Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-12 / 293. szám
„Kortörténeti“ operettfelújitás a kecskeméti színházban Nem akarom élezni a nemzedéki vitát, de azért mégiscsak elképesztő, mi mindenen szórakoztak valamikor a húszas évek tájékán tiszteletre méltó eleink. Vajon komolyan vet- ték-e a konfliktusokat, melyek a jó Zerkovitz Béla eme leghíresebb operettjében tolonganak, vagy már ők is csak elnézően mosolyogtak rajtuk, mint most mi, a kecskeméti színház előadásán? Bízzunk az emberekben, így hát inkább azt hiszem el, hogy már ott, akkor is némi gyanakvással fogadták a „művet”, már ami az irodalmi értékét illeti. Pedig hát, tulajdonképpen a modellek eleven emberek lehettek, annak a kornak a jellegzetes kisemberei, gyenge pénzű, felfelé törekvő apró polgárai. Hálásak is lehetünk a színháznak, mert ahogyan ezt a kedvesen jelentéktelen művet életre dédelgették, feldíszítették, — sőt, még nézőpontot is adtak a talpraesett keretjáték segítségével a Csókos asszony szemlélésére — az maga a felszabadult vidámság, erőltetettség nélküli, harsány komédiázás. Egy kicsit tükröt is tartott elénk a rendező és a színészek a darab ürügyén, melyben a múltból visszadereng az első háború utáni józsefvárosi kispolgár, a munkanélküliséggel, napi gondokkal, az „érvényesülés”, a karrier ábrándjával küszködő kisember egész szegényes, talmi élete, érzés- és gondolatvilága. Kortörténeti dokumentum is lehetne ez az operett, már ami a Zer- kovitz-muzsikát illeti. Mindenik „nagy szám” úgy összeforrott a húszas évek világával, s olyany- nyira a kor hangulatát sugározza, mintha valami történelemkönyvből ugrott volna elő. Udvaros Béla és a vidáman komédiázó együttes rendkívül szellemes, közös munkája az utóbbi évek egyik legstílusosabb, legfrissebb, leghangulatosabb operettfelújításává tette az előadást. A legapróbb szerepet, a legrövidebb néhány szavas alakítást is aprólékosan kidolgozták, s a néző kacagva ismeri fel a valamikori ligeti műszínkör előadásának döbbenetesen korhű feltámasztását a mostani bemutatóban. Petényi László felejthetetlenül kedves, mint délceg báró. Megvesztegetően bájos józsefvárosi primadonna Balogh Rózsa. Dévényi Cecília mint Rica- Maca orfeumtündér ragyogóan táncol, utolérhetetlen bájjal komédiázik. Józsa János tánca és játéka színvonalas. Pompás kabinetalakítást nyújt Mojzes Mária, valódi mesebeli főlakáj Szalma Sándor, s színészi eszközökkel, meggyőző alakítássá formálja Dorozsmai Pista alakját Balogh Győző, Gyulai Antal mint Kubanek hentes mutatkozik be sikeresen, ezúttal az operettszínpad világában. Az első felvonás díszlete különösen jól sikerült alkotása Borcsa Istvánnak, hitelesek Márton Aladár jelmezei és Rónai Pál vezénylésével vidáman, igazi korabeli dzsesszhangulatot árasztva játszik a zenekar. MaäAVAHöA ejtő dilemma: melyik fegyver élesebb? A csúfolódás. vagy az érvelés? Mert mindenképpen elfog a harci láz Alain Robbe-G rille t-nek_a Nagyvilág decemberi számában — kommentár nélkül — közölt szavai olvastán. (Az író több előadást tartott Budapesten, s ezekből „kivonatolták” megállapítása.!) Csúfolódásra ingerelnek teszem azt az ilyenek (egy regényt magyaráz): . a csapodár férj magáz- za magát. Ez az oka, hogy... visszatér Párizsba a feleségéhez — egy férfi, aki így beszél önmagával. nem hagyhatja el törvényes élettársát.” Így! Hogy eddig nem jöttünk rá! Holnaptól fogva az anya- könyvvezető nem csak azt kérdezi a vőlegénytől: „Akarod-e feleségül?” — hanem ezt is hozzáteszi: „Igéred-e, hogy sose fogod magad erkölcstelenül letegezni?” S azután bízvást kitehetjük minden otthonra a táblát: Tiszta udvar, rendes ház, makulátlan családi élet! De van itt még cifrább is: Robbe-G rillet Camus Közöny című regényét így „elemzi”: „Racionális érvekkel nem muRica-Maca és Viola Ede az első felvonásban. (Dévényi Cecilia és Józsa János.) ból is megélünk. Már az anyakönyvvezetőnél is bejelentettük magunkat, a tanúink: egy orvos és egy pincér ott vártak az elöljáróságon, amikor a készülő botrány kipattant, s szüléink végre annak rendje és módja szerint összeházasítottak bennünket. 'T’ alán öt-hat nap választott * el a kitűzött esküvőtől, amikor az elküldött novella megint elém került. Az Újság kölcsönkönyvtárába vittem visz- sza néhány kötetet, s ahogy leteszem őket a pultra, egy csomag friss Nyugat-példányon akad meg a szemem. Maxim Gorkij nevét látom; kíváncsian odahajolok, s egyszerre csak valami szikra csap át belém, minden idegem zeng-bong, Gorkij neve alatt ott van az, enyém s mellette a novella címe, melyet a pályázatra beküldtünk. Nem tudom, hogy sápadtam el, mit kiáltottam, kinek fogtam meg a karját, egyszerre csak nyolc-tíz ember állt körülöttem s én elcsukló hangon olvastam fel nekik a bírálati jelentést, amely háromszáz pályamű közül az enyémet találta a legkü- lönbnek. Átvettem a Nyugat ötmillióját. s a pénzen Becsbe utaztunk. A siker öröme nélkül szomorú nászút lett volna az. Segítséget senkitől sem várhattunk, otthon az üres rendelő, s ki tudja, merre vannak a paciensek, akikből megélünk. A siker azonban mindent bearanyozott. Hiszen most már én is isten voltam ifjú korom istenei közt, ezután kiadók versenyeznek a műveimért, s talán még a Nyugat címlapjára is felkerül a nevem. Nem tudtam türtőztetni magam. Bécsből egy harminc- oldalas levelet írtam Osvát Ernőnek, amelyben azon melegében kitálaltam magam, A napokban kezembe ke- rült ennek a levélnek a konceptusa. Vad, ostoba levél volt. Szegény Osvát, aki bírálatában egy bölcs ökonomiájú, életet ismerő, érett írót jelentett be! Nem elég, hogy a negyvenéves férfiú helyett egy gimnazistaképű suhancnak kellett kiadnia a díjat, még a koraérettségemből is kiábrándítottam. Hanem azért nem ejtett el mindjárt. Az írók elől eldugott, de hónapokon át kávéházazott velem, vesztegzár alá fogott, gyógykezelt, fertőtlenített, s megpróbált átnevelni. Sajnált engem, sajnálta azt, akiben sok vadhajtás közt egy tökéletes mű lehetősége is ott lappangott. Én, azonban megsértődtem. Elmaradtam a kávéházi találkákról, s éveik múlva más folyóiratokon át szivárogtam fel a nyilvánosság elé. ¥gy bukkantam fel a Nyu* gatban és így merültem alá. Abban a levélben azonban, amelyet Osváthoz írtam, volt egy furcsa, számomra ma már megmagyarázhatatlan sor: „Félek, hogy csalódni fognak bennem, írtam. Én, nem vagyok tiszta művész, s nem akarok csak művész lenni. Adósuk vagyok mindazoknak, akik úgy hányódnak, kallódnak, mint én, a magyarság veszendő erőinek. Mi szeretnék lenni? író, tudós? Talán nevetségesen hat,' ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.” Mire gondoltam akkor? Minden műfajt megpróbáltam, csak tanulmányt, kritikát nem írtam soha. Pénzem nem volt, az emberektől féltem; hogy képzeltem el az or- ganizátori szerepet? Nem tudom. A sors azonban szavamon fogott. .. Mintha azt a sok száz cikket, tanulmányt, amit azóta a világba szórtam, csak azért íratta volna meg velem, hogy a könnyű szavak roppant súlyára megtanítson. i Kubanek hentes és Hunyadyné, akinek a férje „gyáros” volt. (Mojzes Mária és Gyulai Antal.) gas igényű, színesen egyéni Borbíró Andrea koreográfiája. A tánckar pedig a rábízott feladatokat hibátlanul oldotta meg. Csáky Lajos Egy a sok közül Egy a sok közül: ez vagyok. kinek csak álma, s szive nagyobb, mint másoké. Kenyerem, vérem, nehezebben csillapítja éhem. Bő sugárral locsolgat a fény, érik bennem ritmus és remény, két karom két ekével rokon. tájat forgat a kunhalmokon. idegeim: áramhuzalok, barackfák közt élek, és halok. Munka lendít, tenyerem törik, felettem fű, pipacs őrködik, fecske hasít habkönnyű eget, tüdőm befog most minden szelet. karom kitárom — mit fény teremi, átfogni egyszer a végtelent. Nagy Istók István tatható ki, hogy a könyvben elkövetett gyilkosság szükségszerű. Az, hogy nagyon meleg van, és a napfényben megcsillan a kés pengéje, még nem elegendő ..(Hanem akkor mi? Hallga:) „A közöny hőse az irodalomban eddig nem használt passé compose egyesszám első személyében beszél ömagáról. Annál a személynél, aki ezt a beszélt nyelvi múlt időt használja, egyesszám első személyben, a gyilkosság egészen természetes, sőt szükségszerű.” Ezen már gúnyolódni sincs kedve az embernek. Az igazságnak tartozom azzal, hogy ennek az idézetnek a végén azért ott áll a Nagyvilág — egyetlen — kritikai megjegyzése, zárójelben. Ez a kurta szócska: Sic... Magyarul: Így... (Elvégre szóból ért az ember.) DE GÚNYOLÓDÁS helyett jöjjenek az érvek. Robbe-Grillet legfontosabb tételei a következők: „A modem regényíró is mond valamit, de nincs határozott mondanivalója, vagy pontosabban, maga sem tudja mi az.. (Kiemelések tőlünk.) „Nem magyarázni akarja a világot, sem nem bírálni, hanem kigondolni. Rá kell, hogy erőltesse magát a világra. Az ő számára egyetlen realitás létezik, a mű. A művön kívül nincs semmi.” „Haladó nézetei műveiben nem politikai szövegekben, hanem a forma szintjén jutnak kifejezésre, mivel alkotói munkája a forma szintjén tudatos. A formák természetesen maguktól adódnak az ő számára — ami a művek tartalmát illeti, ebben nem tudatos a tevékenysége” ......az úttörő irót nemcsak kora nem érti meg. hanem gyakran ő maga sem önmagát.” SZÁNDÉKOSAN a beszámoló szerinti sorrendben vettem az idézeteket, nehogy az a vád érjen, célzatosan „megkavarom” Robbe-Grillet-et Jól tudom persze. hogy az idézettel vissza is lehet élni. Sietek tehát kijelenteni. hogy a neves vendég nem csak ezeket és csupa ilyet mondott. Hangoztatta például haladó politikai nézeteit, s kijelentette, hogy híve az írói elkötelezettségnek. Ami pedig a modern irodalomról vallott nézeteit — egészen.— illeti, megállapításai rendkívül érdekesek, okfejtése világos, sőt megnyerő. Épp ez a baj Mert logikája hamis, esztétikája, filozófiája hibás. Ugyanis polgári. S hogy meg ne tévesszen, nem szabadna afféle jegyzetki'vonatként ömlesztve az olvasó elé dobni, hanem tüstént vitatkozni is kellene vele. Ráértünk volna inkább a januári Nagyvilágban olvasni Robbe-Grillet nézeteit, ba már a kritikájával nem sikerült idejében elkészülni. De vitatkozni okvetlenül kell. Lehet is. Csak egyetlen jellemző idézetet még: „A regényíró számára a forma a könyv tartalmának igazi hordozója. Ugyanez a történet egészen megváltozik, ha másképpen mondják el.” — Az utóbbi mondat szellemes, találó: az első mondatba foglalt tétel igazolásának azonban nem fogadható el. Még kevésbé igazolja az idézet folytatását: — ,,Az irodalomban az elbeszélés rnód- ia hordja a politikai és morális tartalom igazi jelentését.” Világos, hogy Robbe-Grillet, az „új regény” fő teoretikusa régi vakvágányon fut. Bármilyen tetszetős is. amit mond, alapjában véve mindvégig a marxista dialektikával szemben álló nézeteket ismételgeti a tartalom és forma kérdésében. Az előbbi szellemes „érve" a ml esztétikánk nyelvén így hangzik: a forma a tartalomra aktív hatást gyakarol. De ugyanakkor azt is valljuk, hogy — nemcsak a művészetben, hanem a természet, a társadalom és a gondolkodás valamennyi jelenségében — a tartalom mindig meghatározó a formával szemben. Ha viszont — mint állítja — a tartalmat illetően nem tudatos a művész tevékenysége, olyannyira, hogy gyakran ő maga sem érti önmagát, akkor mit alkotott! S mit ér, amit alkotott? Az is sanda érvelés, hogy az úttörőket koruk nem is értheti meg. Flaubertet hozza fel példának. De itt különbséget kell tenni a között, hogv az újítót nem érti kora, vagy pedig nem. akarja érteni — vagyis elutasítja. éppen mert ncgy.. is érti és veszedelmesnek találja. AZ EFFÉLE okfejtések —- ismétlem —, persze nagy hatással lehetnek, különösen az elméletileg vértezetlen olvasóra. Ne tárjuk hát oda egy tízegynéhány ezer példányban megjelenő, igen kelendő, s tekintélyes folyóirat hasábjain a nagy nyilvánosság elé — kellő cáfolat nélkül. Mester László CSOKOS ASSZONY „Kortörténeti“ operettfelújítás a kecskeméti színházban Ömlesztve
