Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
POFON, RÉGEN A nyal, szelíd legyintés a gyermeki arcon, apai szigorú csattanós, sőt van színpadi pofon is, aztán a durva: a kra- kéler pofozkodás, s a fasiszta, gyilkos szándékú... De pofon! Élt s időnként betört a fővárosban egy Nagypók nevű csavargó. Ha Nagypóknak nevezték a kültelki kiskocsmákban, nem haragudott, a másik gúnynevéért annál inkább. Ezért csak a háta mögött hivták Pókhasnak, mivel szenvedélyesen szeretett enni, s ez, ha történetesen nem volt börtönkoszton, meg is látszott domborulatain. Enni: törvény! Jóllakni akkoriban nehezebb dolog volt. Jóllakni, finomnak tartott falatokkal, ez még körülményesebb. Pókhas, vagy Nagypók sikeres betörés után hatalmasakat evett, dús, kiskocsmái lakomákat, tányér húsokat, kunhalom nagyságú főtt tésztákat. Betömi —, utána jóllakni, s aztán jöhet a börtön, aztán majd a szabadulás, s betömi, ismét jóllakni. Szomorú életritmus — elemezni lehetne, milyen körülmények diktálták. Razzia a kocsmában. Az egyik asztalnál Nagypók. Jobb kezénél, félretolva, szálkákkal, egy zsíros karimájú mélytányér. — a halászlét már eltüntette belőle, előtte kövér marhahús — konc, ahogyan a főtt marhahúst igen kedvelő Krúdy Gyula nevezette —, az ecetes torma édeskés szaga száll a borpárás levegőben. — Á, Nagypók! — mondja az egyik razziázó detektív, mivel Nagypókot régen ismerték már rendőri körökben. A másik detektív rákáltott: — Te megint betörtél, Nagypók, mert eszel... — Csak egy kis húst, felügyelő úr... — Húst? Miből? — Na, gyerünk. Nagypók! — szólt a másik. Már hozták az asztalhoz a grenadirmarsot. Zsíros, hagymás —. az isten is ezt eszi, ha jó kedve van. Nem engedték meg neki, hogy felvillázza. A tolonckocsi nem vár. A kapitányt kell bemutatni, aki elé másnap Pókhas került. A kapitány a legfinomabb modorú ember. Hangja atyai, majdnem biblikus, vallatási módszere szelíd. Civilben szereti a virágokat, híres kaktuszgyűjteménye van. A rabot — előtte ül Pókhas — cigarettával kínálja, aztán nézi. Tekintetében sok a szánalom, ő az ismét megtévedt fiú... — Mit csináltál megint, te te?! — Semmit, kapitány úr, igazán semmit... Tk rága fiam, kedves fiam. Miért nem vagy hozzám őszinte? Lakomázás közben fogtak el, édes fiam, miért nem könnyítesz a lelkiismereteden, édes fiam? — Enni csak kell, kapitány úr... — Persze, hogy kell, édes fiam, ha van miből. — Kapitány úr, eladtam a ruhámat. a a — Kinek a ruháit, édes fiam? Mert az nem mindegy, édes fiam. Gyújts rá még egy cigarettára, itt van, aztán szépen, mindent sorjában, édes fiam. Itt meg itt törtem be, ezt meg ezt vittem el, ennek és ennek az orgazdának adtam el eny- nyiért és ennyiért. Hiszen tudod te, édes fiam, hogyan kell mindezt elmondani. Nem vagy te kezdő, édes fiam. — Esküszöm, kapitány úr, most nem csináltam semmit. — Ne esküdözz. édes fiam. Hazudni csúnya dolog, hamisan esküdni bűn. — Semmit nem csináltam, kapitány úr.., — Makacs vagy, édes fiam, pedig a makacsság szintén csúf dolog. Beszélj el szépen mindent, szívesen hallgatlak. Mintha a haveroknak mondanád el, fiacskám, megértjük mi egymást. Nem vagyok én rossz ember, fiacskám... — Semmit, kapitány úr, esküszöm nem követtem el semmit... A kapitány előredől az íróasztalnál. Szemében a részvét, a jóság, az irgalom: — Ejnye, édes, drága, jó