Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
A Tátra-ciklusbóf SÖTÉTEDIK... Sötétedik. Hallottad a jelet: hogy rikoltottak az autóbuszok. . .? A Tátra csúcsai (sötétlenek, 6 a hegyek alján hallgat egy titok. Igaz, megáztunk. De kibújt a Nap, s a hegyek arcán mosoly ült megint. Most aikonyodik, és a hallgatag erdők fölött már egy emlék kering. Ültem a víz partján és Te velem, és Véled én — s beszéltek a kövek. Víz, s ember sorsa: örök küzdelem... de amelyet a győzelem követ! Zakopane, 1965. augusztus VÍZESÉSNÉL Zuhogj alá, víz, riassz, s lelkesíts, te, tajtékzó, vad zuhatag vize! Akinek percnyi megállása nincs, ki pihenőkkel nem érheti be, az ért szavadból — zúduló erő! az ért erődből — ömlő áradat! az érti szótlan is, mi érthető, ha egy a tett, s az akarat.. ♦ ! Megértelek, és így megyek tovább: viszem magammal igazunk szavát! Magasr-Tátra, 1965. augusztus. Antalfy István Megsokszorozva, halhatatlanul... De ők. akiknek művük megmarad, végül ők is semmivé porlanak?! Lelkűk zenéje, amely szüntelen sugárzik, árad minden tereken, csupán hozzájuk nem jut el soha?! A hegedű, csembaló orgona, a zenekar, mely viharként mennydörög, és hullámzik nagy ég és föld között, az alkotóhoz többé nem hatol? Ö, Mozart, milyen mélyen alliatol az ismeretlen tömegsír alatt! Iteethoven! Te sem hallasz már hangokat, */.inifóniáid barmint zengenek, téged álmodból föl nem keltenek, sülteién fekszel, míg örök zenéd betölti lelkünk minden rejtekét, s varázslatával magunk fölé emel. .. Te nem tudsz róla, mert nem erezel. Míg éltél is bezárt füle kitel itt, szolgálva lángelméd démonait, viaskodva a súlyos küldetés kínját viselve, ó, mily szenvedés, és mily gyönyör volt életed, amíg a vad halál letörte szárnyaid. Se hang, se jel, nem írsz már új zenét, viseled a halandók végzetét, mint társaid az óriások mind, kik tűritek a föld bilincseit. És mégis.. . mégis.. • szívem fölsajog: — Honnan jönnek az örök dallamok?! a romlandó, a pusztuló anyag, az szüli mind a csodás hangokat, mint gyöngykagyló, az óceáni lét szivárványos, tündöklő gyermekét: a gyöngyöt? Talán a nagy alkotók agya az a kagyló, hol a teremtés dallama sustorog, és áttörve tömlöcét élni kezdi időtlen életét?! így tépelődöm, míg a lemezen, mint egy halhatatlan szerelem visszhangja kél a beethoveni dal, mint a halál fölötti diadal! Érzem, mily nagy, különös hatalom, hogy megszólalnak, amikor akarom, és énekhangon is fölzengenek a nagy zenéket őrző hangjegyek minden hangszeren, mindig örökön, mint csillagok az égi körökön, ahogy keringenek, úgy a gépemen a halhatatlant fölidézhetem... minden zenét és minden dallamot, bár alkotójuk rég elporladott. Csodálatos a síron túli lét! A Mű éli testetlen életét a porhüvelytől elszakítva már, nem éri el a csontujjú halál! S egyre nagyobb mesterek hangszerén száll világgá a zencköltomény, mintha földanyánk óriási szive dobogná dalát oly nagy messzire, s oly magasba, hol eddig még soha .... oem sugárzott földi szimfónia! Zeng a világ... a hanglemez forog Bebalzsamozott zenéket hallgatok. .. 0, bár tudnátok Ti Is, mily gépcsodák szárnyain szállnak a nagy melódiák megsokszorozva, halhatatlanul.. . az élő nép titőletek tanul alkotni szépet, nemeset, nagyot. . . gyógyítani e vérző csillagot! Várnai Zsen( R ozika nem akart férjhez menni. Hiába biztatta erre az egész család. Az édesanyja csak úgy csendesen, egy-egy elejtett megjegyzéssel, az öccse, Ferkó csipkelődve és tréfásan, a nagymama szomorúan, hiszen ő már tizenhét éves korában asszony volt, s mi lesz ebből a lányból, még a végén pártában marad. Húsz éves — te jóisten! — egészen vénlány, és hallani sem akar a házasságról. Azt mondja, hogy jól érzi magát a brigádban, ahol még rajta kívül legalább tizenvalahányan éppen ebben a korban vannak, s eszük ágában sincs ilyesmin töprengeni. Vidámak, szeretnek szórakozni is munka után. de semmi több. Ráérnek még, azt tartják, rabigába hajtani a fejüket. Mert ne is mondja édesanya meg a nagymama, rabság a házasság, a nőnek különösen. Mi öröime volt például a nagyinak az életben. Felnevelt hat gyermeket, négy fiút és két lányt, féltette, óvta őket, mosott, vasalt rájuk, mégis szétszéledtek, mint az aprócsirke. Az ország minden részében van belőlük. Néha látja is őket, hús- vétkor vagy karácsonykor, ha eszükbe jut, írnak is, de a mama megöregedett és jóformán fiatal se volt. nem is élt. a faluján kívül sosem járt azelőtt, csak tavaly, amikor a téesz elvitte a nyugdíjasokat a Balatonhoz. Hát ezért kellene sietni úgy azzal a férjhez menéssel? Különben is a férfiak nagy része léhűtő, részeges csavargó, asszony-leánybolondító — no, persze, apa az kivétel, olyan ember tán a földön sincs másik! —. egyszóval, nem érdemli meg egyik sem, hogy valaki hozzájuk kösse az életét. Pláne fiatalon. Hogy az idő eljár? No és aztán? Nem úgy van az már, mint régen, hogy a nőnek csak az ura után volt kenyere, megélhetése. A kertészeti brigádban akármelyik lány keres annyit, mint egy férfi a növénytermesztőknél még tán többet is. És ezt nem is hencegésből mondja, csak azért hogy megértsék, nem és nem ... Legalábbis egyelőre nem. S ha netán egyszer mégis rászánja magát, az sem lesz mostanában. Hiszen még nem is ismer olyanfélét, akit elképzelne az oldala mellett... E hhez hasonló érvekkel verte vissza a családi támadást minden alkalommal, s nem is eredmény nélkül, mert mostanában, ha mégis véletlenül szóba jött a férjhez menése, csak legyintett: — Ugyan, kár róla beszélni! öreglánynak készül, biztosan. De majd megbánja még! S a nagymama ilyenkor keserves sírásnak fakadt, olyannyira sajnálta kedves unokáját. Csak édesapja, akit a szövetkezetben mindenki István bácsinak tisztelt, pedig még az ötvenedik évét sem érte el, egyedül ő mosolygott a bajusza alatt. — Mit bántjátok folyton ezt a lányt! MTajd eljön annak is az ideje, nem lehet azt siettetni. Megérjük még, hogy kötözni sem lehet az anyja szoknyájához. Akkor meg az lesz a baj, fogadom. Különben is, hol akadjon össze neki tetsző legénnyel. Tán abban a „nyelves-brigád- ban”? a kertészetieket nevezték így, mivel csupa lányból meg asszonyból állt, az öreg kertész. Pali bácsi kivételével. akit viszont már a saját felesége sem tartott veszélyes embernek a női nemre nézve. A „nyelves-brigád” kifejezésre ugyan felszásszentek a ház asz- szonyai, s ugyancsak leszedték a csipkelődőről a keresztvizet, de István bácsinak mégis lehetett valami igaza, mert alighogy eljött a szeptember közepe, az „anyja — Rozi” így fordult hozzá, amolyan csendesen puhatolózó szóval: — Aszondják, hogy az idén nem lesz közös szüret. — Aztán miért ne lenne? Mikor legyen, ha éppen most nem, hiszen már tavaly is termő volt az a nyolcvan hold új telepítésű. Az idén meg teljesen beállt. Vétek volna idegent ráereszteni, hogy aztán összedfbolják, úgy mint a múlt esztendőben. Közös szüret lesz, ez a határozat. Nincs apelláta! De kihúzás se ... — A kertészetben még sok ám a munka, azok biztos, hogy nem mennek át — kockáztatta meg az ellenvetést az asszony próbaképpen. stván bácsi felhorkant. — A vezetőség kimondta, punktum. Különben is csak októberben lesz a szüret, addigra meg elfogy a száráról a paprika meg a paradicsom is. Két három nap nem a világ, annyi ember, ha neki megy a szőlőnek, hamarosan végez a szedésével. Pláne, ha még az idő is kedvez. — Tán csak nem ódzik a bocs- korod tőle? — nézett csodálkozva a feleségére. — Ugyan, ismerhetsz már — tiltakozott az ijedten —•, csak hát a lány, tudod, hogy ki nem állhatja a legényeket... Az ember valami cifrát mondott erre, amitől egészen elpirult az asszony, pedig nem szokott pirulni mostanában, de hiába, ha ezúttal a fejébe kergette a vért a mosdatlan férfibeszéd. A kérdezősködést azért mégsem sajnálta, mert a szüret ideje legalább nem érte készület- lenül. Rozika ugyan csodálkozott, hogy miért sündörög olyan sokat az anyja körülötte, s mitől lett egyszeribe olyan engedékeny. Egész nyáron át könyör- gött neki, hogy vegye meg számára azt a kockás női pantallót, amit a szövetkezeti áruház kirakatában látott, de édesanyja hajthatatlan volt. Hogyisne, azt a feszeset, kiesne tőle az úton járók szeme. Meg aztán mit szólna öreganyád? Így lamentált. És most, egyszeriben megváltozott a véleménye. Sőt biztatta is, kérje el a holnap délelőttöt és majd bemennek együtt a városba, hátha akad más „vásállani” való is. Azt a szép nejlon-blúzt is megvehetné, amit a múltkor kinézett magának. Meg a kendője is napszítta mér, ideje, hogy kicserélje újabbal. Valami cipőfélét is ajánlott, ami nem ül el a homokon, de mégis elegáns. M ár akkor kezdett derengeni valami Rozikának, de mit sem szólt, sőt kihasználta az alkalmat és olyan alaposan bevásárolt anyai segédlettel, hogy még István bácsinak is feltűnt: — Nincs még itt a zárszámadás, hé! — zsörtölődött, de tudta, úgyis hiába, mert amit az asszonyok egyszer elterveznek, az szentírás. Eljött aztán a szüret ideje is. Szép októberi napsütés ígérkezett, mintha csak pótolni akarná a borongós, esős nyarat. A szőlőszemek majd kipattanak a bennük rejtőző édes nedűtől. A gazdák az eget kémlelték, no, csak még kitartson egy kicsit a jó idő! Az asszonyok pedig már napok óta készülődtek, úgy „sütkéreztek”. mintha búcsúra indítanák a népet. A vezetőség, köztük István bácsi is, tervezgetett. Hogy s mint volna jobb, gyorsabb a munka és hát hasznot hajtőbb is mindegyiküknek. — Vasárnapra bálát kellene ígérni a fiataloknak, hadd legyen kedvük a közös munkához — javallottá a párttitkár, aki maga is az ifjabb korosztályhoz tartozott. — Hazabeszélsz, de igazad van — hagyta helybe az elnök. Aztán István bácsi tette le a voksot: — Ne úgy csináljuk a szüretet, mintha az orrunk vére folyna. Hanem úgy mint régen» !s. hogy csak úgy zengett a sző* lőhegy ilyentájt. Egy pár bir- gét nem kéne sajnálni az emberektől. Ne kelljen főzőcskéiül külön-külön, ha már a kalácsot, süteményt nem is hagyják el az asszonyok. A többit meg bízzuk a fiatalokra, majd csinálják azok a hangulatot. Hát, csinálták is, ami azt illeti, becsületesen. Különösen a legények, akik már előző este végiggajdolták a falut és úgy felöntötték a garatra, hogy másnap bizony, amikor kora reggel előálltak a szekerek, csak lézengett némelyikük. Volt is mit hallgatniuk a „nyelves-brigád” tagjaitól, akik mind egy szálig eljöttek kisegíteni a szőlősöket. De azért a munkában nem volt hiba, jól dolgoztak a puttonyosok, s győzték a hordást, pedig ugyancsak szaporán teltek a kosarak. R ozinak két kiszolgálója Is akadt, s ő úgy tett, mintha nem venné észre a titkos versengést. Annál inkább az édesanyja, aki három sorral odébb hajladozott, de szeme folyton oda-odatévedt, ahol a lánya villogtatta kis csdpedő ollóját. Nem is csúnya ez a lány, pedig az istennek sem vette fel az új holmikat, azt mondta, majd bolond lesz összekoszoini. Inkább az országjáró kirándulásra tartogatja, amit a KISZ szervez a jövő hétre. De úgy látszik, így is megakadt már rajta a legények szeme. Tán az a magas szőke fiú illene jobban hozzá, egyetemista, azt mondják, és most a szüretre látogatott haza, vagy az a másik, a gőtét göndörhajú, aki a gépműhelyből jött át segíteni a szüretelőknek? Ki tudja ... Mindenesetre délben, amikor pokrócokra telepedtek, s a ládákból esakábélt asztalkákon illatozott a bográcsban főtt, piros levű birkapaprikás, a közelükbe invitálta a két fiatalembert is. Később süteménnyel kínálta őket, megjegyezve, hogy azt Rozika sütötte, amire a lány elpirult, mert a sütés-főzés még mindig gyenge pontja, hiába ösztökéli rá évek óta az édesanyja. D e ez most nem is fontos, hiszen már a bálról főijük a szó és árról, hogy vajon melyik zenekar jön el, a közeli városból, habár egyre megy, jól játszik mindkettő. Aztán táncszámokat soroltak, de ez olyan volt számára, mintha ismeretlen nyelven beszélnének előtte. Nem is figyelt nagyon oda. Inkább a szomszédok felé lesett, ahonnét kivácsi pillantások röppentek feléjük, s jól- esően fedezett fel azokban némi irigységet. No, persze, szüretelni mindenki tud. de azért a legényfogáshoz mégis csak érteni kell. F. Tóth Pál Kiss J. Zoltán: Munka. VIII. — Elment, ma már nem jön vissza — hangzott a válasz. — Átadjak valami üzenetet? A férfi habozott. Körülnézett, Mindenütt látogatók. — Mondja meg. kérem, hogy Nyikoláj kereste. Majd újra eljövök — mondta sietősen. És valóban újra eljött. Nem is egyszer. Mint a festészet, és a grafika nagy szakértője, hatszor járta körül a termeket, egyidejűleg megfigyelve azt is, hogy ki, mikor és hogyan jár ki és be a kiállítás személyzete és az ügyvezető részére kijelölt szobákból, illetve szobákba. A hatodik látogatáskor odalépett Sklytonhoz. Két-három szót váltottak, majd kimentek. Miután a kiállítást a Szokolnyiki parkban rendezték, nem esett nehezükre egy csendes sarkot találni. ahol elbeszélgethettek. Csak egyetlen egyszer ijesztettek meg egy, a behavazott pádon ölelkező szerelmespárt. — A szerelem nem várhat tavaszig — szakította félbe beszélgető partnerét Sklyton. és mosolyogva nézte a leányt .. .A pádon ülő párocskát valóban nem lehetett lassúsággal gyanúsítani: egy óra múlva már a biztonsági szervek egyik moszkvai alosztályának főnöke. Borisz Kuprin, két fényképet nézegetett: Sklytont és Nyiko- lájt ábrázolták, amint a behavazott fasorban sétálnak. Kuprin megmutatta a fényképeket a szakembereknek, de azok nem ismerték fel rajtuk „ügyfeleiket”. Egyébként, Nyikoláj kilétének megállapítása korántsem ütközött nehézségekbe. Szo- kolnyikiből elkísérték, „ráálltak”. s kiderült, hogy a Második Tverszkaja-Jamszkaja utcában lakik. Öt Nyikoláj lakott ebben a házban. Az egyik bölcsődébe „járt . a másik a Bauman műszaki főiskolába, a harmadik Nyikoláj a Rádióelektronikai
