán szétoszolva elindultak a szerte kígyózó csapásokon. Bárdos Ferenc KUPÉBAN
