Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-28 / 254. szám

/ Í98S. ftfiiéKér 58. esutoríofi 5. oldal Mire kíváncsiak fl szellemi „szolgáltatás“ sokrétű munkája a megyei könyvtárban apró cédulái AZ EMBEREK? Mottón Cík is beillene, amit Kovács Pál mondott a beszél­getésünk végén: — Ha a könyvtáros az olva­sóit szereti, becsüli, akkor kor­szerűen kell kiszolgálni, tájé­koztatni őket. A Megyei Könyvtár raktárá­ban vagyunk. Nyolcvanezer kö­tet könyv. Régi és új folyóira­tok, újságok. Csend. Pista bácsi, a „vete­rán” könyvtáros olyan halkan megy el mellettünk, alig vesz- szük észre. Polcok, könyvek. Katalógusok, tornyosuló iratok, tervek, statisztikák, a könyvkö­tőműhely halk zaja távolabb­ról, valahol telefon csörög. A KATONA JÓZSEF Szín­házban hétfőn este az évad első zenekari hangversenyén jelen­tős nemzetközi kulturális ese­ménynek voltunk tanúi. A most induló magyar—török kulturá­lis kapcsolatok ‘során hazánkba látogatott Suna Kan hegedűmű­vésznő első ízben Kecskeméten mutatkozott be a magyar kö­zönségnek. Jelen volt a hang­versenyen a török követség né­hány tagja, többek között Ne- dim Erincer követ és Juksel Tamtekin követség! titkár. A meghívó szervet, a Kulturális Kapcsolatok Intézetét, Granasz- tói György képviselte. A HANGVERSENYEN W. A. Mozart művei szólalták meg a Budapesti MÁV Szimfonikusok zenekarának előadásában. Erdé­lyi Miklós karnagy vezényleté­vel. A műsorban a Varázsfuvo- la-nyitány, a G-dúr hegedűver­seny, a klarinétverseny — Ba­lassa György közreműködésével — és a C-dúr („Jupiter”) szim­fónia hangzott el. Mozart alkotó zsenijének nagysága tisztán áll a mai ze­neértő előtt. Nem a könnyed, finom, derűs rokokó udvari muzsikust látjuk benne — mint ezt sokan és sokáig hitték — hanem a nagy összegezőt, a klasszikust, aki az élet sokolda­lúságát — a jó kedvtől a tragi­kumig terjedő széles skálán — az egyetemesség szintjén tudta zenében megfogalmazni. A hét­— Tessék mondani: mikor született Kun Béla? — A századforduló iparáról írok szakdolgozatot. Milyen anyagot tudnának adni? — Melyik a világ legnagyobb könyvtára? Tanulmányt érdemelne, mire kíváncsiak az emberek. — Minden kérdésre választ adnak? — kérdezem Kovács Pál helyettes könyvtárigazgató­tól. — Sokszor nem is könnyű. De végül is sikerül. Egy nagy szekrényt apró cé­dulák töltenék meg. Mik ezek? — Folyóiratcikk katalógus. A Szabó Ervin Könyvtárban lát­fői koncert — terjedelmében kissé szokatlan — műsora ezt a Mozartot állította elénk ma­gas színvonalon. A ZENEKAR az utóbbi idők egyik legjobb produkcióját nyújtotta Kecskeméten: ha adódtak is kisebb hibák, egé­szében igen szépen, stílusosan és lelkesen muzsikált. Erdélyi Miklós pontos, zeneileg koncep­ciózus dirigálásával igazolta előttünk azt a rangot, melyet zenei életünk élvonalában az utóbbi évek folyamán szerzett meg és jelenleg betölt. Balassa György a mű biztos ismereté­ben, szélsőségektől mentesen tolmácsolta a klarinétverseny gyönyörű magánszólamát. A legnagyobb meglepetést a nálunk eddig névről sem is­mert kiváló hegedűművésznő: Suna Kan szerezte. Nagy tech­nikai tudással rendelkező, eu­rópai kultúrájú hegedűst ismer­tünk meg benne. KÖZÖNSÉGÜNK érzékeny reagálása, s az előadókkal való j jó kontaktusa, mely magára a produkcióra és végső soron a hangverseny egészének sikerére is visszahatott, zenei