Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
Igazodni vagy vitatkozni? Az országgyűlés vitája a közvélemény érdeklődését iskoláinkra irányította. Az iskolareform sikeres végrehajtásának számos anyagi és szervezési feltétele van, de kulcsát mégis a pedagógusok tartják kezükben. Elsősorban rajtuk múlik, hogy célkitűzéseinket valóra tudjuk-e váltani. Az elmúlt években sokat javult az ország — és az országosnál is többet megyénk — pedagógusellátottsága. Ezt jelzi az a néhány napja közzétett rendelet is, mely megtiltja a képesítés nélküli nevelők további alkalmazását. Megyénkben óvónő- és tanítóképző intézet működik, így ezekből a szakemberekből „önellátók” vagyunk. Az egyetemek és főiskolák is egyre növekvő számtan bocsátanak ki végzett tanárokat. A közelmúltban az MSZMP K. B. Tudományos és Közoktatási Osztálya és a Magyar Úttörők Országos Elnöksége több héten át vizsgálta megyénkben az úttörőcsapatok munkáját, különös figyelmet fordítva a pedagógus pártalapszervezetek irányító tevékenységére. A vizsgálatot lezáró megbeszélésen legnagyobb vita a nevelők munkájáról alakult ki. Sok elmarasztalás érte az egyetemi, főiskolai marxista oktatást, melyet a felszólalók túlságosan elméletiesnek, elvontnak tartanak. Elmondották, hogy az iskolákba kerülő fiatal diplomások teljesen idegenül nézik az ifjúsági mozgalmat. A nevelő munkának erre a fontos területére egyáltalán nem kaptak felkészítést. Az új nevelőknek a tantestületben elfoglalt helyét azonban nemcsak előképzettségük, az őket kibocsátó intézetek munkája határozza meg. Legtöbben azzal az elhatározással indulnak a pályára, hogy megpróbálják gyakorlatban valóra váltani legjobb elképzeléseiket, tantestületük lendítő motorjává lesznek. Sajnos, ez nem minden esetben sikerül. Nagyon sokat ismerünk, aki szép csendben hozzáigazodott nevelőtestületének eddigi nem is mindig pozitív „hagyományaihozahelyett, hogy vállalta voUui a vitát. A pedagógusok vitatkozó kedvére nemcsak a tantestületeken belül van szükség. A társadalomban elfoglalt helyük, a szülőkkel való tömeges és közvetlen kapcsolatok számtalan lehetőséget ad arra. hogy részt vállaljanak pártunk politikájában, a marxizmus ideológiájának propagálásából. Ezt el is várjuk tőlük, ez kötelességük! Ne úgy tevékenykedjenek például a világnézeti nevelés érdekében, mint előfordult még a közelmúltban is, amikor a nevelő így érvelt a szülőknek: „Ne írassák be a gyerekeket hittanra, attól még meg lehet bérmáltatni.” Nincs szükségünk iskoláinkban látszateredményekre sem az oktatás, sem a nevelés területén. Abban, hogy a munkáját elvégző, de bátortalan, túlságosan „igazodó” nevelőből mellettünk érvelő, vitatkozó ember legyen, igen nagy szerepük van a pedagógus pártszervezeteknek. A jelenlegi szervezési rendszer, amikor egy-egy alapszervezethez több iskola nevelői tartoznak, hatékony munkájukat nemegyszer gátolja. Arra van szükség, hogy ahol ezt a párttagok létszáma megengedi, egy, vagy csak néhány iskola alkosson egy pártalapszerveze- tet, vagy legalább pártcsoportot. így sokkal gyorsabban eljut szavunk a tantestületekbe, és itt dől el tulajdonképpen a közoktatás sorsa. Nem könnyű dolog egyszerre három fő munkaterületen dolgozni. Mert segíteni, szervezni és ellenőrizni kell a nevelők eszmei fejlődését és nevelő munkáját; irányítani — elsősorban az ifjúsági szervezeteken keresztül — a tanulóifjúság nevelését; rendszeresen foglalkozni a szülőkkel, bevonni őket az iskola munkájába, összhangot teremtve az iskolai és családi nevelés között. Ennek az összetett feladatnak kell eleget tenniök pedagógus párt- szervezeteinknek, és ezért igen nagy a felelősségük az oktatási reform célkitűzéseinek megvalósításában. K. N. I. 1 A többieket már elszállá- solták. Mi ketten, hóri- I horgas makói cimborámmal, j Horváth Jancsival majd egy j hetes késéssel futottunk be a j század új állomáshelyére, a kis dunántúli faluba. Már köröztettek bennünket, s ugyancsak össze kellett szednünk minden ravaszságunkat, hogy kivágjuk magunkat a slamasztikából. A század zömét gépkocsikon hozták idáig, de akinek kerékpárja volt, azon kellett megtennie az utat, a közel kétszáz kilométert, az ország egyik csücskéből a másikba. Az út meglehetősen síkos volt, a harci járművek különben is összevágták, néhol a visszavonuló németek egymásba szaladtak, se előre, se hátra nem lehetett mozdulni tőlük. Okunk tehát volt a lemaradásra. Véletlenül a biciklim lánca is elszakadt, Jancsi persze velem maradt segíteni, miközben a többiek már messzi kerekeztek. Kifújtuk magunkat és csak azután kezdtünk tanakodni, hogyan is lesz tovább. Mert azt már régen megbeszéltük, hogy valamiképpen lemaradunk a csapatunktól és megpróbálunk deltkolni, azaz várakozni, hátha utolérne bennünket a front, akkor aztán valahogy átszivár- gunk a túloldalra. Hiszen az otthonunk most már végérvényesen ott van a front túlsó oldalán, s a szívünk, az eszünk is azt diktálta, hogy arrafelé húzódjunk és ne az ellenkező irányba, amerre parancsokkal kényszerítenek bennünket. Nem írom le részletesen egyhetes kálváriánkat, hiszen ez külön történet lenne. Elég talán belőle annyi, hogy egy ismerős tanítócsaládnál kaptunk menedéket néhány napra. Amíg a tábori csendőrök — jó szimatjuk vagy jó besúgójuk lehetett — ránk nem nyitották az ajtót. A papírjaink kifogástalanok voltak, ebbe nem tudtak belekötni, de azt mondták, szedjük fel sürgősen a sátarfánkat és menjünk a századunk után, mert ha még holnap is itt találnak bennünket, az isten sem mossa le rólunk, hogy katona- szökevények vagyunk. Akkor pedig a helyszínen agyonlőhetnek. S mivel a tanítóék kis rádiója sem sok jóval biztatott — éppen akkor mondta be, hogy a németek több Tigris páncélos kötelékkel „hídfőállást” létesítettek Dunaföldvárnál •— ismét a pedálba tapostunk és pár nap alatt befutottunk a megadott célba, a Rába- menti kis községbe. TV agy mesék árán — volt 1 ™ abban bokaficamtól pedáltörésig minden — és parancsnokunk némi jóindulatával meg- úsztuk a dolgot. De szállás az sehol. Sorra vettük a házakat, de akkor már tömve volt katonasággal minden hajlék. Estére mégis találtunk — csodákcsodája pont a falu közepén — egy módosabb portát, ahol befogadtak bennünket Katonafiuk már két éve oda van, s hetek óta nem kaptak tőle levelet. Minket faggattak a háború kimenetele felöl. S mi elmondtuk, amit tudtunk. Hogy Pesten harapófogóban van a német, tavaszra, ha minden jól megy, itt is vége kell, hogy legyen a háborúnak. Persze, hogy ezt megérjük-e, ki tudja? ... S haza miként jutunk, nehéz lenne megjósolni... fi alvány utalást tettünk viszontagságainkra. Hogy ez hatotta-e meg a háziakat, vagy csak a fiukra gondoltak, s egy kicsit őt látták bennünk, nem tudom. Tény, hogy a tisztaszobában vetettek ágyat nekünk és még vacsorával is megkínáltak bennünket. Már szinte éreztük a puha dunyha kellemes illatát, melegét, s a lefekvéshez készülődtünk, amikor kint szóváltást hallottunk. Egy tiszt nyitotta ránk az ajtót. Idegen volt, valamelyik másik fegyvernemtől való. — öltözzenek! — mondta ridegen, hátrafelé pislogott, ahol két karszalagos kísérője fogta el az ajtót. Szó nélkül hozzáláttunk az öltözéshez, hiszen kilátástalannak tűnt mindenféle ellenkezés. Jancsi, aki jó egy fejjel magasabb volt a főhadnagynál, azért megkockáztatott egy megjegyzést. — Nem mondaná meg a főhadnagy úr, hogy hol aludjunk? — Kimehetnek az istállóba, vagy ha ez nem tetszik, ássanak gödröt a falu szélén. A legénység elszállásolására ez a parancs, ha nem tudnák. Akkor éjjel az istállóban húztuk meg magunkat. Ott legalább jó meleg volt, nem úgy mint későbbi szálláshelyünkön, ahol egész télen át földrészért szalmán aludtunk jéghideg, fű- tetlen szobában. Mert azért a bajtársi könyörület mégis befogadott bennünket, egy kicsit összébb fogták a fekhelyüket a cimborák és ágyat szorítottak maguk mellett. Egymást melengetve vészeltük át a telet, s a későbbi reumákra, nyavalyákra eszünk ágában sem volt gondolni még akkor. A karácsony is ott ért bennünket, abban a kis dunántúli faluban, távol a szülői háztól. Rideg karácsony volt. A falu olyan volt, mint valami átjáróház, s az emberek félve húzódtak be kis házaikba. Mi meg csak sóhajtoztunk, folyton hazafelé szállt a gondolatunk. Földönfutóknak, hazátlan csavargóknak éreztük magunkat. Pedig tudtuk, hogy még nem is nekünk volt akkor a legrosz- szab, a legborzalmasabb. Hanem akiket a németek lövészárkot ásni vittek a főváros alá, s közülük sokan ott fagytak meg ásóval, kapával a kezükben a kegyetlen és kilátástalan munka közben. Vagy akiket bevetettek egy szál karabéllyal a kezükben a „haza védelmére”. S akik ott sínylődtek szinte reménytelenül a sötét lágerek mélyén, szabadulást sem várva. Hiszen hozzájuk képest mi még nem is panaszkodhattunk. Csak- hát a honvágy ne kínozott volna bennünket. J ancsi nemsokára egy kopott munkásruhát szerzett, s eldugta a holmijai közé. Nem adta fel a reményt, hogy tavaszra végképp hazajutunk. F. Tóth Pál Küwan a fanyáu színpadot ácsolnak Az éhet enyhítő táplálékot a tanító osztja szét, hol apró kanalanként kiselőadások, beszélgetések formájában, hol meg díszes nagytálanként: hosszabb színielőadások alakjában. Legtöbb munkát ez utóbbiak rendezése kíván, de egyúttal ennek eredménye látszik számára a legh áldatlanabbnak. Mert ugyan ki gondol arra, hogy hány éjjele-nappala megy rá a tanítónak, míg az előadáson a függöny felgördül és hány bíráló, sokszor lekicsinylő, sértő hang hallatszik az előadás után. És mégis csinálja. Az iskolás gyerekek viszik szét a meghívókat és a kézzé! írt szinlapokat. A szereplők nevei mind ismerősök, hisz azok maguk a színlaposztók. Vasár- és ünnepnapokon, mikor a korai csillagok feltűnnek az égboltozaton, a tanyai közönség elindul az iskola felé. Sokszor a városból, vagy a közeli faluból és a tanyaközpontból Is jönnek nézők. Ezek leg- többnyire hozzátartozók, vagy hivatalos személyek, öfe különCsend ereszkedik a tanyavilágra. Zúzmarás, nagy bajszú fák hirdetik öröknek látszó uralmukat. A górékban szárad a kukorica, száraik kúpokban emelkednek az ég felé. A házak ereszaljain paprikafüzérek lángolnak. A szőlővenyigék régen megkönnyebbültek víg nótát fakasztó terhűktől. Most betakarva szundítanak. A hosszú hideg a tanyai embert végleg beszorítja a mestergerendás házak szobáiba. A tanyai tanító meg most kezdi el igazán szántó-vető munkáját a téli világgal éledő kultúrmező- kön. Naponta, mikor az utolsó gyerekek körvonalai eltűnnek a százfelé kígyózó csapásokon, ő is elindul. Beszélgetni, agitálni, felvilágosítani, tanítani... ami éppen a legsürgetőbb. Mert ki is végezhetné el helyette azt a megszámlálhatatlan rétű munkát, amit kultúr- munkának tisztelünk. Ez a munka majd farsang táján éri el tetőfokát. de előtte és utána is kijut belőle bőven. Mert műveltségre élhess a tanyai ember!
