Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-16 / 13. szám
5. flüfá Í9«#. Jantiär tí, vasárnap Hány éve is? Hat vagy hét? Nem volt szülő, akit azonnal nem hajszolt az orvoshoz a rettegés és félelem, ha a kicsi lázzal, torokfájással, hányingerrel gyötrődött. Sokunknak szerencséje volt — a baj nem lépte tűi az influenza határát. De a hír terjedt, miként a járvány: a szomszéd, vagy ismerős gyereket kórházba vitték. Bénulással. Mióta a Sabin-oltást alkalmazzák — nyugodtak vagyunk. Az újabb korosztályt nem fenyegetheti vész. De mi lett azokkal, akiknek sorsa azokban a napokban válságosra fordult? Minden héten küldték a leckét A Csáky u. 8. szám alatt tíz- ^ éves' kis bölcs fogad. Virág Misi. Élénk tekintető, praktikus gondolkodású kisfiú, aki felnőt- tes józansággal, pontossággal raktároz el mindent — köztük a betegségé', el összefüggő eseményeket. tudnivalókat is — gondolatai közt. A beszélgetésbe alig kell a szomszéd lakásból be-betekintő nagymamának avatkozni. Negyedik C-osztályos az I-es számú általános iskolában, 4,7— 4.8-as bizonyítvánnyal. — Mit szeretsz legjobban...? —■ Enni? Mindent! — És tanulni, dolgozni? — A számtan a kedvencem és sokat olvasok, a Petőfi Népik is! Szoktam takarítani, mosogatni és tudok főzni mindent, még a csirkét is levágom. — Különben barkácsolok. Apuval mindent mi csináltunk a kisszobában. Faragtam fából kisautót, öntöttünk repülőgépet és — kihúzza az asztalfiókot, ahol a frissen csomagolt füzeteit. könyvök rendezett sora előtt fából készült festékes doboz áll: ez is az én gyártmányom. — Mi leszel, ha felnősz? — Még nem tudom. Talán mérnök? — villan fel, s várakozóan rámszegeződik bizakodó tekintete. Bólintok, s az ebédszünetre hazaérkező édesanya megjegyzése elárulja, hogy Mi- -sít sokat foglalkoztatja a kérdés. Van egy példaképe: ő is biccentve jár — de nagy tudású, köztiszteletben álló orvos. Az iskolában szeretik a pajtásai. S a tanító nénije? Róla csak annyit: Amikor tavaly nyolc hétig Pesten, a kórházban t olt — dr. Törökné, a tanító néni minden héten küldte Pestre a leckét.... Sanyi, a barátom hívott... A salétrom méternyi magasan kiverte a Báthori u. 9. szám alatti ház utcára néző falát. Bent az egyik szoba-konyhás lakásban él a nyolctagú Szili család. A mama 54 éves, a szomszédban kevés pénzt hozó alkalmi munkája van. a papa ezerharminc forint rokkantsági nyugdíjat kap. Ma még egyedül Sándor dolgozik — de a család már nem sokáig tarthat számot a keresetére, mert egy hónapja házasodott. Lakásuk nincs — ők is itt laknak a szoba-konyhában. A legkisebb gyerek, Erzsiké 13 éves, Sándor után a legnagyobb itthonlevő János 19. Azokban a vészterhes években . mindkettőjüket kerülgette a vc- ' szedetem. Erzsiké is kórházba került az akkor jellemző tünetekkel, de ő egészségesen tért haza. Nem így János. Neki az egyik lába őrzi a betegség nyomát. Türelmesen számol, tanul most is a konyhaasztal mellett. — Minek készül? — A Bács megyei Építőipari Vállalatnál vagyok műköves ipari tanuló, jövőre szabadulok. — Szereti a szakmát? — Nem nagyon. Hatvan-het- ven kilós lábazatokat kell cipelni, nehéz lépcsőket emelgetni... Jobb lett volna az asztalosszakma. .. miénk ez. S nem lehet elviselhetetlen, ha mellette még itt- hooimaradhatok, s van szépen berendezett lakásunk... De tizenkilenc éve vagyunk házasok — s mi, még egyszer sem voltunk beutalóval üdülni, évek óta még színházban sem. Talán el tudja képzelni milyen szigorú beosztással kell élni, hacsak egy kereső van — a négytagú családra..: A fenti, s még az azt követő családlátogatások margójára megjegyzés is kívánkozik. Elsősorban az, hogy az évek múltával a paralízisjárvány idején megbetegedett gyerekek — és szüleik — a társadalmi érdeklődés perifériájára kerültek. Az iskolákon kívül ez szinte valamennyiünkre vonatkozik. Az anya- és csecsemővédelem keretében a megyei tanács egészségügyi osztálya ugyan két éve a védőnőkkel felmérette helyzetüket, s a feljegyzés egy példányát továbbították is a minisztériumba, de ennél több nem történt, s tulajdonképpen már ez is feledésbe merült. Pedig a szülőknek, gyerekeknek nem mindennapi gondokkal — sokszor anyagiakkal is — meg kell küzdeniük, hogy felnőve ezek a gyerekek se alkossanak majd külön világot. Kecskeméten 105, a megyében összesen csaknem 300, túlnyomórészt 1950—1960. között született gyermek sorsába avatkozott be az akkor döbbenetét keltő járvány. Azóta túlnyomó többségük iskoláskorba jutott, egy részük pedig pályaválasztás előtt áll. Nem lehet közömbös életük, sorsuk egyetlen ember számára sem. A Magyar Nők Országos Tanácsa nemrégiben levélben kérte fel a szülői munkaközösségeket, hogy ezeket a gyerekeket megkülönböztetett figyelemmel támogassák tanulmányaikban. De abban is, hogy soha ne szakadjanak el a velük egykorúak közösségétől, felnőve pedig zökkenőmentesen illeszkedhessenek a társadalomba. Ez azt is jelenti, hogy az általunk megkezdett családlátogatások rövidesen folytatódnak. Ám meggyőződésünk, hogy ezentúl is sok mindent tehet még értük a társadalom, köztük az egészségügyi, oktatási szervek, s a szülők munkahelyei. Eszik Éva Elítélték a betörőket Lábnyomok a hóban (Pásztor Zoltán felvétele.) AZ ELMÍJLT nyáron, pontosabban június 1-én két fiú és egy lány találkozott Kecskeméten, a Kisberetvás étteremben. Mindhárman fiatalkorúak és a lány kivételével kecskeméti lakosok. Az estét kellemesen el- töltötték. s megállapodtak abban. hogy másnap szintén találkoznak. így is történt, de a fiúk napközben megtudták, hogy a lányt — mivel napok óta nem ment haza — a szülei kerestetik a rendőrséggel. Néhány pillanatig tétováztak, majd úgy döntöttek, hogy hármasban kiköltöznek a lakiteleki Tőserdő- be. Az ötlet annál inkább helyeslésre talált a fiúknál, mert június elsején fényes nappal Helvécián — egyikőjük nagymamájánál — fel akarták tömi a szekrényt, hogy pénzt szerezzenek. Nem új dolog volt ez náluk, mert Gy. F. 1965. áprilisában szabadult a börtönből, ahol öt hónapi szabadságvesztését töltötte bűnszövetkezetben elkövetett lopás, magánlaksértés miatt. Arra is volt példa, hogy a szüleit meglopta. A másodrendű vádlottnak, az ugyancsak fiatalkorú F. M.-nek nem volt még ilyen múltja, de — mint később látni fogjuk — igyekezett társa „előnyét” behozni. A lány jóképességű, jófejű tanuló volt. de az alkalom, az ígérkező kaland erősebbnek bizonyult a szülői intelmeknél I és a fiúkkal tartott. | KECSKÉIM ÉTEN kölcsönözték egy sátrat, kimentek a Tőser- dőbe. s ott töltöttek egy éjsza- I kát. Másnap a lány négyszáz ! forintjából vonattal „kirándulni” | mentek Tiszaugra, illetve Cser- | keszőlőre. s az egész napi szóra- I kozás után ismét az erdőbe \ ..költöztek”. Pénzük azonban el- I fogyott. Ekkor támadt az az ötlete F. M-nek, hogy törjenek be valahová. Ki is választották a Lakiteleki Földművesszövetkezet italboltját. Elosztották a feladatokat: a lány figyelő szolgálatot teljesít, s egyben vigyáz a csomagokra, sátorra stb„ a két fiú pedig lebonyolítja az „akciót”. Így is tettek. Az üzletből pénzt és élelmiszert, cigarettát laptak, mintegy 1600 forint értékben, s ezeken kívül 140 forint készpénzt vettek magukhoz a kasszából. Arra nem is gondoltak, hogy hazamenjenek. Mikor elfogyott a lopott holmi, ismét „körülnéztek”. Előbb azonban Szolnokra. Ceglédre, illetve Pilisszentléiekre utaztak. Itt sátrat vertek, s a következő napon betörtek egy — általuk előre kiszemelt üzletbe, ahol a széken egy aktatáskát találtak, s benne több köteg százast. A pénzt magukhoz vették, s az egész társaság Budapestre utazott. Nagy vásárlásokba kezdtek. táskarádiót, pulóvert, cipőket stb. vettek. A nyomozás során kiderült, hogy az aktatáskából 17 ezer 240 forintot emeltek ki. MÉG VOLT a pénzből, amikor .elhatározták, hogy „leszaladnak” a Balatonhoz. Másnap már Siófokon szálltak )e a vonatról, s rövid időn belül összeakadtak az ugyancsak kecskeméti Szabados Évával és Bolgárfalvi Lászlóval, aki az ottani egyik étteremben pincérke- dett. Szabados Évát egyébként nem kell bemutatni lapunk olvasóinak: 1963-ban csavargásai miatt a rákospalotai leánynevelőbe került, ahonnan többször megszökött. Két évvel ezelőtt, 1964. októberében a Budapesti Központi Kerületi Bíróság lopás és egyéb bűncselekmények miatt hat hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, de a végrehajtás alól mentesült. A siófoki nyaralást barátja. Bolgár- falvi fedezte. Ilyen körülmények közé került a három fiatalkorú a meglevő pénzzel és az összevásárolt holmival. A lány elmesélte Szabados Évának a „nagy kalandokat*. mire á már rutinnal bíró Szabados „elismerését fejezte ki” a társaságnak. A pénz azonban hamarosan elfogyott és kezdték eladogatni a holmit, amelynek nagy részét Boglárfalvi és Szabados vette meg, bár tudtak arról, hogy azok bűncselekmény útján jutottak az eladókhoz, akik közben, június 15- én Balatonakalin újabb betörést hajtottak végre és a feltört bolt bői több. mint hatezer forintot loptak, és közel öt és félezer forintnak megfelelő árút vittek el. V EGE! L IS a rendőrség elfogta őket, s ügyükben a hét elején hozott ítéletet a kecskeméti járásbíróság. A két fő vádlottat egy év tíz-, illetve egy év és három hónapra ítélte, a többiekkel szemben pedig öt-, három hónapot, illetve pénzbüntetést szabott ki. A három fiatalkorút kötelezte, hogy 17 ezer 240 forintot fizessenek meg. Az ítélet nem jogerős. G. S. KÜLÖN VILÁG? ! — Ki adott tanácsot, hogy ezt válassza? — Az egyik barátom, a Fekete Sanyi hívott. Felvettek. Akkor örültem ennek is. Sanyin kívül senki sem szólt a pályaválasztásba. Ö sem kérdezte — de másnak sem jutott eszébe... S ez már komoly figyelmeztetés számunkra! „Maga az első érdeklődő“ Halasi út 7. A háromemeletes leninvárosi bérház egyik földszinti lakásából indul naponta az iskolába egy nyolcéves kisfiú. Kovács Tibi, a Béke téri iskola II. B-. osztályának egyik jeles rendű kisdiákja. Pontosabban nem is ő indul — viszik. Legtöbbször az édesanyja. Az iskoláig gyerekkocsin, a kaputól ölben, az első emeletre. Még csak két éve, de az édesanya ’ nemrég idegkimerülést kapott.;. — A hasonló súlyos esetek közül egyedül mi vállaltuk, hogy Tibikét mindennap visszük az ‘iskolába. Még most is három végtagja béna, de hat éve, amikor a baj történt, mind a négy végtag és a hátgerince is mozdulatlan volt. Azóta nagyon sokat fejlődött — most tanul járni a géppel. A hat év történetét nehéz volna itt néhány sorban összesűríteni. A szülők nyugodtak, talán még derűsek is — de ahogy hallgatom őket, az idegeimben motoz a fájdalom. — Amikor nyolchónapi kórházi ápolás után hazahoztuk, még egy műanyagpoharat sem tudott megfogni. Mozdulatlanul, idegenül feküdt — csak az édesanyját ismerte fel. Azt hittük szellemileg sem lesz teljes értékű. .. A gyógytornász négy évig kijárt. Nem kért sokat, napi két óráért húsz forintot. Végeredményben neki köszönhetjük, hogy már ennyire is fejlődött . Most már az édesanya tornásztatja. — S a kórház? — Negyedévenként, félévenként ellenőrző vizsgálatra visz- sziík Megnézik, dicsérik — s csak annyit tanácsolnak: így tovább. Egyedül a járógépet kapjuk ott... — Szerettük volna, ha minél előbb talpraáll. Ezért próbálkoztunk három éve, hogy a csehszlovákiai Jansé Laznee-i utókezelőbe elvigyük. A szakszervezeti támogatást a legfőbb fórumokon is megkaptuk, a Frankel Leó úti Mozgásterápiái Intézetből kért orvosi javaslat azonban nem tartotta szükséges, nek. És ott maradtak az összes papírok, a kórházi elbocsátó is. Pedig kétszer kértük vissza ajánlott levélben... — Orvosi felügyelet, védőnő vagy egyéb érdeklődő? t — Hat év óta maga az első, aki eljött, s megkérdezte, hogy élünk..; — Az iskola? Az megtesz minden tőle telhetőt. A pedagógusok és a gyerekek is. Ha egy nap hiányzunk, már jönnek a leckével, s ha újra megyünk a gyerekek pajtási szeretettel • veszik körül. Mindenbe bekap- . csolják. Tibiké őrsvezető-helyettes névnapfelelős és a télapó■ ünnepségen szavalt is... — Egyéb segítség? — Hallottunk már olyan vé• leményt, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, A