életünk belső, minőségi fejlődésének újabb, biztos jele. összegezve elmondhatjuk, hogy a hétfői koncert méltó kezdete volt az 1965—66-os, még további sok szép élményt ígérő nagyzene­kari sorozatnak. Kör bér Tivadar | tam először ilyet. Mondtam, jó lenne ez nekünk is. Nézzük csak közelebbről. Minden kis kartonlapon egy-egy íróról, műről, művészről, egy- egy irodalomelméleti kérdésről, stb. szóló cikk, tanulmány, fel­jegyzése. Lássunk egy példát. Váci Rli- hály. Róla a következő helye­ken olvashatunk ismertetést, tanulmányt: Kritika: 1964. 9. sz. Magyar Nemzet, 1964 . 5. 31, Népszava, 1964. 5. 25, Élet és Irodalom, 1964. 26. sz. Űj Írás, 1964 . 7. sz. Kortárs, 1964. 8. sz. A könyv 1964. 5. sz. Kortárs 1963. 4. sz. — Értem. Akit tehát köze­lebbről érdekel Váci költészete, az az itt felsorolt, cikkeket ki­kéri, elolvassa. — Igen! Érettségizők, szak- dolgozatot írók, TIT-előadók, tanárok részére mindinkább nél­külözhetetlen segítséget jelent. — Most új munkába fog­tunk — folytatja Kovács Pál —, kiterjesztjük gyűjtőmunkánkat a mezőgazdaság, a pedagógia és a filozófia területére is. mivel ezek iránt erősen megnőtt az érdeklődés. Ezekkel a cédulákkal mennyi munkától kíméli meg magát az érdeklődő. Eszembe jut, hogy egyszer a szocialista realizmus­ról kellett előadást tartanom. Kerestem hozzá anyagot. Na­pokig kerestem. Most itt kinyi­tom a fiókot az Sz-nél. Meg­van. Csehi Gyula. Illés Béla, Király István, Héra Zoltán, Gondos Ernő, Fagyejev, Erdős László és mások írta erről a kérdésről ekkor és ekkor, ta­lálható itt és itt. — És ez a rengeteg cikk meg­van itt a könyvtárban? — Hogyne, természetesen. Van itt cikk a verselemzés­ről, verstanról, giccsről, magyar és külföldi, régebbi és újabb írókról, költőkről, festőkről és más művészekről, a különböző népek irodalmáról, stb. Felso­| rolni sem lehetne. Amit itt je­lezni tudunk, az egy csepp a tengerből. Elismerően mondom: — Nagy munka lehetett mindezt összegyűjteni s gondolom nem kisebb folyamatosan kiegészí­teni, rendszerezni. Csendes félmosoly a válasz. — Annak örülünk, hogy az olvasók megdolgoztatnák ben­nünket! Varga Mihály Nagyzenekari Mozart-hangverseny J. GOLOVANOV •DOKUMENTUM HTEQ CNVE XVI. — Nos. rendben. Nem lénye­ges. — Prohorov egy másodper­cig gondolkodott. — Nem fon­tos. Nagyon kérem, legyen a segítségemre. Hirtelen egész más hangon kezdett beszélni, gyors, heves, suttogó szavakkal, körülnéze­getve. lihegve, mint aki rohan: — Fogságban voltam ... Fran­ciaországban élnek a barátaim. Sklyton, a Szokolnyiki parkban rendezett kiállítás ügyintézője, ismer engem, megígérte, hogy felhív telefonon, de nem hí­vott. Hihet nekem, én lágerben ültem sokat szenvedtem a kom­munistáktól. — És nekem mi közöm van ehhez? — érdeklődött ..Cathe­rine”. — Hallgasson meg! Vannak barátaim, segíteni akarunk ma­gának, a hazájának. Olyan ér­tesüléseim vannak, ami érde­kelheti Önöket, biztosan érdek­li. És ez csak a kezdet, aztán jön a folytatás. — Én kozmetikai cikkekkel és illatszerekkel foglalkozom, hallani sem akarok ezekről a dolgokról. Prohorov megragadta a kar­ját: — Magának nem is kell tud­nia semmiről. Kérem, továbbít­sa ezt a levelet Sklytonhoz vagy Borjatyinszkiihez. akár a kö­vetségnek is átadhatja. Egy cso­mó rajz. ábra van benne, tele­fonok, nevek és a címem. Ért­sen meg. most nem kérek