Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
Nagyhírű vendégeink A pódiumról Németh László Galilei című drámájának nemes veretű mondatai hömpölyögnek. A hallgatóság lélekzetvissza- fojtva figyel. Két-három órán át. Még azok is, akiknek hátul már csak állóhely jutott. A szabadegyetem irodalmi előadásait a sorozat indulása ót. minden alkalommal zsúfolt ház fogadta az idén Kecskemétér A TIT és a városi tanács művelődési osztálya olyan programc állított össze, amely méltán keltette fel a közönség érdeklődé sét. Mai irodalmunk reprezentánsainak életművével ismerkeC hetnek meg a hallgatók kitűnő előadók — iradalomtörténészek kritikusok, egyetemi tanárok — segítségével. A program szerinti sorrendben: Darvas József, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Németh László, Nagy László, Lengyel József, Juhász Ferenc, Mesterházi Lajos, Veres Péter és Füst Milán munkásságáról lesz szó az idei évadban. Az első négy előadás már lezajlott. Az eddigiek alapján bízvást hihetünk a további sikerben is. Németh László évek óta súlyos beteg. Ritkán mozdul ki otthonról, vidéki szereplést köztudottan nem vállal. Kecskeméttel mégis kivételt tett, elfogadta a meghívást a szabadegyetem előadására, november 25-re. Az előadások többségén személyesen üdvözölhetjük az írót is. November 18-án Weöres Sándor látogatott el Kecskemétre feleségével, Károlyi Amy költő- nővel. Rossz időben, csúszós utón, késve érkeztek. A közönség mosolyogva hallgatta, amikor mentegetőztek, mert nem volt már idejük átöltözni. Kit bánt az? örülünk, hogy itt vannak épen, sértetlenül. Réz Pál irodalomtörténész bt* gasabbra azonban akkor csaptak a lelkesedés hullámai, amikor Weöres Sándor maga olvasott fel verseiből. Ízes szóval, emlékezetes csengésű hangján; bőkezűen, nem tekintve időre, fáradságra, meg-megtoldva újabb ráadásokkal. Nehezen szakadt el egymástól költő és hallgatóság. Forró hangulatú est volt, A felettél Fodor Zsőka szaS ezzel az irodalmi hagyományokban gazdag Kecskemét újabb nevezetes esemény színhelye lett. A XX. századi magyar irodalom nagy alakja, az elvonultan élő Németh László itt ülte meg negyvenéves írói jubileumát. Nem volt beharangozott, szónoklatokkal, bankettel cicomázott ünnepség. Nem készült rá maga az ünnepelt sem. Véletlenül jutott eszébe, az előadás előtt, beszélgetés közben, hogy 1925-ben ilyenkor jelent meg nyomtatásban első műve. Az az elbeszélés, amivel megnyerte a Nyugat pályázatát. A hírt lelkes ünnepléssel, s egy sebtében elökerített kosárka kecskeméti almával köszönte meg a közönség. tűnő, szellemes előadása önmagában is élmény volt. Fodor Zsóka és Forró Pál színművészek, a versek tolmácsolói viharos tapsot arattak. A legmavalata közben készült. Az ülő sorban: Károlyi Amy, Weöres Sándor, Réz Pál és Heltai Nándor városi népművelési felügyelő. Az alsó képen; Kristó Nagy István kritikus ét Németh László az előadói emelvényen. Immár csaknem három évtizede annak, hogy lehullott a magyar költészet egéről az egyik legragyogóbb csillag. József Attila rövid élete tragikus körülmények között, váratlanul hunyt ki. A fasizmus előretörésének idején a jövő kilátástalannak látszott. Nem hitte, nem remélhette, hogy megéri az igazságos társadalmat, az elnyomottak felszabadulását, az új kort, amelyért fiatalon valósággal elégett, összeroppant a közöny fojtogató légkörében, s 1937 decemberének egy hideg, reményeket hervasztó napján önmaga vetett véget életének. Betetőzése, visszavonhatatlan lezárása volt ez a tragédiának, amely a magyar költészet egyik legnagyobbja lelkében addigra már lezajlott. József Attila másfél évtized alatt, a serdülőkortól 32 évesen bekövetkezett haláláig, megjárta a magyar sors poklát, elszenvedte mindazt a gyötrelmet, amely az urak országának kisemmizett népét sanyargatta. Ismerte a parasztság életét, hiszen maga is volt „lelencgyerek” tanyán. A háború alatt gyakran utazott Szabadszállásra, ahol még ma is él rokona. De legjobban ismerte a város peremén élők kilátástalan nyomorát. És felismerte a munkásosztályban azt az erőt, amely egyedül képes megváltani nemcsak önmagát, hanem valamennyi elnyomottat: a nagybirtokokon sínylődő cselédeket, a falu szegényeit és az állástalanság rémével örökösen fenyegetett értelmiséget is. Súlyos időben adta fel c harcot, mert másoknál jobban látta, hová süllyedt az ország, s milyen katasztrófa fenyegeti. Hét-nyolc esztendőt kellett volna várnia csupán. Rövid idő még az ember rövid életében is. De akkor, a háború előérzetében, a munkásmozgalom súlyos vereségeinek idején úgy tűnhetett: minden elveszett. A költő hitt a jövőben, de a megálmodott jövő kivárhatatlanul távolinak tetszett, Ma a férfikor delén, alkotóereje teljében, éppen 60 évesen üdvözölhetnénk, ha köztünk élne. Az új világ, a dolgozók szabad hazája, amelyet várt, s megénekelt, valósó,g immár. Űj életre kelt ezzel a költő is. Versein lelkesedünk, szavain hinni tanul az ifjúság, s hősi élete példa mindannyiunknak. Költészeténi új költőnemzedékek nevelődtek azóta. Ö a csúcs, ahova csak fölnézni lehet, de ahova eljutni emberöltőnként is csak a legjobbak jutnak. Százezreket, milliókat hódított meg ebben a korban a vers. Szabadon, nagy célokért zenghetnek a költők. S megbecsülés övezi őket. Az ö születése napján ünnepeljük a költészet napját. Rá emlékezik ma. halálának 28. évfordulóján a proletár utókor. TÉLI FALU Megyek haza, megyek bozontosán, süpped alattam a hó, lépkednék hűségesen ismert lábnyomokra, de eltűntek a lábnyomok, éppen csak sejthető az út is, mintha szívem mellett csak emléke tántorogna. Vacognom kéne, mert fúj a szél dideregnem, mert félek, ez az a falu. melynek csak bennem van neve: a steril, könyörtelen táj csak fölnagyítja magányomat: megyek haza, s nem tudom, valaki rámismer-e? Az állomástól a házig kísérnek megrokkant téli fák: éles tündöklés a hófúvás fa'a. Szeszélyes változás a tél. szomorú, s derűs kép. mintha isten, vagy egy kisgyermek játszana, Ténagy Sándor Fehér húrokon Az árok felett egy száraz szamárkenyéren ökömyál-cérna kapkod, rúgkapál lobog serényen. Kis fehér zászlók. A természet kapitulál az ősz, a tél előtt — mondaná, aki romantikus, nekem azonban mást jelentenek ők. Nem az öröm vibrál fél bennem hanem valami oldódó szomorúság mikor a kérges szelek e fehér húrokon már az ősz dalait húzzák. Űjra és újra magához ránt az osztály, amelynek istálló-melegéből a hadból megtérő élet egyetlen intéssel elragadott; az osztály, amelynek ma is vérkeringésében élek elszakadni tőle nem tudok, nem akarok... Átlépem a megkopott küszöböket, fehér elvékonyult kezem elvész a hatalmas, barna tenyerekben asztalhoz ültetnek, tavalyi borral és férfias, kemény beszéddel biztatnak engem: Ha rólunk szólsz, ha nekünk énekelsz fehér húrokon zengjen az a dal, nem kell az olcsó siránkozás, csak az álljon mellénk, aki küzdeni akar. Csak az jöjjön közénk, akinek nem idegen a földszag, a trágya, a vasvillanyél. aki nemcsak szavakkal bíztat, de vérét is adja az értelmes holnapokért. .. Most egy új Krisztus hitével járkálok a nyárvégi mezőkön. A hervadozó tengeriszárakon ökörnyál lebeg. Előre köszönök a parasztoknak, s érzem üdvösségükért szó nélkül tűrném, hogy keresztre feszítsenek. Gál Sándor A költő új élete
