Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-05 / 261. szám

13(‘~> november 5, péniefc Műteremlátogatás Több erkölcsi-szellemi támogatást szeretnénk KECSKÉM ÉTI M űvésztelep. Bényi László festőművészt al­kotás közben érjük. Aranykáp- rázatban áll. Az ősz éretten ra­gyogó színei az ablakon bezú­duló fényözönben rendeződnek művé a vásznon. A csendélet majdnem „kész” már. Ritkán mozdul az ecset, s ha igen, ak­kor is szinte tapint, simogat. Mintha a művész szólna általa: „Pillanat — maradj még.” A tágas műteremben sok-sok jegyzet, vázlat köröskörül. Meg befejezett képek is. A barack­érlelő, nektárt csepegtető, ker­tes-homokos kecskeméti táj jel­legzetes színeivel, levegőjével. — Gyűjtőterületem, ahol a festői élményeket keresem, a piac, a zománcipari művek és a határ — mutat képeire Bényi László. — Nagyon szeretem a piac nyüzsgését, az érdekes ar­cokat. a színek elevenségét. Mi­kor Olaszországban jártam, Ró­mában is ez fogott meg. Az ut­ca, az árusok, az ágáló, ténfer­gő, vitatkozó, életvidám, roha­nó tömeg. Sok más úti progra­méin elesett, mert ettől nem bírtam elszakadni. Itt, Kecskeméten pedig a fe­lejthetetlen felismerés. Semmi­vel sem festőietlenebb például a piac, mint Rómában. Tessék — int a földön, falon sorakozó vázlatokra — mind kecskeméti élmény. EGYIK — csupán színfoltok­ban odavetett jegyzetéről ma­gyarázza. — Hajcsattárus. Előtte ez az élettelen, merev fej, lárvaszerű arc az asztalkán: a próbafigura. Rajta mutatja be portékája ki­válóságát. Körülötte a kíván­csiskodók. Ez a kendős. sötét foltalak egy öregasszony. Ismeri az öreg Rembrandt-ot? Mintha csak őt láttam volna a néni ar­cában. Külön skicceket is lop­tam róla — lapozza fel vázlat­füzetét a művész. Egyik oldalon ráncos képű. élénk, hunyori sze­mű, ámulón elnyújtott szájú öregmama fejét látjuk más-más perspektívából. MOST egy nagyobb alakú olajfestményre esik pillantá­sunk. — Égetőkemence a ZIM-ben. Lenyűgöző az ottani munka fér­fias keménysége, szervezettsége, fegyelmezettsége. Emlékezetes hatással volt rám, hogy mikor megálltam füzetemmel a mun­kásoknál, s igyekeztem elkapni egy-egy munkafázis mozgásvo­nalait, egyikük, aki hosszú al­kalmatossággal a kádat irányí­totta a kemencébe, csak éppen odavillantott rám. Már ez a íélrenézés elég volt ahhoz, hogy a kád odaütődjön, csak egy pi­cit, valami sarokhoz. Megvolt a selejt. Milyen összpontosított fi­gyelem, összedolgozás kell ah­hoz az alkotómunkához Is! VAN ezen a vidéken, művészi téma. Kitűnőek az adottságok is, hogy festők, szobrászok nyu­godtan alkothassanak. A M ű- vésztelepen folyó munka azon­ban elég visszhangtalan az itte­ni társadalmi életben. Nem érezzük, hogy műveinkre úgv rezonálnának. mint amennyi őszinteséggel, hittel létrehozzuk azokat... Hagyományaihoz és mai élénkségéhez. tartalmas funkcióiához képest nincs elég­re a köztudatban Kecskemét és környékének ez az értéke. Több erkölcsi-szellemi támo­gatás*' szeretnénk, mert semmi nem T-hpc-din annyira a művé­szi alkotókedvet, mint a kö­— Nemrég volt Bényi-kiállí- tás Kecskeméten... — Igen... Egy képet adtam el... Bencze Lászlónak is volt. ö így jellemezte: „Nekem volt eredményem: egy képet ellop­tak. ..” — Mi vajon az alapvető ok? Nem szeretik talán ebben a vá­rosban a művészetet? — Szó sincs róla. Nem a kö­zönséggel van baj. Voltam a színházi premieren. Ahol eny- nyi szépen öltözött, őszinte ér­deklődésű ember várja izgalom­mal a művészi élményt — ott a képeknek, szobroknak is van­nak értő, szerető patronánsai, vásárlói.. . Mint céloztam rá, a közvélemény rendszeres tájé­koztatása hiányzik. Annak ál­landó ébrentartása, hogy a Mű­vésztelep olyan kincse a város­nak, mint a vásárhelyieké vagy szentendreieké — az ottaniak­nak. .. Hogy Fényes Adolfnak szobra, neki és Iványi Grünwald Bélának emléktáblája van Kecs­keméten, a Művésztelepen — ez egy kicsit többre kötelezne! • Tóth István Az első negyedév végén A félhomályos folyosón alig nyolcan-tízen lézengenek. A délután 2-re rendelt csoport, Vizsgahangulat: furcsa egy­veleg szorongásból és remény­ből keverve. Valaki felsóhajt: — Még éppen tizenegyszer kell három év alatt ezt a druk­kot kiállni. — A main kívül — szólnak többen is —. mert még ennek sincs vége! Az esti egyetem három első osztályának' legelső beszámolója zajlik Kecskeméten. Két hónapi tanulásról kell számot adni. Témakörök: filozófiatörténet, az anyag és a tudat. Nagy tan­anyag. Még a legszorgalmasab­baknak sem könnyű. Jordán Má­ria sohasem hiányzott, most mégis lámpalázzal küzd: — Mert kevesebbet tanulhat­tam, mint szerettem volna — mondja. — Nemcsak ő. A tanul­mányi szabadságot sokan nem, vagy csak részben vehették ki. Az egyik pedagógusnak például azt mondták a felettesei, ami­kor kérte: Minek jelentkezett?! Dékány László még csak a feletteseit sem okolhatja, legfel­jebb a körülményeket. Terv- és munkaügyi vezető a Parketta­Születik a mű. (Pásztor Zoltán felvétele.) gyárban. Átszervezések miatt annyira megszaporodott a mun­kája éppen a múlt héten, hogy nem is gondolhatott szabadság­ra. Későn este az alvásból lo­pott el a tanulásra néhány órát. A beszámolóját Gyóni Lajos, az esti egyetem igazgató-helyet­tese elfogadta, most mégis szinte vigasztalhatatlan: — Így többé nem vágok neki vizsgának. Jó felkészülés — ke­vesebb izgalom. S csendesen hozzáteszi: meg­tiszteltetésnek tartja, hogy pár- tonkívüli létére felvették az esti egyetemre. Szégyellné. ha csalódást okozna. • > • A harmadik osztályban Horváth Béla tanár vizsgáztat. A görög materialista filozófu­sokról kérdezgeti a jelöltet: Thalész, Anaximenész ... — A legnagyobb? ... Aki fel­állította az anyag atomos szer­kezetének elméletét? — segít a tanár. Csend. Még néhány kisegítő kérdést kap a hallgató, de a vá­laszok határozatlanok, pontat­lanok. A jelölt végül is nagy lélegze­tet vesz. — Megmondom őszintén, na­gyon keveset tudtam az anyag­gal foglalkozni — mondja. — Hát ez, sajnos, látszik is — mosolyodik el Horváth elvtárs. — Egyezzünk meg abban, hogy két hét múlva újra találkozunk a pótbeszámolón. A következőt viszont. Szántó Istvánt, ezekkel a szavakkal fo­gadja: — Az elvtárs sókat és jól szerepelt a szemináriumokon. Jutalmul tömör kérdést kap: A munka szerepe a tudat kialakí­tásában. Ha világosan felel, nem is kérdezem tovább. A nap legnagyobb eseménye pedig az volt. amikor Bánhidi Károly lépett a bizottság elé az indexével. — Bánhidi elvtárs — mondta osztályfőnöke —, a foglalkozá­son tanúsított szorgalma, a min­dig alapos, kitűnő felkészültség jutalmaképpen nem kell beszá­molnia az eddig végzett anyag­ból. Elfogadom a beszámoló he­lyett a szemináriumi felelete­ket. A félévi vizsgán persze ilyet nem tehetek, de legyen ez biztatás addig is mindannyiuk- nak. Bánhidi Károly volt az egyet­len. akit ez a kitüntetés ért az évfolyamon. A folyosón körül­kapták a többiek és a kezét szorongatták. Kérdezem, hogy mennyit ta­nult. — Heti 10—12 ói-át. Minden este. — Jóízűen mosolyog, míg a többiekre néz: — Persze, könnyű nekem, nőtlen vagyok. Izgalom, megkönnyebbü­lés, tréfa, s egyszer-másszor balsiker közepett zajlott a ne­gyedévi beszámoló hétfőn az esti egyetemen. A napokban megtartják a járási székhelye­ken kihelyezett osztályokban, s a másik két évfolyamon is. Az idei tanév első tapaszta­latairól Harsányi Ernő elvtárs­tól. a filozófiai tanszék vezető­jétől érdeklődtem. — Nagyon megnőtt a hallga­tók száma az utóbbi években, de megnyugvással látjuk, hogy az oktatás színvonala nem rom­lott, sőt némileg javult. Készü­letlenül senki sem jött a be­számolóra, még azok se, akik­nek a feleletét nem fogadták el. A negyedév végi beszámoltatás különben önvizsgálat is a tanári kar számára. Figyeljük, hogy hol hézagosabb a hallgatók tu­dása, mire kell a jövőben job­ban ügyelni. Az esti egyetem kemény tanulást, sok időt követel a hallgatóktól. Mégis évről évre többen jelentkeznek, mert be­hatóan, magas színvonalon akar­ják megismerni a marxizmus— leninizmust. Akadnak, akik a nehézségek láttán elvesztik a kedvüket, bár csak kevesen. De miattuk sem enged az esti egye­tem a követelményekből. S a többség az első beszámoló ku­darcaiból is okulva, annál ma- kacsabbul veti magát a tanu­lásra. Nem is azért, mintha va­lamiféle közvetlen egyéni hasz­nuk származna az esti egyetem bizonyítványából, hanem, mert ahogyan az ember fokról fokra ismerkedik a marxizmus elmé­letével, úgy ejti rabul mindjob­ban logikus szépsége és igaz­sága. M. L. Bizottsági ülés a Rarlameniben zöny... — Miből alakult ki ez a vé­leménye? — Olyan apróság Is árulko­dik. hogy mikor a művész kis kofferjával, „felszerelésével” megérkezik ebbe a nagy város­ba, s érdeklődik, merre van a Művésztelep? — nehezen tud­ják eligazítani .. Meg kell ta­nulni, hogy a Mükertet kérdez­ze az ember... Csütörtököm az Országház Go­belin-termében dr. Pongrácz Kálmán elnökletével ülést tar­tott az országgyűlés jogi, igaz­gatási és igazságügyi bizottsága. Dr. Szalay József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke tájékoztatta a képviselőket a Legfelsőbb Bíró­ság munkájáról. A beszámolót követő vitában felszólalt Bartha János, Borka Attila. Gonda György, dr. Harrer Ferenc, dr. Molnár Erik, Oláh György és Pankovits Józsefné. (MTI) — Micsoda? Hogyan? — kér­dezte Prohorov meglepetten. — Miféle paragrafus ez? — Hazaárulás. — Az őrnagy átnyújtotta a letartóztatási vég­zést. — Olvassa el. és írja alá. Prohorov arca nyugodt volt, csak remegő keze árulkodott iz­galmáról. Ügy rezgett kezében a papír, mintha száguldó vonat fülkéjében olvasná. — Ez félreértés — mondta tompa hangon Prohorov. —. Ez bizonyára valami félreértés... — Majd kivizsgáljuk — szólt halkan Roscsin. aki Prohorov háta mögött állt. Prohorov megfordult. Tekin­tetük találkozott. ... Már egészen besötétedett. Prohorov köztem és Roscsin kö­zött ült az autóban. Hallgatott és egyre csak mercer nézett előre, túl az utón. túl a fény­szórók pásztáján, az éjszakába. A kémelhárítás munkatársai konspirációs okokból a „Jezsui­ta” fedőnevet adták Prohorov- nak. Ez a név véletlenül szüle­tett meg, de úgy tűnik, rend- rívül illett rá. 1964. október 2-án, éjjel, a „Jezsuita” már lem volt többé. Helyette megie- ent Anatolij Prohorov vizsgá- ati fogoly. (Vége.) Kuprin mellélépett, megfogta a karját és kinyitva az ügyele­tes ajtaját. így szólt hozzá: — Anatolij Jakovlevics, ké­rem, menjen be ide egy pilla­natra. Prohorov belépett a szobába. Pillantása a nyomozó-őrnagy vállapjának kék szegélyére esett. — Anatolij Jakovlevics Pro­horov? •— kérdezte az őrnagy. — Igen, miért? — Lesz szíves az okmányait... Prohorov átnyújtotta személy­azonossági igazolványát. — Anatolij Jakovlevics Pro­horov, született 1922-ben — ol­vasta fennhangon az őrnagy. — Minden egyezik — mondta Ros- csinnak. Roscsin ránézett Prohorovra. Már egy éve éjjel-nappal csak erre az emberre gondol. Már egy éve beszélget, vitatkozik ve­le, tanulmányozza, reményke­dik és csalatkozik reményeiben, beleéli magát lelkivilágába. Már egy éve tart ez a láthatatlan párbaj. Most először látja éle­tében. — önt, Anatolij Prohorov, a katonai főügyész helyettesének végzése alapján letartóztatom és a büntetőtörvénykönyv 64. paragrafusa értelmében vád alá helyezem. mely feljegyzéseket állandóan magánál őriz, s nem bízza sem­miféle rejtekhelyre azokat. Kuprin úgy játszotta az orvos szerepét, mint egy hivatásos szí­nész. Nem azonnal ment oda Prohorovhoz. hanem előbb kö­rüljárt, beszélgetett a betegek­kel, egyiknek megtapogatta a gyomrát, másiknak kiölttette a nyelvét, mormogott valamit la­tinul és feljegyzéseket eszközölt a noteszében. — Prohorov? Igen, hm, igen... — Megállt a sovány, csontos ember mellett. Hátrafésült fe­kete haj. Szúrós szem. Abszo­lút nyugalom. — Hát elmegyünk Moszkvába, Prohorov! Leszerel. Az analízis elég komoly, kezel­ni kell... Tizenöt peix múlva már lépe­getett is lefelé a lépcsőn Pro­horov, kezében bőrönddel, scsak nagynehezen tudta leplezni örö­mét azon, hogy ily ragyogóan sikerült a környezetét félreve­zetnie. . XXIII. — Nem fogjuk tudni megen­ni — tiltakozott Roscsin —, sok ez. — Nem sok — mondta Kup­rin. — Ne felejtsd el. ez már öt embernek szól... Estefelé értünk Jaroszlavlba. Az államvédelmi szervek helyi parancsnokságától két nyomozó csatlakozott hozzánk. Megbeszél­tük a letartóztatás tervét. Pro­horov a kórteremben van a töb­bi beteggel együtt. Nem helyes, ha ott tartóztatjuk le — kezdőd­ne a fecsegés, elsírja majd, hogy milyen beteg, követeli, küldjék Moszkvába, specialistához. Elha­tároztuk, hogy Kuprin egyedül megy a kórterembe, s orvosnak álcázva magát közli Prohorov- val. hogy döntés született arról, miszerint Moszkvába irányítják, s egyidejűleg ellenőrzi, nem „fe­lejt-e” valamit Prohorov az éj­jeliszekrényében. Könnyen fel­tételezhető ugyanis, hogy né-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom