Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-28 / 281. szám

— Olvasd el a Jungfrau-t. Rájössz majd, miért ajánlom. Feleségem mondta ezt alpesi üdülésünk ötödik napján, ami­kor a nyárhoz nem illő őszies, ónos eső szobában mai-adásra kényszerített bennünket, s a magunkkal vitt könyvek olvasá­sával űztük az unalmat. Miután végére értem Bogomil Rajnov bolgár író kitűnő no­vellájának, kérdezés nélkül is tudtam, miért kellett elolvas­nom. Egy vállalkozó szellemű pin­cér magatartásának, karrierjé­nek történetét tartalmazza a mű. A svájci Alpokban penziót nyitott, amelyben csodaszép sze­relmével, a házasságkötéssel hi­tegetett Jungfrauval együtt lá- tástól-vakulásig dolgozott. A penzió fellendítése céljából az általános erkölcsi normák fel­rúgásától sem riadt vissza a tu­lajdonos. Elnézte még azt is, ha kéjenc és jó pénzű turisták erő­szakoskodtak Jungfrauval, sőt, elő is segítette, hogy szerelme — az üzlet, a vendégforgalom érdekében — odaadja magát ne­kik. Végül Jungfrau megtébo- lyodott, s a penzióstól elhagyva, virágárusítással tengette életét. Ha idehaza olvasom a novel­lát, nem hat úgy rám, ahogy hatott odakünn, az Alpokban. Ott „érzékelhetőbbé” vált szá­momra, mert hasonlóságot fe­deztem fel cselekményének kör­nyezete, a svájci, és üdülésünk színhelye, az osztrák alpesi he­gyek között. Főként pedig azért volt rám különös hatással, mert a tőkés világ törvényeinek, mo­ráljának az érvényesülését — ha más variációban is — ha­sonlóképpen illusztrálta szállás­helyünk tulajdonosának, a stá­jer penziósnak és családjának az élete is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a mi penziósunknak a — persze, az általunk ismert — tettei azonosak voltak az írás­műben szereplőiével. Hasonló­ság azonban könnyen felfedez­hető volt abban a már-már em­bertelennek tűnő hajszában, küzdelemben. 'en lehetőség „megfogásában . aminek nap nap után a tanúi lehettünk mindannyian, s amit a panziós­ról innen-onnan hallottunk. Vendégfogadó dinasztia sarja; a penzió szobányi, s hali­nak csak jóindulattal nevezhető előhelyiségében a falra függesz­tett fényképek egyike az édes­apját, az egykori tulajdonost, joviális öreguras pózban, még a harmincas évek táján, s még népes vendégsereg között ábrá­zolja. A család rézlemezből ko­vácsolt címere (mellső lábával kalapácsot tartó oroszlán, kö­rülötte dongó szúnyogok) arra utal, hogy az őslakók legelőke­lőbbjei közt szerepelt a család. Korábbi tekintélyüket sejtette az is, hogy a panziós tavaly még polgármestere volt a kis falu­nak. A gleccserveszélyre intő, s 1964. februárjában keltezett gé­pelt figyelmeztetés alatt e tiszt­ség viselőjeként még az ő neve szerepel. A figyelmeztetést min­den szoba parányi toilette-tük- re alatt elhelyezték. Nyilván propaganda célból, a penziós tekintélyének a külföldiék előtt való növelése végett. Ez abból is kiderült, hogy még jogtala­nul is otthagyták, mivel a pen­ziós — tavaly ősz óta már nem első ember a falucska közigaz­gatásában. Egy nyugatnémet tu­rista nem kevés önteltséggel tá­jékoztatott erről. Nem mondta, de több mint gyanítom: az ő emberük már a polgármester. Mert észlelhető volt, hogy még ebben a hatvan-hetven házból álló, s télen a sízők tízezreit vonzó falucskában sem csekély a nyugatnémet tőke beáramlá­sa és befolyása. Előnyösebb helyen, a hegy lá­bának fekvő kies lejtőn emele­tes, hatalmas üvegfalú étterem­mel rendelkező, szupermodem szálloda áll, a közelében egy hasonlóan korszerű és csábító kisebb — s mindegyik nyugat­német tőkéseké. A két vendég­látó létesítményhez képest úgy festett a mi régiveretű, húsz­egynéhány szobás szállónk, mint paloták mellett a vityiló. Ennek lehetőségei közt vívta könnyen szemlélhető küzdelmét a penziós és családja. A hetvenen túl tipegő nagymama a konyhában az élel­miszerporciók adagolásával fog­lalatoskodott kora reggeltől ké­ső estig; a jó ötvenes, és soha­sem — még ránk, külföldi ven­dégekre sem — mosolygó meg­termett asszony hol a tűzhely körül tűnt fel, hol a raktárban serénykedett; aztán bevágta magát a Furgonba, s elhajtott valamelyik távoli faluba bevá­sárolni. Délután ismét a pen­zióban ügyködött: felügyelt, di­rigált, és — a késő esti órákig nem pihent percet sem. A második és harmadik iksz között tartó leánya maga volt a megtestesült kiábrándultság. — Nem csúnya lány, de a morcos­sága miatt szép sem. Mintha nem is ő lett volna az a 16—17 év körüli bájos bakfis, akit az egyszerű étterem falára dekorá­ciónak kifüggesztett fénykép, sítalppal a lábán, még boldog­nak, vidámnak mutat. Ö egyéb­ként nem a penzióban dolgozik, hanem a falu idegenforgalmi csecse-becse boltját vezeti. Nem nagy forgalmat bonyolíthatott le, mert többször láttam nap­közben is a penzió táján tét­lenkedni. Mintha mindig dühös lett volna valakire, vagy vala­mire, állandó feszültségben élt, s nyilván ezt levezetendő, gyak­ran beugrott a család Skodájá­ba, elrobogott a száz méterrel alacsonyabb fekvésű völgyben szerénykedő — még a ferene- jóskás időkben épített — vasút­állomásra, hogy félóra múlva önmagát űzve, saját maga elől menekülve, a korábbi hangula­tához hasonló lelkiállapotban térjen vissza. Évek óta eladó­sorban van már, de itt, a falu­ban — „kollektív szemünk” megállapította — legfeljebb a kedves, bohókás tanító jöhetne számításba, ha nem volna nála néhány évvel fiatalabb, s fő­ként, ha nem kis summával társulni is tudna a penzióhoz. Mert az kellene ide, pénz, a földszintjét még terméskőből, az emeletét már fából épített vendégfogadóhoz — tőke a kor­szerűsítésére; különben ha meg­kezdődik a síszezon, a nagy pénzű turisták mind a pompá- sabb szállodákban kötnek ki. Ennek gondja látszott szün­telen a tulajdonoson is. Túl az ötvenen, szépszál férfi, akit oly rideggé tett már a felszínen maradásért folytatott töprengés, lótás-futás, hogyha obligációból nagy ritkán mosolyt erőltetett az arcára, jobban tette volna, ha morc marad. Arcizmainak nem a szív diktálta játéka minduntalan fintorrá torzult. Egyszer beszélgetésbe elegyedett velem, a magyar borok minő­sége és ára iránt érdeklődött, s miután kielégítettem kíváncsi­ságát. az alpesi életkörülmé­nyek, valamint egyéb dolgok felől próbáltam tőle tájékozód­ni. Látszott azonban rajta, hogy gondolatait más, feltehetően az aznapi bevétel, s a másnapi üz­letmenet foglalkoztatja, abba­hagytam hát a kérdezősködést. A minden garasra, schil- lingre áhító kalmárszellemére jellemző, hogy naív fogással is próbálkozott velünk. Első nap, miután üdvözölt bennünket, többször felhívta a figyelmün­ket. hogy az előző magyar tu­ristacsoport — amely azután Becsben is időzött négy napot — a hírünkhöz méltóan min­den este nagy mulatóst csapott a penziójában. Így akart min­ket is „hasonló” dáridóba ug­ratni, azért, hogy nála hagyjuk a költőpénzünket. Persze, nem hittük el neki honfitársaink mulatozását. Mert hol van az a magyar turista, aki ilyen is- tenhátamögötti — bár a tájat tekintve rendkívül szép — he­lyen elveri a két hétre kapott 200 schillingjét, hogy utána üres zsebbel állítson Bécsbe, ahol legalább egy Orkán-kabátot is akar venni? Kudarcát látva, többé nem sokat hederített ránk — de an­nál inkább felhívta magára a figyelmünket. Már reggel 5-kor, kellemet­len hangzavartól felriasztva, lát­hattuk. Közvetlenül a penzió előtt kisebb fajta villanymeg­hajtású, s egy tónyi béka bre­kegéséhez hasonló hangot adó betonkeverővel bíbelődött; hat órától segített a penzióját reno­váló kőműveseknek, aztán át­öltözött, valahova elautózott áruért, majd az üvegajtajú szűk kis irodájában könyvelt, szá­molt, az ebédnél „megeresztet­te” a vendégeknek a már em­lített obiigát mosolyt, délután k őmöves-cuíágerré vedlett is­mét (megspórolta a napszámost), később a pincében felállított régi kazánt reparálta, s még este 10-kor is talpon volt, már divatos öltönyben, hogy hátha .betéved valaki a pincében be­rendezett méregdrága és roman­tikusnak szánt, de inkább ósdi bárjába. (Tíz nap alatt csupán egyszer jött benne össze egy négytagú bécsi társaság.) Hiányos volna a családi kép, ha nem ejtenék szót a há­rom cselédről, vagy ha úgy tet­szik, alkalma-?'’' tról. Kä tehén, amolyan harmincas, pártában maradt erős stájer lány már bennfentesnek számít a család­ban. Több mint tíz éve dolgo­zik a penzióban. Ö nyit kora­reggel, ő zár késő este, minde­nütt ott van, kissé hajcsár is, de inkább igavonó, mindenes, aki — behatóan érdeklődött tő­lem: igaz-e, hogy Magyarorszá­gon nyolc óra a munkaidő? Gertrud, a tizenkilenc évével, a butuska fejével, aránylag még vidáman éli a kezdő alpesi pin­cérlányok monoton és robotos életét; Grätchen, egy Graz kör­nyéki faluból származó paraszt­lány, a takarítónő (többször észrevettem) időnként elcsen valamit a konyhából, s eldug­ja az emeleti folyosó félhomá­lyos zugában álló szekrényben tartott törlőrongyai közé, hogy alkalmas pillanatban elfogyasz- sza. (Egyébként nem győzött hálálkodni, amikor minden reg­gel megkínáltuk a magunkkal vitt demizson borból, s tábla szalonnából.) A három lányt csupán a két vasárnap délutánján, de csak kettő és négy között láttam nem munka közben; a manzárd (azaz padlás-) szobájuk ablakából bá­multak az Alpok fenséges csú­csaira. Kirívó volt a hegyek látványa és a sorsuk közti el­lentét. Azt hiszem, Ra.inov mind­egyikükről tudna ! ' a Jung­frauhoz hasonló no '!át. Tarján István IS felszabadulás előestéje Kecskeméten Hóesés Lehi t a hó, a friss parázs — a röppenő víg pihetánc. Ügy játszott csak. mintha kedves játékkal babrál a gyermek — piszkálta bőrömet előbb, majd bátor lett és vakmerőbb, szemembe vágott szemtelen módon — tán, hogy kedvem legyen - ruhámba bújt, a sál közé s mi lett belőle? Furcsa lé, mely lefut és megdiderget s csiklandozva csordogál lejjebb. — Te fiú, a fát meg ne rázd, tiszteld a korom legalább! Mert lásd, nekem e tiszta táj olyan jó, mulasztja mi fáj, emberré tesz és nyugtat újra. hogy hitemet el ne fújja játszi röpke szél... Mert ember az, ki megbotolva, csendben valahogy mégis talpra áll, s az igaz útra rátalál. F. Tóth Pál ŐSZ élő fasizmus értelmetlen tom- bolását. kegyetlenségét, s bemu­tatja azt a hősi küzdelmet, ame­lyet a baloldali erők vívtak a város megmentéséért. Ugyanak­kor először ismerteti összefog­lalóan a várost felszabadító szovjet csapatok harcait, s a fel­szabadítók önfeláldo­zó hősiességét. Érdekesek már a fe­jezetcímek is. Jól ér­zékeltetik ennek a tu­dományos igényű, s ugyanakkor olvasmá­nyos munkának eré­nyeit: Rendkívüli ál­lapot; Mi történt ok­tóber 10-én? Kecske­méti a felszabadítók között, Két ember mártíromsága; Kom­munisták, baloldaliak letartóztatása; Rabol­nak a németek; Ok­tóber 15.; Szervezke­dés a város megmen­téséért; A kiürítés; Kecskemét felszaba­dult. Több mint két év­tized telt el a véres napok óta. de ez az első átfogó munka a történelmi sorsfordu­lóról. Nagyon érde­kes és tanulságos ez a rövid tanulmány, amelyről az olvasó úgy érzi, talán egy nagyobb lélegzetű munka váza. Jó szol­gálatot tett vele a Magyar Honvédelmi Sportszövetség Bács-Kiskun me­gyei elnöksége, hogy vállalta a kiadását. M. U lömbakác robban, sugarak -lyujtózsinórja füstölög. Kéjenc nyárfák között a stran cement-rongyokba öltözött. Villogó idők intenek csíkokkal vasalt égen át... Gyúródnék kihűlt fellegek, mint levetett fürdőruhák. Hatvani Dániel pillanatig védekezésről ábrán­doztak, a hadiszerencse megfor­dításáról, s ennek az ostoba áb­rándozásnak hajlandók voltak odadobni egy nagyvárost, egész lakosságát és minden értékét. Ezeket a napokat eleveníti meg dr. Welter Dániel. Doku- : mentumokat sorakoztat fel, a i szemtanúk hiteles visszaemléke- í zéseivel bizonyítja a végnapjait már az uralkodó osztály is igye­kezett legalább menteni, ami menthető, s legfeljebb a mene­külésre gondoltak, itt az utolsó „Hirdetmény a polgári lakos­ság teljes hátravonásáról. A m. kir. kormány elrendelte a polgári lakosságnak az ellen­ség által veszélyeztett területről való átmeneti teljes kivonását...” Hátborzongató sorok. Még ma is megdermed az ember, ahogy ol- iracca "Perliff több mint _______ ké t évtizede elmúlt az az iszonyat, amit ezek a szavak keltettek 1944. októberében. Kecskemét tornyai­nak sziluettje és az idé­zett hirdetmény fotó­kópiája látható dr. Weither Dániel most megjelent tanulmányá­nak borítólapján. A ta­nulmány címe: A fel- szabadulás előestéje Kecskeméten. Három hét eseményeit foglalja össze mindössze két ív­nyi terjedelemben a szerző, rendkívül szí­nesen. érzékletesen, számos eddig ismeret­len dokumentum fel- használásával. 1944 októbere Kecs­keméten kiváltképp sú­lyos időszak volt. Sú­lyosabb, mint addig bárhol másutt a fel­szabadult országrésze­ken. A város az ellen- forradalmi terror egyik fő fészke. Nemcsak 1919-ben. hanem a fa­sizmus végnapjaiban ie Cl amilí-rvr mádlltt

Next

/
Oldalképek
Tartalom