fiam.,. Ugyanakkor intett. A kapitány mellett egy góliát termetű detektív állt. Á jelre pofonvágta Nagypókot. Irtózatos erejű ütés volt. Mély hangon csattant, szinte dü- börgött, mint villámcikázáskor a felhőrobaj, szédítő pofon, égő, fájdalmas, lealázó, teli pofon, taglóütés. Nagypók félrebillent a széken, kezét dagadó, megvere- sedett arcához kapta, hangja reszketett: — Kapitány úr, semmit nem csináltam, miért kell engem verni?... A kapitány ránézett, még jóságosabban: — Ne törődj most ezzel a de- tektíwel, fiacskám, hisz mi ketten olyan jól beszélgetünk... Bodó Béla Tóth Kálmán összegyűjtetlen verseiből A sárospataki Nagykönyvtár kézirattárának egyik 1851-ből való egységében Tompa Mihály és Tóth Kálmán öt olyan hazafias költeménye keltette fel a figyelmünket, melyek e költők összes verseinek legutóbbi kiadásából is hiányzanak. A megindult kutatás azután újabb műveket ásott elő a feledés homályából. A szokatlanul gazdag lelet az első pillanatban gyanúsnak tűnt. Ha hiteles művek, hogyan feledkezhettek meg róluk a gyűjteményes kiadások szerkesztői? Kiderült, hogy az ismeretlennek tűnő munkák jelentős részét korabeli antológiákban, periodikákban publikálták már, de eddig elkerülték az összeállítók figyelmét. Ami a múlt század második felében jelentős és különös népszerűségnek örvendő bajai származású Tóth Kálmánt illeti: eddig egy kisebb kötetnyi összegyűjtetlen versének feltárása történt meg. Közéjük tartozik az itt bemutatásra kerülő költemény; benne az osztrák hadseregbe kényszerített szabadság- harcos huszár a gyűlöletes, idegen egyenruhát gúnyolja ki. (Először, 1850-ben, Szilágyi Sándor tette közzé az általa szerkesztett „Magyar Emléklapok ..229—230. oldalán.) A huszár panasza Világos környékén A felkelő huszárt Méltó fájdalmára Bakának beosztják..': S midőn fixum fertig Ott áll a glédában. Káromkodva ekkép Morog ő magában: „Ej az arkangyalát! Minő állat lettem! Már ezt teremtuccse Meg nem érdemeltem! Kivetkőztetének Huszáros gúnyámból, Pokolba löktek a Boldog mennyországból! Bojtos csákó helyett. Mi illett rám nagyon, Lenyírott fejemen Fehér sapka vagyon! Fehér, az angyalát! Kékszínű a préme, Hogy maradt vóna a Pokol fenekébe! Dolmányom és mentém Vállamról lekapták, S helyébe e hitvány Fecskefarkot adták! Istenem! Istenem! Mi lesz most belőlem, Hogy ha dolmányom is Elvették már tőlem! Ha szeretőm látna Ebbe a gúnyába, Rá se ismerhetne Régi mátkájára. Sujtásos nadrágom Is lehúzták rólam. Mellyben széles kedvvel Annyit lovagoltam. S rám adatták ezt az Ördög-hordta manót! Nem emberre, hanem Czinegére valót! Hét ezüst csengésű Sarkantyús csizmámnak Kárpótlására Ugyan mit adának?! Olyan csizmát adtak Hogy lábam nem tűri. Miként kényes dámát. Mindennap kell fűzni! Csörgő aczél-kard S cifra tarsoly helyett Egy átkozott szijjra Gyíkiesőt tettenek, Mely egy hitvány szíj jón Úgy csügg-lóg nyakamba, Miként a zsidónak Tíz parancsolatja! S mind ez hagyján lenne! Ha lovam megvóna, S nyerítezve hozzám Vigasztalva szóna. De azt is elvették! S hátam közepére Bomyúbőrt adtanak Lovamnak helyébe! És ezt a bornyúbőrt, A ki megteremti! Mintha én lennék lő. Rajtam kell czepelni! Ej az arkangyalát Minő állat lettem! Már ezt teremtuccse Meg nem érdemeltem!!!” Közli: Barcza József könyvtáros, Sárospatak. Szalontai György: Bőség. SZÜNTELEN KIÁLTÁS Hogy annak jobb legye« ki csak szavalná tud, de tenni nem, kinek az én az úristen, aki, ha baj zúdulna a földre, térdre rogyna és szükölödne, hogy annak jobb legyen ■; aki nem a rendért, csak belőle él. aki böfögve fetreng s vígan henyél, aki önmaga tetteit égig dicséri, hogy annak jobb legyen aki szent, nagy küzdelmeket sajáit hasznára lovagolna meg, akinek arcán csak parancsszó feszül, hogy annak jobb legyen aki pózt és színéket rutinnal cserél; aki belőled s belőlem megél, s hibánk Damoklész-kardj át szorítja, hogy annak jobb legyen kinek a világ csak ócska színpad, hol az ember s a becsület színvak szédülettel mélységbe zuhanni készül, hogy annak jobb legyen aki csak nézi és meg se mozdul; pedig a harang talán utolsót konduL, hagy annak jobb tegyen 2! Sass Ervin — Ügy emlékszem, mintha Faragó olyan furcsán sóhajtott volna... — kutatott emlékei között Joós. — Persze, volt is neki miért. — És utána mi történt? — Hátradőlt az asztallal együtt. Annyira alatta volt a térdem, hogy nem tudtam már kihúzni, engem is elrántott. — Ismerték a katonák Lábas tőrét? — Nem tudom. Ha nem mondja akkor, hogy „A tőröm!” — mai napig se tudnám, hogy az övé volt. A százados felkönyökölt az asztalra. — Lenne egy kérésem, ön a katonák között él, jobban ismeri az életüket, apróbb ügyeiket. Gondolkozzon az eseményen, és ha eszébe jut még valami, számunkra hasznos lehet, szóljon. Megegyeztünk? Joós fanyarul mosolygott. — Hát... bár nem hiszem... végeredményben a százá3os elvtársék szakmája. — Van még valami közölni valójtí — Azt hiszem, mindent elmondtam. — Rendben van. Menjen vissza a többiekhez. Beszélgethet is velük. Rövid eszmecsere után Lábast rendelték be kihallgatásra. A katona sápadtan, szobor- mereven állt meg előttük. Nem nézett egyik nyomozóra sem. Hellyel kínálták. Vállat vont és leült. Cigarettát gyújtottak neki. Zavartan visszautasította. — Lábas honvéd! — szólította nevén Pikó. — ön a gyilkosság előtti percekben összeverekedett az áldozattal. így volt? — így — felelte Lábas kurtán. 1 — ön megfenyegette Faragót, hogy megöli. — Azt nem mondtam! — csattant fel a katona. — Csak azt mondtam, hogy ezt még megkeserüli. — Milyen embernek tartotta Faragót? — Piszkos gazembernek. Aki képes a katonatársától kétszáz forint kölcsönre ötven forint kamatot kérni és még csak nem is szégyenli, az megérdemli, hogy... — elhallgatott. — Nos, mit érdemel? Feleljen azonnal! — követelte a nyomozó? — Hát... mit tudom én. ; — Ön azt kiáltotta Faragónak, hogy „megfojtalak, te gazember”. — Mert pofon vágott. Ha a százados elvtársat pofon vágnák, nem tudom, hogy mit... Pikó erélyesen közbevágott. — Ne szemtelenkedjen! Arra válaszoljon, amit kérdeztem! ígérte, vagy nem ígérte, hogy megfojtja? — Mondtam. — Tehát beismeri, hogy feldúlt állapotban megfenyegette az áldozatot? — Igen. — Hol állt ön, mikor a fény-. képet készítették? — Faragó mögött. í.’ Lábas idegesen próbált rájönni a kérdés rejtett értelmére. — Miért érdekes az, hogy hol álltam? Mi következik ebből? — de a gondolatra nem tudott válaszolni. — Mi volt a kép témája? Csend lett. A nyomozók feszülten figyelték a készülő választ. Lábas keze remegett. — Nem tudom. Nem néztem a képet... — dadogta. Lábas arca kipirult. Már nem tudott uralkodni magán. Idegesen meg-megrándult; térdei erőtlenül remegtek« .