pénzt, de kérem, hogy bízzon bennem. — Nem veszek át semmit, értse meg végre! — Na jól van — és Prohorov arca megrándult. Gyorsan elő­vett zsebéből egy levelezőlapot és kettétépte. — Ha ön vagy másvalaki mégis látni akarna, ezzel jelentkezzen nálam. Ana- tolij gyorsan „Catherine” kezébe nyomta a levelezőlap felét, a másik felét meg zsebébe süly- lyesztette, gyorsan megfordult és elindult a Gorkij utcán a Be- lorussz pályaudvar felé. „Hát igen, semmi kétség. Pro­horov kém” — gondolta magá­ban Roscsin. miután ismételten elolvasta „Catherine” jelentését. A telefon csöngött Roscsin felvette a kagylót: — Arra kért. hogy értesítsem, ha a nénémet felhívják a tele­fonunkon. Roscsin felismerte Kraszovszkijné hangját. — Ig^n. igen — válaszolt nehezen leplezve izgalmát. — Ma telefonáltak és kérték, hogy mondjam meg nagynénim­nek a K 9—18—40-es telefon­számot. Ez volt az egész. — Köszönöm, nagyon köszö­nöm. asszonyom. Férjét üdvöz­löm. Még egyszer köszönöm. Tíz percbe sem tellett és megtudta, hogy a szám a Gor­kij utca 22. alatt levő Minszk szálloda 840. sz. szobájának a telefonszáma. Másik tíz perc múlva kiderült, hogy előtte való Gyerek a faluszélről J obb kezével a kilincsen csüng, baljával ütött-ko- pott kis koffert szorongat. Jó állapotban levő, bár számára nagy, másoktól levetett kék té­likabát van rajta, a lábán — harisnya nélkül — néhány számmal nagyobb sárga félcipő, a fején zöld kötött gyapjúsap­ka. Elnyűtt szalaggal átkötve a zárjarossz koffer, amelyben a könyvét, irkáját tartja. Cigánygyerek, a szája enyhén kicserepesedve, a bugaci álta­lános iskola elsőosztályosa. Ké­résemre küldték be hozzám, az igazgatói irodába. Seprő pillái időnként felcsap­nak, ahogy még mindig a kilin­cset fogva, amolyan jönne is — menne is szándékkal, gyanak­vóan tekinget rám. Fürkészem a gyönyörű dió­barna szemét: felnőttes értelem, némi' bánat (évezredes?), meg- illetődöttség, gyermeki kíván­csiság keveréke süt a tekinte­téből. ínálásomra kilincset el- *■ engedő jobb kezével le- cibálja fejéről a sapkát, a kof­fert a szék lábához helyezi, s féloldalasán leül. így mustrál- gat az említett módon. — Hogy hívnak, kisfiam? — Patai József Sándor. — De szép, hosszú neved van. Akár a királyoknak. Tudod, mi az, hogy király? — Tudom. Kiskirály. Kistör- pe. (Aha: hallott már mesét, a „kiskirály”-t sem társadalmi megbélyegző jelzőként értheti.) — Engedd meg, hogy Sanyi­nak szólítsalak. — Jó. — Szeretsz iskolába járni? — Szeretek. Mindennap szok­tam járni. Csak vasárnap nem. (A tanítónője később elmondja, hogy hetenként egyszer-kétszer toppan be, s akkor is tíz óra tájban.) — Hányán vagytok testvérek? _Tizenegyen. Meg nálunk lak ik három unokatestvé­rem is. Görög István, Görög Emerencia, meg a Patai Feri... Itt nem messze lakunk, a Mar- kóék háta mögött. (Az igazgató később tájékoztat, hogy egy szoba, konyhás, villanyvilágítá- sos lakásuk van, amelyben meglepő a tisztaság. A szülők vályogvetésből élnek, s az egyik nagyobbik lány Kecskemétre, a konzervgyárba jár dolgozni.) — Testvéreid közül ki jár még iskolába? Számolja az ujján: „Ottó má­sodikba, Lajos harmadikba, * 8 nap este kapta meg ezt a szo­bát Mario Gozzi úr. aki a mi­lánói Inturiszt-fióknál vásárolta meg szovjetuniói turista-jegyét. Signor Gozzi egv hetet tölt Moszkvában, maid Párizsba re­pül. A Kraszovszkijné telefonhívá­sától számított harmadik perc­ben Roscsin belépett Voroncov dolgozószobájába. Tíz perccel ezután Voroncovot fogadta az Államvédelmi Bizottság egyik elnökhelyettese. 8. KÉNYSZERLESZÁLLÁS Liubov Dmitrijevna Sabolina serpenyővel a kezében lépett a szobába, a serpenyőn tükör­tojás sercegett. Mikor az asz­talra tette, akkor látta meg a zöldesen csillogó italt. — Megint? — kérdezte szigo- i rú hangon a fiától. Valeria a dí­ványon ülve suttogott Anato- lijjal. — Csak beszélgetünk. — És vodka nélkül nem le­het? — Ma nem. — Valerij felállt. Csörömpöltek a szekrényben a poharak. (Folytatása következik) Etelka meg Ica negyedikbe jár.” őst megered a nyelve, bár három-négy mondaton­ként lefékezi. — Már tudok írni, olvasni, meg számolni is — sorolja meg­győződéssel, nem kis meghök­kenésemre. — Ma mit tanultál az iskolá­ban? — Máma a községházán vol­tunk. (Annak mondja az egész­ségházat.) Az orvos úr lemért bennünket. — Hány kiló vagy? — ötszáz. Az asztalon ott hever az Ál­lami Biztosító cégjelzéses borí­téka. Rámutatok az első két betűre. — Ezek milyen betűk, Sanyi? — „I”, ez meg „ö”. Ilyen be­tűket is tanultunk, ferde vo­nalakat huzigálunk — mutatja. — Le tudom már írni az „eme” betűt. Meg azt, hogy „mama”. — Szereted a mamádat, meg a papádat? — ök már nem élnek. Meg­haltak. — Akkor ki keres neked? — Apu, meg anyu. (A mama és a papa a nagyszülei voltak.) — Mit reggeliztél, Sanyi? — Zsíroskenyeret. — Mit ebédelsz? — Anyu főz. — Melyik ételt szereted a legjobban? — A húslevest. — Nyáron mit csináltál? _\l ályogot vetettünk Nagy­* bugacon. Én hordtam az ivó- meg a pamacsoló vizet. .. Kenyeret és szalonnát szoktunk akkor enni. A Körösi Miskáék- nál aludtunk. A kocsiszínben. — Nem fáztatok éjszakán­ként? — Nem. Nagyon jó volt ott. Ismét kérdezés nélkül közlé­keny: — Voltam már Félegyházán is. Busszal. Az egyik rokonnál. Anyunak a nászasszonya... Apu nem tud beszélni, csak egy ki­csit. A rokonunk rákészült, az­tán, ahogy apu átment hozzá, lecsapta. Megbüntették. (Ké­sőbb megtudom: csakugyan igaz, az apát a rokon leütötte, s a fejsérülése miatt most be­szédhibás.) — Játszani szeretsz? — Nagyon. Legjobban cicá- macázni szeretek. Zargatni egymást. Meg elbújni. — Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? — Katona. A sógorom is az akar lenni. Mert a katona szép. Szép a ruhája is.. . Pislogása elárulja, elege van már az interjúból. Elbúcsúzom tőle. „Jó napot”-tal ráakaszkodik a kilincsre, s előbb fejére gyi- heli a gyapjúsapkát, csak az­után teszi be az ajtót. Viszi a koffert, cipeli sajátos gyerek­szemléletét. Egyébként több mint hatéves, lehet nyolc is. (Pontosan nem tudják a tanítói sem.) r ps itthagyja a kérdést — •*"* „milyen felnőtt lesz Sa­nyiból?” —, amelyre nekünk, a társadalom belsőbb köreiben élőknek, elsősorban Bugac ve­zetőinek, pedagógusainak, népé­nek kell válaszolni. Tarjád István SzocialLis szerzést ; kötött az Alső-dunavölgyi Víz­ügyi Tgazgatóság és a bajai Fel­sőfokú Vízgazdálkodási Techni­kum, amellyel a vízügyi szak­emberek képzésében nyújt egy­másnak segítséget a két intéz­mény. A cél az, hogy a echni- kumból kikerült fiatalok minél nagyobb gyakorlati jártasságra tegyenek szert, s ennek nagysze­rű lehetőségei vannak az igaz­gatósáé' területén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom