Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-04 / 2. szám

1966. január 4, kedd 5. oldal Hűség és munka Irhabundáját fázósan, összehúzva, sietősen lépdel min­den reggel a homokos bugaci utcán az iskola felé egy fiatal- asszony. Munkába indulás előtt egy műszakot már teljesített is. Kislánya, fia is iskolás, és oda járnak, ahová anyuka jár dol­gozni. Hosszú évek óta így megy ez ! mindennap. Bibókné Nyilas J Júlia közel tizenöt éve, hogy oklevéllel a kezében elhagyta a tanítóképzőt. A szőke, törékeny kislány ma már fiatalasszony, ismeri az életet és erre tanítja környezetét is. Apja korán elhalt, munkás­ember volt. Anyja postai alkal­mazott, aki nem kevés áldoza­tot hozott kislánya taníttatásá­ért. De nemcsak diplomáját, ha­nem materialista világnézetét és forradalmi gondolkodását is neki köszönheti. Éppen most januárban lesz tizenöt éve, hogy hűséges közkatonája lett a kommunisták sok ezres seregé­nek. Azok közé tartozik Bibók­né elvtársnő, akik az életnek nehezebb oldalát vállalva, sok áldozatot hozva, mindig ott vol­tak, ahol tenni kellett az újért, az emberibb életért. Magát nem kímélve, időt és fáradságot nem sajnálva oktat, nevél, agi­tál. Nemcsak a szavak embere — bár foglalkozásának fontos eszköze a szó — hanem a tet­teké is. Levelező tagozaton — mert kevés a szakos tanár — dip­lomát szerzett. Az első tanév ez a mostani, amikor magyar—tör­ténelem szakos tanárként az ötödik—hatodik osztályt tanít­ja. De nincs az iskolai munká­nak egyetlen olyan területe, amelyben ne venne részt szí­vesen. Ezt is olyan kötelessé­gének tartja, mint tudásának szüntelen gyarapítását. Mert életelve, hogy tudá­sával másoknak hasznára le­gyen, nemcsak az iskolapadok­ban, hanem sokkal tágabb kö­rökben is. Ezért vállal évente legalább harminc előadást, többségét tanyákon, pedig oda eljutni télidőben nem kis fá­radságba kerül. Ilyenkor szíve­sen beszél mindenről, ami az embereket érdekli. A monda­nivalók között azonban mindig ott szerepelnek világnézeti kér­dések. Mert ahogy ő mondja, ’ szeretné megérni, hogy minden ember felvilágosult legyen. Alapító tagja és titkára a bu­gaci pedagógus-pártalapszerve- zetnek. ök voltak a kecskeméti járásban az elsők — ezelőtt öt évvel — akik önálló szervezet­be fogták össze a kommunista pedagógusokat. Azóta sokat fejlődött a tan- j testület politikai és ideológiai egysége. A taggyűlések napi­rendjén állandóan szerepeinek elméleti kérdések. Az előadó mindig közülük kerül ki. De aki segít a felkészülésben, iro­dalmat javasol, az megint csak a titkárnő. Sok segítséget ad­nak a kommunisták az iskolai munkához, az úttörő mozgalom tartalmas tevékenységének fej­lesztéséhez. Nem kis szerepük van abban, hogy állandóan fej­lődik, szélesedik és bensősége­sebbé válik az iskola és a szü­lők kapcsolata. A bugaci pedagógus pártszer­vezet minden munkáját fel sem lehetne sorolni. De érdemes i megemlíteni, hogy minden i párttagnak van pártmegbízatá- í sa, és jó kapcsolatokat építet- ! tek ki a pártonkívüliekkel. ! Közülük hét tagjelöltet vettek fel, akik jól megállják a helyü­ket a kommunista kollektívá­ban. Az eredményes pártmun­kát az is mutatja, hogy ketten a Marxizmus—leninizmus Esti Egyetemen, és többen pedig a szaktanárképzőn tanulnak. A pedagógus kommunista kollek­tívának, s személyesen a titkár­nőnek is érdemei közé tartozik, hogy a nagybugaci tanyai taní­tóból olyan megbecsült embert neveltek, akit a tszcs-pártszer- vezete titkárának választott meg. Legutóbb megkérdeztem | Bibókné elvtársnőt, mit tenne, ha még egyszer tizenöt éves len­ne? Szerényen elmosolyodott és csak annyit válaszolt: tanító lennék. Na és a titkárkodás? — Az nem rajtam múlik? Ha meg­választanának, természetesen vállalnám, hiszen a mi életünk­höz elválaszthatatlanul hozzá­tartozik már a pártmunka. Horváth Ignác XVI. Megígértem neki: ha visz- szamegyek. akkor keresek neki valamilyen helyet, csak addig is szerezze be a munkakönyvét, mert anélkül úgy sem vennék fel sehol. Vas Gyuriné jutott eszembe. Helyre kis menyecske, az igaz, és hogy az ura oda van. hát ő itthon éli világát. Csóváltam a fejemet és dünnyögve mentem be a szobába. Bözsi már az asz­talt terítette. — Hívd be a gyerekeket — mondta. — Ha nincsenek a kert­ben, szólj át a szomszédba, biz­tosan ott lesznek. • Az ünnep alatt elmentem a piacra. Száraz hideg volt. A nap sütött, a hó meg ropogott az emberek talpa alatt. Amikor kijöttek a templomból, teli lett a piactér. Bodnár Pistával, Fa­zekas Jancsival a régi fődszom- széddal, meg Ács Sándorral, a komával ácsorogtunk a letapo­sott havon. — Erős tél lesz — mondja — Akkor lesz jaj a Bocskai­nak, így is kevés a takarmánya _ aggódik Fazekas. — Nektek pe rsze jó, ha esik, ha fúj, a ke­reset megvan. — Az igaz — nevetek. — De ne hidd, hogy nekünk azért nem kell megdolgozni. — Tudod, te mi az, télen építkezni? Bodnár Pista feltolja kalap­ját. — Régen cudar lehetett. De most? — Miér? — Mert halnom, hogy fűtenek is, úgy dógoztok a melegben. Azt mondják. — Nem mindenki, nem ám... Egymás szavába vágva ma­gyarázzuk Ácsnak meg Faze­kasnak, hogy milyen nehéz a mi munkánk, mennyit kell dol­gozni, ha esik, ha fúj. Azt mondja eme Fazekas: — Te, András, hát ha olyan rossz ott, akkor minek mentél el és mért nem jössz vissza? — A kereset miatt, komám. — Na, látod, itt bújik. ki a szög a zsákból. Ott legalább van kereset is, de itt meg csak a munka van... — Mert rossz a vezetés. — Ki javítsa meg? Lassan mindenki Pestre megy. Nem maradnak itt csak az öregek, meg az asszonyok. Tudod meny­nyit kaptunk most? Kétszáz fo­rintot Hát mi az istent lehet ebből" csinálni? Semmit. Azt mondják, hogy majd zárszáma­! Emlékezés a költőre ! óévtől búcsúzó nap utolsó sugarait éppen most nyeli el a szürke alko­nyat. Az északon torlódó fel­hők barátságtalan homályt te­rítenek a tanyákra. Az ajtó két gyors szószegése között egyetlen utas száll le a távolsági buszból. A többiek né­zik: ugyan mit keres ez az ele­gáns asszony itt a tanya világ­ban? Éppen Szilveszter este? ... Valaki felismeri: Jancsó Adri­enne. A vendéget lovaskocsi várja. „Petőfi Tsz, Kecskemét” — de­reng az oldalán a fehér név­tábla. A hatalmas autóbusz eltűnt már az úton, reflektorai mögött összecsapott a sötétség. A fo­gadóbizottság küldötte előlép a kocsi mellől, s megemeli a ka­lapját: — Szeretettel köszöntjük, mű­vésznő, autó helyett ezzel a ha­tárral várjuk.. Szálljon csak fel, világítok a zseblámpámmal. Pokrócot is hoztam. JEátva a művésznő pil­lanatnyi meghökkenését, tréfásan kurjant: — Átszállás, indulás a XX. század bel a XIX-be! Rövidesen keszeg bokrok, víz- foltos gabonatáblák között ka­nyarognak. A szép versek or­szágoshírű tolmácsolója szólal meg először (mintegy jelezve. dúskor. Egyszóval: majd, majd. A levegőbe csapott, mintha azt mondta volna: hagyjuk ezt a fenébe, mert úgy se lehet itt tenni semmit. Aztán cigarettát szedett elő és sorba kínált. Rá­gyújtottunk. Nekem már átfá­zott a lábam, kedvem kereke­dett egy kis lélékmelegítőre. Meghívtam őket egy féldecire. A kocsma teli volt. Sűrű füst lebegett a levegőben. Hangosko­dás, zsivaly, lárma. Alig lehe­tett szót érteni. Odatolakodtunk a pulthoz. Négy fél barackot kértem. Koccintottunk, ittunk. Most Bodnár Piste rendelt egy kört. Körülnéztem a nagyteremben. Alig volt itt olyan, aki nem „vonatos”. Ha nem jönnek az ünnepekre haza, alig egy-két em­ber lézengene itt. Megittuk a második féldecit is. Még egy kört rendelek, hogy lássa Fazekas meg Ács: telik, van miből. Ács, a koma, félre húz. — Te, András, szeretnék ve­led beszélni. — Na. — Eladnék hat süldőt Kéne a pénz. Olcsón adnám. Hizlalni akartam, de nem tudom kihúz­ni tavaszig. — Meg kell beszélni Bözsivel. Gyere el délután. — Jól van, komám, elmegyek­—* * Egészségünkre. Felmelegített a három féldeci. Kimentünk megint a piacra, de már nem sokáig ácsorogtunk, mentünk haza. Otthon mondom Bözsinek, hogy Ács Sándor, a koma, hat süldőt akar eladni. — Azokat a szépeket? — Te láttad? — A múlt héten, még mond­hogy nem kényes-fényes sztár j ő, megszokta a kényelmetlensé- ' get, csak éppen a hangszálait féltette az imént a decemberi széltől): — Most adja át helyét egyik esztendő a másiknak, mint ak­kor. vendéglátó is azon gondolkozhatott mert, tüstént kész a felelettel: — Ilyentájt már nagyon ké­szülődhettek a kiskőrösi házban Petro vicséknál. — Csak a fehér- hótakaró hiányzik. Ügy mondják, az óv­ta akkor a falvakat, városokat. A férfi tájékozottságát mu­tatja: — Tudja mikor birkózott így az ősz a téllel, a lucsok a fagy- gyal?. . . 1843. januárjában. Ak­kor döcögött át a székesfehér­vári színtársulat Kecskemétre, a reménységes városba. A gar- derobos kocsi tetején pedig egy vékony, hitványul öltözött se­gédszínész didergett és károm­kodott. — Kalandos utazás lehetett — feleli a vendég. — S ha már ma este őt idézzük, stílusos, hogy az utazás külsőségeivel is rá emlékezzünk. A mosolygós hangra társa is mosolyogva válaszol: bői eteti mind, hogy olyan szé­pek. — Kell nekik a pénz. — Megvetted? — Nem. Mondtam, hogy jöjjön el délután, mert veled akarom beszélni. — Nincs ezen mit beszélni, András — mondja Bözsi. — Megvesszük és befogjuk hízni- Ha a házat építeni kezdjük ta­vasszal, éppen jó lesz indulás­nak, hallod. Ne alkudozz sokait, vedd meg. Majd meghi2ílalom én! Délután eljött Ács. Nem tar­tott sokáig az egyezkedés, ha­mar vásárt csináltunk. Bözsi át­adta neki a pénzt és úgy ter­veztük, hogv másnap áthajtjuk, addig meg én az ólat ketté ke­rítem, hogy kényelmes helyük legyen. Bözsi már megint számolga­tott. Ügy látszik, hogy neki most már az építkezés a leg­fontosabb. ő már csak arra gon­dol, csak azért tesz mindent. Ünnep után, amikor vissza­mentem Pestre, megint rá lehe­tett verni, mert kevesen voltunk, a munka meg sok volt. Nem na­gyon örültem ennek, de arra gondoltam, hogy ha tavasszal csakugyan elkezdjük az építke­zést, akkor sok pénz kell és ad­dig keressek, amennyit csak tu­dok. Bozó, az öreg lakótársunk, egy este vidáman állított be a szállásra. — Elvtársaim, az úrban, ma van a születésnapom, és ezen­nel meghívom önöket egy pohár borra. Remélem, nem utasítják vissza. (Folytatása következik.) — Ö napokig szenvedett, mi is kibírjuk ezt a negyedórát. Kocognak a lovak, himbáló­zik a kocsi a sáros földúton. A művésznő az elszórt tanyák pislákoló fényeit nézi, s csende- ! sen idéz: — „Hej, mostan puszta ám . igazán a puszta!...” De hová tűnt már a béreslegény'.' Meg j leveles dohánya!... — nevet, i — ügye most itt is Fecskét j szívnak, ha