Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

{J^5jSxj20>S^ni3

Csoóri Sándor: Kubai napló

LELEKMÉRGEZÉS

MIT TUDTUNK Kubáról a forradalom győzelme előtt? Jóformán csak a szivarjáról és a cukornád járód hallattunk. 1958. Szilveszterének éjszakája után azonban egyszeriben divatba jött ez a sziget, hogy úgymomd- jam, világhírűvé vált. A „szakállasok” nagyszerű győzelme Kuba felé fordította az emberiség érdeklődésit, csodálták a kubai népet, Fidel Castrot. Kis országról beszéltek, holott 23 ezer négyzetkilométerrel nagyobb a területe, miint Magyar- országé. \

Az eltelt hélt esztendő alatt sokat és sokfélét hallottunk a csodált és irigyelt Kubáról. Átfogó képet azonban csak most nyerhettünk róla, amikor néhány nappal ezelőtt a Magvető Könyvkiadó megjelentette Csoóri Sándor Kubai naplóját, amelyet a múlt évben már folytatásokban közölt az Űj Írás. Csoőrit nemcsak mint jó költőt, hanem mint igen tehetséges publicistát, szociográfust tartja számon az olvasóközönség. Legékesebb bizonyítéka ennek az 1963-ban kiadott Tudósítás a toronyból című kötete, amely komoly elismerést váltott ki a legavaftotjabbak körében 1».

Kubai naplója azokat is főhajtásra készteti, akik eddig idegenkedve, gyanakodva tekint- gettek a fiatal író felé. Természetesen a téma, a „nyersanyag” már önmagábán is érdekes. Csoóri azonban nem kuriózumokat keresett a szigeten, hanem fejest ugrott a valóságba és sziporkázóan fordulatos, erőteljes stílusával felszínre hozta mindazt, ami Kubát jellemzi, amire kíváncsiak vagyunk, ami megragad bennünket, lenyűgöz és gondolkodóba ejt. A feladat nem volt egyszerű: kétszáz oldalon bemutatni a sokszínű népet, egy állandó gazdasági forrongásban levő országot, amelynek lakossága közvetlenül a veszély torkában él. Nem írom azt, hogy Csoórinak ez sikerült, mert a siker szóban van egy csomó véletlenszerűség. Inkább úgy fejezem ki: meg tudja mutatni Kubát olyan plasztikusan, mintha minket Is kézen fogva vezetgetne a havannai felhőkarcolók között, a gyűléseken, az üzemekben, ültetvényeken, s az éjszakai mulatókban.

A KUBÁT NAPLŐ legnagyobb érdeme a realitás, a bizonyításra nem szoruló igazság. Apró mozzanatokból megdönthetetlen tételekig jut el az író, amire csak azok képesek, akik nemcsak néznek, de látnak is. Az egyszerű emberekkel mélyen együttérző, gondolkodó, fölényes logikával érvelő Csoóri mintegy varázslatszerűen elénk tárja az örök nyár országát, ahol ha plusz 13 fok van, akkor már borzalmas hidegről beszélnek, ahol nem ismerik a havat, a kályhát és a nagykabátot. Felvonultatja előttünk azokat az embereket, akik a Sierra Maestrából úgy görgették le, végig a szigeten a forradalom hengerét, hogy az elsöpörte a Batista-rendszert, amelyet a tehetősebbek is megelégeltek már és örömest csatlakoztak a felkelőkhöz: „Sokan még az anyagi lét lépcsőfokain is szívesen alábbszálltak, csakhogy kubaiak lehessenek. Kenyerükből törtek le jókora darabot, csakhogy a zászlójukra varrt egyetlen csillagnak lelkűkben, fejükben kiteljesedhető égboltja legyen..." — írja a szerző. Ez a nekünk talán romantikusnak tetsző forradalrrü- ság ma is ott lobog Kuba népében, a nemzeti jelszóban: Patria o muerte — haza vagy halál. Elszántság, a megízlelt szabadság olthatatlan mámora, a volt kizsákmányolóval szembeni könyörtelen gyűlölet ég ezekben a szavakban.

MEGISMERTET

földek

napszítta parasztjaival, a „törékeny falvak” embereivel, a cukornádültetvények munkásaival, az egyszerű milliókkal, a forradalom bázisával. Leírja az 1961- es amerikai partra szállási kísérletet, amelyet vérbe, illetve tengerbe fojtottak. Beszél Playa Gironról .. amelyre a történelem ütötte rá letörölhetetle- nül a pecsétjét” (itt verték vissza a betolakodókat). Emberközelben mutatja be Castrot, a meggondolt, helyzeteket zseniálisan felismerő vezért, aki „nem haditérképek fölé hajolva irányította az ellenállást, hanem közvetlenül az első frontvonalból”. Elénk vetíti a 6 és fél millió lakosú országot eredményeivel, gondjaival, ellentmondásaival, természeti szépségeivel, a forradalom továbbvitelének lehetőségével, sőt szükségességével. „ ... Kuba további forradalma az, ha bizonyít.”

A könyv borítóját Carlos Ju- rado és Carmelo Gonsales grafikái díszítik. Kár, hogy mindössze 2800 példányban bocsátotta közre a kiadó.

G. S.

időd arra. hogy lelked is legyen? Egy gép, anyagcserére beállítva. És egyszer a gép felmondja a szolgálatot. Tudsz te egy ilyen élet iránt szemernyi tiszteletet is érezni?”

Hogy ez az élet talán hasznos is lehet, értelmes és értékes, egymás boldogításéra való — azt nem említi a lelkek bátor mentője. Szerinte a földi embernek isten nélkül „van keserűség a szivében, van hiábavaló küzdelem és pokoli gyötrelem a lelkében, vagy gyötrő kétkedés a szemében ..Majd így folytatja: „Kaotikus összevisszaság és bizonytalanság mindenütt. Ordít a bűn és elrejtőzik az erény, reklamirozza magát a gonoszság és hallgat a jóság, kiabál a hazugság, könyököl az érdek, tapos és tipor az önzés ...” Az élet tehát ilyen a ielkiatya szemében. De nemcsak úgy általában az élet, hanem természetesen és elősorban a mai élet. Hiszen célozgat rá másutt is. Néhány mondattal arrébb ezt mondja, hogy aki megtagadja istent: „az eladja az eszményeket a bálványokért".

JSem sokat ér ez a földi élet! Ezt hangoztatja, ezt szug- gerálja minduntalan a prédikáció. Amint az előbb láttuk, nem ám csak úgy általában, ahogyan valamikor az oAdály társadalmak idején is hirdette az egyház. Ha csak erről volna szó, készségesen és jóindulatúan feltételeznénk, hogy csupán egy „tudatlan” pap balfogásáról van szó, aki talán valamelyik egyházi könyvből, régi prédikációgyűjteményből Vette kölcsön egy kissé megkésve a gondolatokat Bár véleményünk szerint még ezzel is vissza lehet élni. Hiszen valamikor ez a gondolat (ti, hogy „nem sokat ér ez a földi élet, a Föld a siralom völgye’’ stb.) arra volt jó, hogy leszerelje az elnyomottak harci- kedvét, hogy megbékítse őket a társadalmi igazságtalanságokkal isteni igazságtevést ígérve a türelemért a túlvilágon.

Ma viszont — akarva, akaratlanul is — a tettvágyat szereli le ez a gondolat, megfosztja az embereket attól a hittől, hogy képesek kezükbe venni sorsukat, hogy boldogságot, jólétet, igazságot tudnak teremteni a Földön. Valójában igen veszélyes eszme ez, amely cáfolja egyúttal azt is, amit már eddig tettünk. ,

Nem reakciós magatartás-e azt hirdetni ebben az országban, húsz évvel a felszabadulás után, hogy a „Föld a siralom völgye? A megváltoztathatatlan siralom völgye!” Ez az ország, amely egy emberöltővel ezelőtt a három millió koldús országa volt, ahonnan a századfordulón a nagyvilágba kergette az éhhalál fenyegető réme a nincstelenek százezreit, — s ahol ma mindenkinek, aki becsüleltel dolgozik, van elegendő kenyere. Ahol nincs munkanélküliség, ahol nem a rangja és származása szerint becsülik az embert, hanem a munkája a'rn- ján. ahol nemcsak a munkához való jog biztosított minden l számára (amit egyébként az osztálytársadalmak fennállása, tehát a vallás megszületése óta soha egyetlen társadalmi rendszer sem tudott megadni), hanem a politikai hatalomban való tényleges részvétel jogait. És megnyíltak mindenki előtt r műveltség, a tudás birodalmának kapui, ahol az emberiség eddig felhalmozott kultúrkin- ;seihek tjgésze rendelkezésére áll

Hisxen csak kőiül keii nézni, Űj gyárak épültek és épülnek a megyében, tízezer holdakat telepítettünk rövid néhány év alatt, többet, mint ázsióit egy egész évszázad folyamán. iskolák épülnek, napközi atthonA. kórházak lakótelének i szemünk láttára Minden azért történik, hogy az ember boldogabb legyen;

jercs Sándor: Tél.

S a lelkek bajai „megmeniő- je” ez a lelkiismeretlen és hitszegő pap, aki megpróbálta kijátszani az egyház és állam közötti megegyezést, azt hívén, hogy a lelkigyakorlat zártkörű előadásán majd egyetértésre talál —, nem hagy kétséget bennünk afelől, hogy mire gondol, amikor a világ gonoszságát emlegeti. Hallgassuk csak:

„A keresztény szociológia azt tanítja — hirdeti nyíltan a szószékről —, hogy a magántulal- dont nem a kapitalisták találták ki. Az szívbe írott törvény.1'

S most kedves olvasó, figyelem! Egy pap, aki az ördög művének kiáltja ki a darwinizmust, s tiltakozik az ellen, hogy az ember és az állatvilág között bárminemű tudati, pszichológiai, lelki kapcsolat lehetséges, iiyen együgyü érvekkel hozakodik elő (szó szerint idézem):

„Ha a kutyának vetsz egy csontot, elkezdi rágni. De ha valaki közelít hozzá, morog és ha valaki el akarja tőle venni, megharapja, de nem adja, mert az övé.”

Lám csak! A kutyának ugyan nincs lelke, de „a szívbe írott törvényt” mégis ismeri! Hogyan? Nem lehet másképp, csakis úgy, hogy a tisztelendő atya ez egyszer, a „bizonyítás” kedvéért, engedményt tett és a, kutyát ösztönök helyett a törvény megismerésére képes tudattal ruházta fel. Vagyis: gátlástalanul ellentmond egyháza dogmáinak is, ha az „hasznos”. S ezzel semmibe veszi híveit, nem tartja őket képesnek rá, hogy az ilyen olcsó ravaszkodást észrevegyék.

llogy miért kellett így erőszakot venni a legsarkalatosabb hitelvek egyikén éppen az egyház papjának? Azért, hogy az alábbi következtetésre jusson:

„.. .A magántulajdonban levő anyagi javaktól megfoszthat bennünket a tolvaj, a rabi'), egy elemi csapás, vagy szerencsétlenség ...” És ugyebár a szocializmus? Amit ő ugyan nem mondott ki, de az egész gondolatmenettel valósággal szuggerálta.

Akad még itt számos ilyen sanda célozgatás különben is. Például az, amikor azt mondja: „Hányán vannak, akik legnagyobb kincsüket, a lelkűket eladják 30 ezüst pénzért, egy tál lencséért, pillanatnyi élvezetekért.” Ki nem ismeri fel ebben a negyvenes évek végéről ismerős kifejezést, amikor a reakciósok az értelmiség tisztességes részét ilyen szavakkal illették: Lepa kiált á kommunistákkal. eladta magát „nekik”.

A „tisztelendő” úr — m:csoda keserű ellentét a megszólítás formulája és a szó tartalma között! — mennyire leplezetlenül kijátssza hívei hitét, a lelkiatvá* ba vetett bizalmát! Mert végeredményben azon törte magát, hogy a becsületes ember okúi, akik szép igékért, erkölcsös intelmekért fordultak hozzá —, megingassa bizalmukban, s a rendszer iránti nyugtalanságot keltsen bennük, sőt lelkiismereti válságba juttassa őket. M it/ hls7.en tettekre, rossz tettekre buzdított. Az előzőek ismeretében hogyan értsük másképp a befejező szavakat: „Testvérem, ha nem akarsz a halál küszöbéről visszatekinteni egy eltéko- zolt életre, akkor mentsd meg lelkedet! Addig, míg név késő! Ámen!''

De nem „símen“ Nem „úgy legyen”. Ne legyen úgy, mert nem akarják a hívők sem, akik becsületesebbek lelkipásztoruknál. És nem akarják tisztességes paptársai sem, akik nem úgy értelmezik a megegyezést, mint lehetőséget arra. hogy háborítatlanul uszítsanak.

Mester László

Hónapokkal ezelőtt történt, de még mindig beszélnek róla Baján. Különben szóba se hoznánk, hiszen mi valóban komolyan vesszük az egyház és az állam közötti megegyezést, s ha az egyház egy-egy embere vét is ellene, legtöbbször inkább hallgatunk, csakhogy ne bántsuk a vallásos érzékenységet. A türelemnek is van azonban határa. S ha a vétség nagy, ráadásul közvéleménye is van, mégiscsak kötelességünk szót emelni ellene.

Az ősszel Baján lelkigyakorlatot tartottak a belvárosi templomban. Ennek keretében hangzott el egy előadás „Mentsd meg lelkedet, térj meg!” címmel. Nos, hát ez az előadás az, ami botrányt kavart. A hallgatók szétvitték a hírt, s másnapra tele volt a város: Képzelje, mit mondtak a templomban a magántulajdonról!...

Bizonyára voltak néhányan, akik sunyin mosolyogtak: Jól odamondogattak „nekik”! De a hívek többsége a fejét csóválta, sőt nagyon sokan őszintén felháborodtak.

Miről is szólt ez a prédikáció? Talán amire a címe utal? Arra akarta figyelmeztetni a híveket, hogy mentsék meg lelkűket: legyenek jók, becsületesek, vallásosak, hogy mindezért cserébe elnyerjék az örök üdvösséget?

Helyénvalónak találnánk, ha csupán a keresztény erkölcsre oktatta volna a prédikátor a hallgatóit. Mert bár a túlvilág! életben és az örök üdvösségben mi nem hiszünk, a becsületességet, a humanizmust, az önzetlenséget, az erkölcsös magatartást nagyon fontosnak tartjuk. Sőt, szerintünk ez fontosabb mint a vallás szerint, hiszen mi nem a távoli jutalom reményében vagyunk erkölcsösek, hanem azért, mert ez a szocialista társadalmi rendben az emberek együttélésének egyetlen lehetséges alapja.

A lelkigyakorlat

szónokának gondolatmenete azonban a következő volt:

„Hogy mi ma itt találkoztunk, annak az az oka, hogy összehozott bennünket annyi embernek SOS-kiáltása. Az élet suhanó hajszájában megállunk, mert felénk hangzik a figyelmeztető vészkiáltás: SOS! Ember mentsd meg lelkedet!”

S ezután következik a magyarázat, hogy mitől. A következőktől:

„A múlandóságtól. Mert nem sokat ér ez a földi élet — állítja a szónok. — Keresztény testvérem, mi vagy te, ha nincs