kapnak? Hanem amikor a kocsis vá- ! ratlanul a lovak közé csap, egy- I szeribe elakad a beszélgetés. A i cséza úgy imbolyog a homo­kon, hogy majd elharapják a nyelvüket. — Ezek az utak viszont épp olyan rosszak, mint az ő idejé­ben — dohog a férfi. erencse hogy nem beszélhet többet A ha­gyománytisztelő vendég ugyan­csak megborzongana, ha emlé­keztetné, hogy valahol errefelé járt mar a theátristák truppja, s Petőfi látta már a város tor­nyait, amikor terjedelmes tó­csába borultak kellékestől, ru­hástól, költőstül. De a folytatás azután semmi- [ képpen sem hasonlított már a | vándorszínész egykori érkezésé- i hez. öt hideg szoba és éhkopp fogadta. Tehetségében társai sem hittek. A kutya se várta Katona József városában. Most? Három-négy kilométert is gyalogoltak az egykori szű­rös-gubás emberek, hogy a kö­zös gazdaság klubtermében em­lékezzenek a tsz névadójára. Az alapszervezet párttitkára, meg a Hazafias Népfront helyi vezetői jó szóval és gőzölgő duplával fogadták a párolgó lo­vak mögül lekászálódó utasokat. Már az első percekben látszott, hogy az est sikere érdekében mindenki összefogott. sokszor nyomon se követhető úton-módon terjedő, ható művészet mai von­zását és hatását példázza Jan­csó Adrienne szilveszteri meg­hívása a kecskeméti Petőfi Tsz- be. Néhány éve szerepelt a szomszédos pusztán. Így áradoz­tak hallgatói: Többet ért mint a mozi!... Sikerét máig sem feledték el. Még tán Pestre is küldtek vol­na érte kocsit, hogy újra eljöjjön. Ezzel a nagy akarással is bizo­nyítani kívánták, hogy nem méltatlanul viselik a költő ne­vét. Nem méltatlanul, mert a munkában is kitűnően megáll- ták helyüket. Bő termésű esz­tendőtől búcsúztak, egy-egy munkaegység csaknem 40 forin­tot ért. A kis kollektíva — mert köz­ben teherautón kizötyögött Rácz Kálmán cimbalomművész és felesége is — kereken kétórás műsorral adózott Petőfi Sándor költészetének és köszöntötte 1965-öt. Jancsó Adrienne egymaga 50 percet állt a pódiumon. Egy tréfás mondás szerint az a leg­nagyobb művész, aki megaka­dályozza a közönséget a köhö­gésben. A zsúfolt teremben egy pisszenés sem hallatszott. Csak a szebbnél-szébb költemények után felhangzó tapsvihar. Emlékezetes Szilvesz­ter-est volt. Emlékezetes hallgatóknak és szereplőknek egyaránt. A szép ünnep álmélkodó és meghatott tanúja a költő jósla­tára gondolt: Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfödél. Dicső neve költő fiadnak Anyám, soká, örökké él. Heltai Nándor A becsületasztal Lehet-e bízni az emberekben ? Lehet. A kecskeméti Sza­badság téri köny­vesbolt kirakata előtt asztal áll. raj­ta könyvek, árjel­zéssel. Az asztalon egy persely. Május­ban múlt egy esz­tendeje. hogy ott áll az asztal. Száz­ezer forintot tettek azóta a perselybe. Annyi értékű köny­vet vettek le az asz­talról. Azaz vala­mivel többet: száz­négyezer forint ér­tékűt. Négyezer fo­rinttal nem tud az asztal „elszámolni”. Sok ez .vagy ke­vés? Bár a négy­ezer forint értékű könyvnek sem lett volna szabad eltűn­nie, mégis sikeres­nek mondhatjuk a becsületasztal mű­ködését. Az asztal felállítása előtt tö­megével visszáruz- ták az Olcsó Könyv­tár példányait. Most pedig után- rendeléseket adnak fel az „01csó”-ra. Három-négy forint értékű könyvért az ember nemigen megy be a könyves­boltba, de ha eléje teszik. megveszi. Pénzt a perselybe, könyvet a zsebbe. Reméljük, minél kevesebb lesz. aki csak a zsebbe teszi a könyvet, s a pénzt elfelejti bedobni. (B—gh.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom